Jó néhány ország, talán, mert megengedheti magának, hogy más energiaforrást vegyen igénybe, mint hullott faágakat és gallyakat, az erdők jelentőségét többnyire abban látja, hogy őrzik a táj eredeti jellegét, képét. Ez, persze önmagában is értékes tulajdonság, amit talán az energia gondokkal küszködő országok is becsben tarthatnak, és magukra is érvényesnek tekinthetnek – idézte a The Daily Monitort az Allafrica portál. Mindazonáltal az erdő pénz, amit a szegény, fejlődő országok könnyen készpénzre válthatnak. Már régóta időszerű ezért, hogy az Etiópiához hasonló országok – ahol az erdőgazdálkodáshoz is ideális legkülönfélébb éghajlati sajátságok találhatók meg –, próbáljanak változtatni az ágazatot mellőző, hidegre tevő szemléleten, és keltsenek megfelelő figyelmet az erdészet iránt.
Téves következtetés az, hogy miközben akadályozzuk az embereket abban, hogy fát vágjanak maguknak – ez aligha működik –, azt hisszük, erőltetett, agresszív újratelepítéssel pótolhatjuk, ami elveszett. A próbálkozást talán ahhoz lehetne hasonlítani, amit karácsony közeledtével teszünk, egyre több időt töltve azzal, hogy győzködjük az embereket, ne díszítsék otthonukat karácsonyfával a vallási és kulturális ünnepen.
Bátorítani, ösztönözni kellett volna az embereket, hogy több csemetét ültessenek annál, amit kivágnak. A főútvonalak pedig tele vannak faszénrakományokat elkobozó ellenőrzőpontokkal.
Úgy tűnik jelenleg a tiltásnál nincs jobb megoldás, de a tilalom önmagában nem oldja meg mindazt a bajt, amitől az ágazat szenved.
Egyes vélemények szerint az erdők „fejőstehénnek” tekintése és az ilyen jellegű kihasználás lehetőségeinek szem előtt tartása annyira kényszerítő erejű, hogy érveikkel harsányan azt sugallják, a pénzszerzés ellentmond a természet védelmének, a „greenpeace” szemléletnek.
A pénz a motiváció kulcsa. Azon kívül, a pénz mindenütt érthető nyelven beszél, miért ne használnánk fel az erdőfelújítás eszközeként.
A pénz hangsúlyozása az erdőgazdálkodás legalsó szintjén lehet, hogy túl durva és ízléstelen sok lelkes természet- és környezetvédő fülének (mint, őszintén szólva, mindenki másénak is), de ha ez az az ösztönző, ami az egyént és a közösséget jobban motiválja arra, hogy több fát ültessen, miért ne induljunk el ebbe az irányba.
A fásítás vagy akár pár fa ültetésének indítéka egy későbbi időpontban történő pénzszerzés céljából nem új ötlet, egyidős magával az erdőgazdálkodással. A kis gazdálkodók mindenhol, Etiópiában is, régóta így gondolkodnak. Mielőtt a szocializmus beköszöntött az országba, a földbirtokosok Addis Abeba környékét eukaliptusszal ültették be, nem esztétikai vagy gazdasági okokból, hanem pénzszerzés céljából.
Jó okunk van azt hinni, hogy több pénzre tettek szert faeladásból, mint élelmiszernövények értékesítéséből, más vidékeken lévő mezőgazdasági földjeiken. A földesurak – ők már nincsenek itt, de az eukaliptusz erdők maradtak –, a csábítás erejének tanúi.
Így, ami régi volt azt most ismét új. Hagyni kell ezért, hadd nőjön a pénz a fán. Tegyük rá kezünket erre a gazdátlan kincsre. Sem nem tilos, sem nem nehéz feladat. Az egyénnek ehhez nem kell közgazdasági diplomával rendelkeznie, a kormánytól pedig nem vár el trilliós-billiós nagyságrendű befektetésekre szánt összegeket.
Mindenképpen igaz, – még ha kivágjuk is –, az erdőkre életbevágóan fontos szüksége van Etiópiának. És ha pénzt hozhatunk ki belőle, (tegyük fel sok pénzt), miért ne indítanánk egy országos, erőteljes erdőfelújítási programot? Ha az export, a keményvaluta, a zöldhasú bankjegyek a zene fülünknek, a fák ráhangolhatnak bennünket erre a zenére. Ez egyszer szép kihívás a Szahara mellett telepíteni, ahol a fa oly kevés, mint a víz.
A múltban még termelékeny gazdaságok mára erősen rontott területek, de még mindig csábítanak arra, hogy termesszünk valamit. Nem hat a meglepetés erejével, hogy egyre nagyobb arányban veszítünk területeket.
Nem kell most messzebbre tekintenünk a folyamatban lévő letelepítési terveknél. A területek elhagyatottak, termőföld összes ereje kiszívva. Ami az élelmiszer előállítást illeti, ezek most meddő, terméketlen területeknek számítanak. Túl nagy volt rajtuk a gazdálkodás egyirányú utcáját jelentő – mindent elveszek, semmit sem adok vissza –, gondolkodás hatása: legyen, ami lesz a jövőben.
