2014. április 14. - Válasz Támba Miklós „Mi is a felelőtlenség akác-ügyben?” című írására

Örömmel olvastam Támba Miklósnak, a MEGOSZ alelnökének a „Mit nyertünk az akác-ügyön” című sajtóközleményünk nyomán megfogalmazott gondolatait. Kiadós merítést kaphattunk azokból az akáccal kapcsolatos témákból, amelyek évtizedek óta vitákat generálnak – ha nem is elsősorban szakmai-tudományos alapon. Mielőtt választ adnék a címnek adott kérdésre – „mi is a felelőtlenség akác-ügyben?” – röviden reflektálnék a felvetésekre.
Elsőként ismét leszögezném, hogy sem a WWF Magyarország, sem általában a zöld civil szervezetek nem gazdálkodó-ellenesek. A hagyományos tájhasználatnak – így az erdőgazdálkodásnak is – számos formája lehetőséget teremt, nem csak a természeti értékek megőrzésére, hanem a közjóléti szempontok érvényesítésére is. Ezért mi is támogatjuk az ilyen módszerek fenntartását, alkalmazását. Lássuk be ugyanakkor, az akáctermesztés nem csak, hogy nem hagyományos tájhasználat. Itt egy olyan fafajról beszélünk, amelynek igazoltan hátrányos tulajdonságait az erdész szakma sem vitatta soha.
Azt, hogy az akác inváziós tulajdonságú ún. özönfaj – nem a zöld szervezetek találták ki. Ezek nem „jelzők és kifejezések”, hanem tudományos szempontú értékelések. Az idegenből hozott fajok termesztésének korai időszakaiban kevesen gondolhatták, hogy a gazdasági előnyökön túl ezeknek a növényeknek, állatfajoknak egy része később súlyos és költséges problémákat fog okozni. Mára megtanultuk, hogy van ilyen. Európa éppen úgy szenved a behurcolt növény-, hal-, és rovarfajoktól, ahogyan a déli félteke országai az oda betelepített kutyától, macskától, nyúltól, sertéstől stb. Hiába tréfálkozunk azzal, hogy a paprika és a burgonya is idegenből való, minden gazdálkodó pontosan tudja, hogy mely fajok terjednek maguktól, és melyek nem. A fehér akác az MTA Ökológiai Kutatóközpont vizsgálatai szerint 200.000 hektár természetes erdőt és gyepet veszélyeztet. Hogy mivel veszélyezteti? Azzal, hogy az adott helyen uralkodóvá válik, átalakítja a talaj kémiai összetételét, nagy tempóban felhasználja a tápanyagtartalmát és kiszárítja, továbbá más növények számára mérgező, allelopátiás tulajdonságú vegyületeket juttat bele. Támba Miklós úr kiszámolta-e, hogy ennek felszámolása mennyi költséggel jár? Biztos, hogy a „megrendelő fizet” elv kell, hogy itt érvényesüljön? Nem helyesebb, ha inkább a „szennyező fizet” elvet alkalmazzuk? Sajnos egyelőre az előbbi történik – így a szerkezetátalakítások jelentős része az EU-s adófizetők (köztük a magyarok) pénzéből valósul meg.
Állandó érvként szokott elhangozni, hogy alföldjeink már sivatagok lennének az akác nélkül. Talán érdemes belegondolni, hogy a mi égövünkön mennyire reális a zonális sivatagoktól tartani, de ha mégis itt van a homokdűne az ablakunk alatt – csak az akác jó ellene? Az évszázados erdőpusztítás, túllegeltetés, folyamszabályozás valóban megtette hatását az Alföldön, ezért szükség volt a hosszadalmas tájrehabilitációra. Amelyről utólag be kell látnunk, hogy felemásan sikerült. Ahol a természetre bíztuk, vagy őshonos fafajokkal (hazai nyárral, tölggyel) próbálkoztunk, ott most természetszerű erdőket és változatos erdőssztyepp-tájat látunk. Ahol tájidegen, de nem inváziós fafajokkal dolgozott az erdész – például erdei fenyővel – ott is fennáll a lehetőség a természetesebb növényzet helyreállítására. Viszont ahová akác került, ott a táj arculata, rendeltetése hosszú időre megváltozott. Hogy jó irányba-e, arról lehet vitatkozni. Természetvédelmi és közjóléti szempontból is egyértelmű a válasz. Az akácos valójában faültetvény, amelyből éppúgy hiányzik az adott tájra jellemző növény- és állatvilág túlnyomó része, ahogyan egy energiafüzesből, kukoricásból vagy lucernásból. Bár ezek élővilága eltérő, abban nagy a hasonlóság, hogy teljes értékű, önfenntartó, a tájra jellemző ökoszisztémák egyik esetében sem alakulhatnak ki. Hogy a szürke nyárasok ugyanolyan „fajszegény monokultúrák” lennének, mint az akácosok? Erről a botanikusok, zoológusok véleményét kellene megkérdezni.
Bizonyára akad, aki a klímaváltozás előrehaladtával még több akácost szeretne látni, hogy országunk erdősültsége ne csökkenjen. Számukra jó hír lehet, hogy az erdőterület növelhető ott is, ahol a klimatikus feltételek még sokáig adottak a valódi erdők kialakítására, ezért a „fajszegény monokultúrák” bővítésére jelenleg nincs égető szükség. Ugyancsak mélyebben átgondolandó a gyorsan növő fafajok szerepe a klímaváltozás mérséklésében. Mivel az akácosok élőfakészlete átlagban jóval elmarad egy sokszintes, őshonos fafajokból és cserjékből álló erdőhöz képest, ezért kevesebb szenet tárolnak. (Ez a tény az országos statisztikákból is jól látszik: az erdőterület 24 százalékán termesztett akácosok az élőfakészletnek csak 13,5 százalékát tették ki 2013-ban.) Az akác jelentős része tűzifaként kerül felhasználásra, így az eltárolt szén azonnal a légkörbe jut. Az akác művelése során a vágásterület bolygatott talajából ugyancsak jelentős mennyiségű szén kerülhet a legkörbe.
Támba Miklós úr szerint az akácfa kiváltja a trópusi keményfa importot, ezáltal „kímélhetjük a Föld tüdejét”… Ha a trópusi erdők többségét tényleg a faanyag miatt irtanák, és a nagyságrendek arányban állnának, akkor bizonyára igaza lenne. De nem ez a helyzet. Brazil és indonéz kollégáimat alig nyugtatja meg a magyarországi fehér akác termesztése… (Azért ne legyünk pesszimisták: aki mahagóni vagy ében bútort szeretne, a jövőben inkább akácot vesz majd.)
Abban egyet kell értenem az alelnök úrral, hogy közleményünkben túloztunk, amikor az ország valamennyi jelentős tudományos műhelyének véleményét emlegettük. Elsősorban az MTA Ökológiai Kutatóközpont közleményére, illetve a Nyugat-magyarországi Egyetemen megrendezésre került, X. Aktuális Flóra- és Vegetációkutatás a Kárpát-medencében konferencia állásfoglalására gondoltunk. Nyíltan felszólalt az ügyben Varga Zoltán, a Debreceni Egyetem professzora. A nemzeti parkok részéről egy-egy hozzászólás érkezett, ahogyan a civil szervezetek irányából is. Sok egyetemi kar ezzel szemben az Akác Koalíciót erősíti, ami szintén tény. Kiemelném ugyanakkor, hogy Bartha Dénes professzor vezetésével, a NymE, az ELTE és a NÉBIH munkatársainak közreműködésével, évek óta elkészült egy sokszerzős tanulmány, amely az akác valamennyi káros tulajdonságát részletes elemzésnek veti alá, és amely egyértelmű ajánlásokat fogalmaz meg a termesztésével kapcsolatban. Ennél autentikusabb szakmai forrásra jelen helyzetben talán nincs szükség.
Hangsúlyozni érdemes, hogy az erdész és természetvédő ágazatok között egyetértés van az invazív fafajok – köztük az akác – megítélésében, amelyet a jogszabályaink is kellőképp tükröznek. Ennek lényege, erősen leegyszerűsítve, hogy miközben az akác a nem védett területeken megfelelő korlátok között termeszthető, addig védett területeken ugyanez a faj visszaszorítandó. Jelenleg mindkét tevékenységre lehet támogatást igényelni.
A szakmai körökben elfogadott konszenzust idén felrúgta egy európai parlamenti képviselő, aki nem csak a lehetséges – amúgy még szóba sem került – korlátozások elleni lobbizásra szólított fel, de a hazai jogszabályok megváltoztatását is szorgalmazta. A kétes értékű és kimenetelű kezdeményezéshez csatlakozott számos intézmény, érdekképviselet és szervezet, részt vállalva ezzel nem csak a hisztériakeltésben, hanem az ésszerű hazai jogszabályaink elleni politikai támadásban is. Támba Miklós kérdése, hogy „Mi is a felelőtlenség akác-ügyben?”. Nos, a fentiek alapján talán nem muszáj erre válaszolnom.
Úgy vélem, nem csak a zöld szervezetek, természetvédők, de valamennyi felelősen gondolkodó honfitársam nevében is joggal remélhetem, hogy erre az összetett problémára továbbra is ésszerű kompromisszumok mentén, szakmai alapon születnek megoldási javaslatok, szabályozások. Olyanok, amelyek lehetőséget biztosítanak a hasznot hajtó gazdálkodásra és a természeti örökségünk megóvására egyaránt. Ha így lesz, nem fog újra sor kerülni az ideihez hasonló vitákra. Gálhidy László, WWF Magyarország