ImageFekete Zoltán erdőmérnök Selmecbányán született, 1877. április 18-án. Édesapja Fekete Lajos volt, a Bányászati és Erdészeti Akadémia nagy tudású erdészprofesszora, a magyar nyelvű erdészeti szakirodalom megalapítója, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Így olyan neveltetésben és taníttatásban részesült, amelyet abban az időben nem sok család nyújthatott gyermekének.

A középiskolát Selmecbányán végezte el, és az ottani líceumban tett érettségi vizsgát. Érettségi után beiratkozott a Bányászati és Erdészeti Akadémia Erdészeti Osztályára. Tanulmányainak befejezése után az államerdészeti szolgálatot 1898. őszétől a zsarnócai állami erdőhivatalnál segélydíjas erdőgyakornokként kezdte meg. Erdészeti államvizsgáját 1900. októberében tette le.
Erdészjelöltként a liptóújvári főerdőhivatalhoz került. Itt kapcsolódott be az Erdészeti Kísérleti Állomások Nemzetközi Szövetségének Mariabrunnban megtartott gyűlésének határozata alapján a hazánkban is meginduló növényföldrajzi megfigyelésekbe.
1901. őszétől 1907-ig tanársegédként majd adjunktusként dolgozott a Bányászati és Erdészeti Akadémia Erdőrendezéstani Tanszékén. 1907-től a zsarnócai állami erdőrendezőséget vezette, mely munkakörben négy évig dolgozott. Ekkor dolgozta ki a "rácspróbát" vagy más néven a "rudas szalagpróbát", melyet mind a mai napig használnak az erdőrendezési gyakorlatban, és amelynek segítségével szubjektív hiba nélkül határozható meg a faállományok térfogata. Erdőrendezőségi tevékenysége során kiterjedt összehasonlító vizsgálatokat végzett a mintateres fatömeg-meghatározási módszerek gyakorlati használhatóságára és megbízhatóságára vonatkozóan, és felismerte a kísérletezés jelentőségét az erdészeti tudományok megalapozásában, valamint az erdészeti gyakorlat támogatásában.
1911-ben a Bányászati és Erdészeti Főiskola Erdőrendezéstani Tanszékének rendkívüli, majd 1913-ban rendes tanára lett. Mint főiskolai majd egyetemi tanár megszakítás nélkül ténykedett 1946 őszéig, nyugállományba vonulásáig. A tanítást azonban nem hagyta abba, még 1952-ben is tartott Erdőbecsléstan előadásokat.
Életét meghatározta a Főiskola sorsa. Amikor az erdészeti felsőoktatás 1918 végén Sopronba költözött, az áttelepülés és az újjászervezés munkáiból jelentősen kivette részét, és ő maga is átköltözött Sopronba. Tevékenyen vett részt a Főiskola illetve a Kar igazgatásában is. Négy éven át volt a Főiskola rektora és hét évig a Kar dékánja. 47 éves tanári működése során egyetlen órát sem mulasztott.
1929-ben kezdte meg a zárt akácerdőkkel kapcsolatos felmérési munkáit a Földművelésügyi Minisztérium megbízásából. 1952-től a Magyar Tudományos Akadémia munkaprogramja keretében faterméstani vizsgálatokat végzett, melynek terepi felvételi munkái már 1950-ben megkezdődtek. Ezen munkák eredményeit 1958-ban publikálta "Faterméstani és faállomány szerkezettani vizsgálatok hazai bükkösökben" címmel.
Az 1951-ben megjelent "Erdőbecsléstan" című 628 oldalas könyve előkelő helyet foglal el önálló munkái között, és mind a mai napig az egyetlen ilyen témájú magyar nyelvű tankönyv.
A Magyar Tudományos Akadémiának 1941 óta volt levelező tagja. Székfoglaló előadását 1941. április 24-én az "Egykorú tölgyesek növekedése és összetétele" címmel tartotta meg. Levelező akadémiai tagsága mellett az Akadémia Erdészeti Bizottságának elnöke is volt. A II. világháború előtti években a Főiskola képviseletében az akkori szabályoknak megfelelően tagja volt a Felsőháznak. Emiatt a világháború után elmarasztalták, pedig a Főiskolai Tanács delegálta őt a Főiskolát megillető helyre. A Felsőház egyik csoportjához sem szegődött el, szavát a Felsőházban akkor hallatta, amikor a felsőoktatást érintő kérdésekről, valamint olyan kérdésekről volt szó, melyek sértették igazságérzetét. Kiterjedt közéleti és tudományos tevékenysége révén számos szervezetnek volt tagja, például levelező tagja volt a Finn Erdészettudományi Társaságnak, tiszteletbeli tagja volt az Országos Erdészeti Egyesületnek, tagja az Országos Felsőoktatási Tanácsnak, az Országos Természettudományos Tanácsnak, a Mezőgazdasági Szakoktatási Tanácsnak, és a sor még hosszan folytatható.
Egyéniségét a hihetetlen munkabírás, az élet szeretete, az egyenes, férfias jellem határozta meg. Vérbeli pedagógusként mindvégig szerette az ifjúságot, sokan voltak, akik atyai támogatását is élvezték. A hozzá tanácsért forduló fiatal nemzedéket legjobb tudása szerint igazította útba, szívből örült sikereiknek. Élő krónikása volt a derűs, kedves bányász-erdész hagyományoknak. A főiskolai ifjúság minden olyan rendezvényén, amelyre meghívták, vagy amelyekre hivatalból el kellett mennie ugyanolyan pontossággal jelent meg, mint előadásain, és a rendezvényeken aktívan részt is vett.
Élete utolsó napjáig, szinte utolsó órájáig dolgozott. 1962. április negyedikén délelőtt, azon a napon, amikor Budapestre akart utazni, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztályának ülésén az erdésztársadalmat képviselje, váratlanul elhunyt. A Magyar Tudományos Akadémia saját halottjának nyilvánította. Földi maradványait 1962. április 9-én a Főiskola főépületének csarnokában ravatalozták fel.