2084 - egy futurisztikus, formabontó erdészeti „dolgozat” (ForestPress)

2014. október 29. - Az erdőket és környezetünk más erőforrásait használjuk is, de a jövő generációi számára védjük is.

Vajon ezek az eljövendő generációk elégedettek lesznek azzal, ahogyan mi a mai életünkkel meghatározzuk az ő majdani életüket? Hogyan fog hatni a klímaváltozás az erdőkre és az emberek megélhetésére a század hátralévő részében? Ezen belül mekkora lesz az erdőkből származó szén-dioxid kibocsátás nagysága, és miért baj az, ha ez a kibocsátás nagy lesz? Milyen szerepe lehet az erdőknek a kibocsátások kiváltásában?
Dr. Somogyi Zoltán, a NAIK ERTI kutatója egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresi a választ egy futurisztikus, az erdészeti szakirodalomban formabontónak számító – 2084 című - írásában.
A novellaszerű, mégis szakmai kérdésekben és megállapításokban bővelkedő esszé két erdőmérnöknek a jövőben elképzelt párbeszéde. A szerző a majdani generációk szemüvegén keresztül láttatva tesz fel elgondolkodtató kérdéseket, de ismerteti az írás megjelenésekor záruló, a klímaváltozásnak az erdők szénkörforgalmára gyakorolt hatásaival kapcsolatos kutatásainak néhány eredményét is.

2084
Írta: Somogyi Zoltán, Ph.D

Abban az évben a nyár a korábbiaknál is melegebb és szárazabb volt a Kárpát-medencében. Az emberek csak reggel és késő délután merészkedtek ki az utcára a kibírhatatlan kánikulában. Akkoriban már régóta nem "hetekben" és "napi munkaórákban" gondolkodtak az emberek, mint régen, hanem a természet és az emberi test igényeihez és lehetőségeihez igazodva, rugalmasan és minden idegesítő körülményt lehetőség szerint kerülve éltek és dolgoztak. Éppen annyi munkát végeztek, amennyi szükséges volt a napi igények kielégítésére, de ezt teljesen rugalmasan tehették; ezért nem is volt szükség arra, hogy kimenjenek az utcára, kivéve, ha valakinek a munkája ezt kívánta, mert az adott munka még nem volt megfelelően robotizálva. Az állandósult hőség miatt az egészségügyi szervezetek különös hangsúlyt helyeztek arra, hogy mindenki tudatában legyen annak, hogyan kell a hőségben viselkednie.
A Balaton és az összes többi nagyobb tó már rég kiszáradt, és már csak imitt-amott maradt belőlük egy-egy szúnyog-tanya. A tavak így már nem tudták semennyire sem befolyásolni a helyi klímát. A folyók nyári vízszintje is igen jelentősen csökkent.
A hagyományos mezőgazdaság sok helyen már lehetetlenné vált, már csak az öntözhető területeken folyt. A korszerű öntözési technológia segítségével minden csepp vizet optimális körülmények között tudtak a növények felhasználni. A termelést a folyamatos genetikai fejlesztéseknek köszönhetően soha nem látott hatékonysággal növő, növényeknek már nem nevezhető burjánzó telepekre építették. A szuper-intenzív sejt-multiplikáción alapuló, házilag üzemeltethető bio-gazdaságok, a legkorszerűbb technológiák ellenére sokkal kevesebb élelmiszert tudtak csak előállítani a sivatagi-félsivatagi területeken, mint korábban, emiatt pedig sok ember elvándorolt az Alföldről és más alacsonyabban fekvő területekről. A még a szülőföldjükhöz ragaszkodó emberek közül sokan külön speciális építményekben igyekeztek megőrizni - leginkább csak a nosztalgia kedvéért - néhány, korábban nagyüzemben termesztett növényt, mint pl. búzát, kukoricát, zöldségféléket.
A még megmaradt erdőkkel borított területek jelentős részén legfeljebb bozótos vagy néhány facsoport küzdött még az életéért. Csak a jobb termőhelyeken maradtak zárt erdők még az olyan térségekben is, mint a korábban hűvösebb, csapadékos zalai dombság. A Dunántúlon és a magasabb hegyvidékeken fellelhető maradványerdők közül is egyre több száradt ki, vagy vált az erdőtüzek, károsítók martalékává.
Az erdészek mentették, amit tudtak, és már régóta a korábban délen honos fafajokat próbálták megtelepíteni a kipusztult erdők helyén, amelyek fafajai egy évszázaddal korábban még őshonosnak számítottak.
Az augusztusi nap estéjén Tibor, akinek tanácsát sokan keresték a még megmaradt erdők kezelésével vagy új erdők telepítésével kapcsolatban, a melegtől bágyadtan, de magas fordulatszámon gondolkodva terült el kényelmes foteljében. A már szokásossá vált hőség miatt nemrég felújította házának külső, hő-visszaverő felületét, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Ennek ellenére dolgozószobáját az épület leginkább hűs zugában rendezte be.
Gondolkodás közben Tibor jólesően kortyolgatta borát. Ezért nem is zavarta, hogy air-komja jelezte: valaki keresi. Mégis, eleinte furcsa volt a készülék szignálja, és felötlött benne az, amin már napok óta tűnődött, hogy ki kellene már cseréltetnie készülékét. Az ugyanis még kiválóan kivetítette a levegőbe („air”) a vele kommunikáló („kom”) személy teljes nagyságú képét, de a hangjával már időnként problémák voltak. A szignál furcsaságát is ennek számlájára tudta be. Az előtte megjelenő kép alapján azonban Tibor gyorsan rájött, hogy csak arról van szó, hogy régi barátja, Péter keresi, és a készüléke a szignáljával éppen azt jelezte, hogy olyasvalaki keresi, akivel ritkán szokott beszélgetni.
Tibor: Nézd csak, kit látok! Péter!
Péter: Tibikém, rég beszéltünk - de látom, most nem alkalmas. Azonban nálunk különleges helyzet alakult ki, nem tudom, mit tegyek, és szükségem van segítségre. Szólj majd, ha beszélhetünk róla.
Tibor: Remélem, nem komoly az ügy - mondd csak, miről van szó?
Péter: Ami azt illeti, úgyis tudod, miről akarok beszélni. Itthon hiába próbáltam meg elterelni a figyelmemet a problémáról egy kis hideg sörrel. Aztán eszembe jutottál, hátha neked van valamilyen ötleted. De - jól látom, Te átálltál sörről a borra?
Tibor: Ó, igen, az már évekkel ezelőtt történt. A sok napsütés és a szárazság hatására felfutott a vidékünkön a szőlőtermesztés, és néhányszor olyan jól sikerült bort készítettek a szomszédok, hogy végül megszerettem a bort. Egy jó pohár vörösbort most már nem cserélnék el semmilyen más italra. De várj csak, kitalálom - ugye te is az erdők miatt aggódsz, ugye?
Péter: Hát persze... Itt nálunk annyira megszaporodtak az erdőpusztulások, hogy már attól félek, az összes erdő kipusztul a környéken. Alig van már valamirevaló állományunk, én meg már mást sem csinálok, mint egészségügyi termelést. Erdőnevelésről vagy gyérítésről, amiről annakidején még mi is tanultunk, már szó sincs. Az erdőtüzek mindennaposak, a felújítást nem lehet győzni sem pénzzel, sem csemetével, hiába a hatlábú ültető-robotjaink. Ha valahol egy erdő kipusztul, vagy ki kell vágni, az eredeti fafajokkal már nem tudjuk a felújítást elvégezni - ha arra egyáltalán van mód -, más fajt kell a helyére ültetni. Ezt persze már mind tudjuk egy jó ideje, és eszerint is dolgozunk már több évtizede, de arra nem készítettek fel minket elődeink és tanáraink, hogy majd egész nap ilyen kérdésekkel kell foglalkoznunk. Tudtuk, hogy már rég beindult a klímaváltozás, mégis, a sebessége és főleg hatásai mára már szinte elviselhetetlenekké váltak. Nemcsak az állandó, embert, állatot, erdőt kínzó hőség, hanem ez a megállíthatatlannak tűnő erdőpusztulás. Már ott tartok, hogy feladom.
Tibor: Nem fogod elhinni - éppen ezen tűnődtem én is. Azt hiszem, már régen elkéstünk azzal, hogy megakadályozzuk az erdőpusztulásokat. Ez persze nagy részben nem az erdész elődök feladata lett volna, hiszen a klímaváltozáshoz ők kevéssé járultak hozzá. Az ő felelősségük viszont az lett volna, hogy olyan erdőket hozzanak létre azok felújításakor, telepítésekor, hogy azok a fafaj-összetételük és faállomány-szerkezetük révén a lehető legnagyobb mértékben tudjanak alkalmazkodni a klímaváltozáshoz. Ehhez sok esetben tudatos, idejekorán elvégzett fafaj-cserére, elegyes erdők kialakítására, és bizonyos esetekben az akkor még egzotikusnak számító fafajok behozatalára lett volna szükség. Ebben, sajnos, úgy gondolom, nem tettek meg mindent, amit lehetett és kellett volna.
Péter: Ha jól értem, azt akarod mondani, hogy már nemigen van mit tennünk, és mindezért az elődeink a felelősek?
Tibor: Sajnos, valahogy így látom. És tudod, hogy mi bosszant ebben az egészben a legjobban? Az, hogy az elődeink már akkor is tudták, hogy ez be fog következni, amikor apukám még gyerek volt.
Péter: Hm... Én már valóban abban a korban születtem, amikor már általánosban sokat tanultunk a klímaváltozásról - de azt akarod mondani, hogy egy generációval korábban is már elegendően sok mindent tudtak ahhoz, hogy megakadályozzák mindazt, amit mi ma átélünk?
Tibor: Igen. Tudod mindig érdekeltek a dolgok okai és a történelem. Ezért nemrég utánanéztem a Silvopediában, hogy mikor is kezdett tudatosulni a szakmában az, hogy a klímaváltozás létezik, és hogy komoly következményei lehetnek. Képzeld, már az előző század végén (ami ugyebár egybeesett az előző évezred végével) közzé tettek a kérdéssel foglalkozó cikkeket, már akkor tudták, hogy az akkori fogyasztói szokások, az akkori népesség életmódja sok szén-dioxid kibocsátással jár, és hogy klímakatasztrófa is kialakulhat.
Péter: Akkor szerintem fogalmuk sem lehetett arról, hogy mit jelent az, hogy „klímakatasztrófa”. Az, hogy mit jelent az, ha az összes erdő kipusztul, és a helyükön többnyire sivatag marad.
Tibor: Valóban, az elején úgy gondolták, a klímaváltozás csak egyes lobbik által felfújt ijesztgetés. Egy 70 évvel ezelőtti interjúban nyilatkozta egyik erdész elődünk, hogy tíz évvel korábban még nevetett olyanokon, akik feltették azt a kérdést, hogy hogyan érinti az erdeinket a klímaváltozás. De ugyanaz a személy az interjú idején viszont már úgy gondolta, hogy ezt a hozzáállást alapvetően át kell értékelni.
Péter: Na, jó, de azért a probléma igazából csak az elmúlt három évtizedben kezdett igazán problémává válni - ezt hogyan lehetett volna akkor előre látni? Szórványos, szálankénti pusztulás már régebben is volt, de az erdők 2050 után is csak lassan kezdtek pusztulni. Persze az alföldi erdőket már akkor sem tudták felújítani, de az igazi erdei termőhelyeken a pusztulás csak mondjuk az elmúlt 10 évben kezdett igazán problémává válni. Nehezen hihető, hogy ezt korábban ennyire előre lehetett látni.
Tibor: Pedig már 70-80 évvel ezelőtt is voltak, akik megpróbálták előre jelezni a jövőt, és emiatt vagyok annyira mérges, hogy mégsem vállalták fel azt, amit meg kellett volna tenniük. Emiatt is van az, hogy mi ma már nemigen tudunk mit tenni - szinte tehetetlenül kell szemlélnünk azt, hogy eltűnnek erdeink.
Péter: Ezek szerint ne izgassam magam, így is, úgy is kipusztul majd minden erdőm?
Tibor: Sajnálom, Péter, nem tudom, hogy tudok-e segíteni. A már kialakult klimatikus helyzetben a már meglévő erdők tűrőképességének korlátai miatt a folyamatok már önnön törvényeik szerint zajlanak. Ezért bosszant az elődeink nemtörődömsége.
Péter: Hát ez szomorúan hangzik. De tudnál még konkrétabb bizonyítékot említeni, ami elődeink nemtörődömségét bizonyítja?
Tibor: Persze. Nézd meg ezt a két térképet, melyek egy korabeli előadásból valók! A barna szín a lucfenyőnek nevezett fafaj elterjedését mutatja mindkét térképen. A lucfenyő korábban nálunk is előfordult, de különféle gombák, a szú és a klímaváltozás teljesen kiirtották térségünkből. A térképeken jól lehet látni, hogy a lucfenyő elterjedési területének milyen gyors és nagy mértékű zsugorodását feltételezték egyetlen egy vágásfordulónyi idő alatt.