Írta: Raffi Khatchadourian
Az ország ma a legnagyobb faanyag- és faipari késztermék-exportőr.
Suifenhe városa, mely az oroszok előretolt állása volt a Transz-szibériai vasútvonal mentén, és mely az 1940-es évektől Kínához tartozott, egy széles észak-mandzsúriai völgyben helyezkedik el. A távolból szemlélve házai és gyárai a vasútvonalhoz látszanak simulni, melynek legyező alakban szétterülő vágányai óriási vasrácsként terülnek el az orosz határ mentén. Suifenhe városa egy cél köré épült. Majdnem minden Oroszországból érkező vonat egyetlen árucikket hoz: fát – tölgyet, kőrist, hársat és más, értékes fajokat. Hoznak még nyarat, rezgőnyarat és vörösfenyőt, valamint alkalmanként óriási koreai fenyő-törzseket – ezt a fajt a szovjetek addig irtották, amíg majdhogynem egy darab sem maradt belőle. Évente közel kétmillió tonna fa halad itt át a szomszédos, orosz távol-keleti tartományból, Primorski Krai-ból. Vasúti kocsik százai érkeznek Suifenhe városába nap mint nap, melyek közül több is a teherbírásán túl van rönkökkel megrakva. A faanyagot a gyakran Kína más részeiből származó munkások darukkal rakodják le a vasúti kocsikról, és csak naplementekor állítják le a gépeket, melyek ég felé mutató darukarjai a másnap érkező óriási mennyiségű fára várnak.
Tavaly májusban egy meleg délután egy taxi két környezetvédelmi aktivistát hozott Suifenhe városába: az egyik Alexander von Bismarck volt, a másik neve pedig az egyszerűség kedvéért legyen Wu De. Megfigyelőeszközöket hoztak magukkal egy nonprofit szervezet, az Environmental Investigation Agency (Környezeti Nyomozó Hivatal - EIA) munkatársaiként, mely fényt próbál deríteni a növények, az állatok és az ipari vegyi anyagok csempészetére. Von Bismarck a szervezet ügyvezető igazgatója, és a világ egyik legtekintélyesebb szakértője a faanyag csempészete terén. Harminchat éves, ápolt, magas férfi, lángvörös hajjal, de rendezett szakállának köszönhetően mégis meghúzódhat a tömegben. (A legtöbben Sascha néven ismerik, de néhány barátja RoboCop-ként emlegeti, mert egyszer a trópusokon a hőségben is ragaszkodott a futáshoz.) Wu Délkelet-Ázsiából származik, de folyékonyan beszéli a mandarin nyelvjárást. Mindkét férfi hamis személyazonossággal rendelkezik, mely szerint az Axon Trading alkalmazottai – ez egyike az EIA által létrehozott számos fedővállalatnak.
Ha az Egyesült Államokban eladásra kerül egy mostanában Kínában tölgyből vagy kőrisből készült termék, akkor a fa jó eséllyel egy Suifenhén keresztül haladó orosz importból származik. A Primorski Kraiból érkező keményfa közel fele az orosz törvények megszegésével kerül kitermelésre – vagy nagyvállalatok termelik ki korrupt tartományi hivatalnokok segítségével, vagy távoli falvakból származó férfiak csoportjai –, ezért igen valószínű, hogy a városban található minden egyes fadarab illegális kitermelésből származik. Ez a nagyarányú lopás hatalmat ad a maffia kezébe, megfosztja az orosz kormányt az egyik bevételi forrásától, és elősegíti az Északi Félteke egyik legértékesebb ökoszisztémájának elpusztulását. A tartományi törvényhozók „vészhelyzeti intézkedéseket” sürgetnek az illegális faanyag áramlásának megfékezésére, és Oroszország természeti erőforrásokért felelős minisztere azt nyilatkozta, hogy a régióban „a lopott fa előkészítéséhez, tárolásához, szállításához és eladásához kapcsolódó egész bűnözői láncolat alakult ki.”
Amikor von Bismarck és Wu megérkeztek Suifenhébe, azonnal észrevették ennek az óriási mértékű bűnözésnek a nyomait – a globális gazdaság szerves részét képező destruktív feketepiacot. Pontosan ezt jöttek kivizsgálni.
John le Carré egyszer a kémet a „csendes néző” jelzővel jellemezte, és olyannak írta le, „aki a személyiségét az élete különös részleteiből építi fel, amelyek a többi jelentéktelen részlet hátrahagyása után maradtak.” Az alteregói felépítésekor von Bismarck gyakran használja a személyes tapasztalatait. (Megkért rá, hogy ne magyarázzam el mit is jelent ez pontosan, hogy ne lepleződjön le.) A Vaskancellár, Otto von Bismarck ük-ük-ükunokaöccseként visszavezette a leszármazását legalább hétszáz évre. Ő az unokája annak a német katonatisztnek, Klaus von Bismarcknak, aki ugyan végigharcolta az egész második világháborút, de hűséges náciellenesként később a Goethe Institut elnöke lett. Sacha édesapja, Gottfried, üzleti vezetőként és mérnökként segített a nyugatnémet tengeralattjárók hanglokátorral való ellátásában. Édesanyja, Kai Maristed amerikai regényíró - James Abegglen lánya, aki a Csendes-óceánon szolgált tengerészként, és később a japán üzleti kultúra szakértője lett, valamint a Boston Consulting Group alelnöke. Sacha Münchenben született, de a szülei hamarosan elváltak, és egy bonyolult letartóztatási ügyet követően a fiatalságát Németország és az Egyesült Államok között ingázva töltötte. „Az akkori életem két teljesen különböző világ közötti ingázásból állt, és én mindkét oldalt nagyon szerettem, mindkét oldalt megértettem, és tudatában voltam mind a két fél sérüléseinek.”
Von Bismarck kialakított egy csendes stílust és egy megingathatatlan komolyságot. 1990-ben jelentkezett a Harvardra a biológia iránti érdeklődéssel, de nyughatatlan volt, újra és újra belevágott valami másba. Kipróbálta magát a díjugratásban, és arra is gondolt, hogy az olimpia reális célkitűzés. Részt vett egy, a Viktória-tó vízi életét kutató vizsgálatban. Csatlakozott a tengerészethez, azt remélve, hogy a katonai intelligenciával foglalkozhat, de két év múlva kilépett. Amikor először olvasott az EIA-ról egy német újságban, azonnal a londoni központba repült interjúra, ismét készen állva a tanulmányai felfüggesztésére. (2002-ben végzett a Harvardon.) „Az iroda egy szerkesztőséghez hasonlított” – emlékezik vissza. „Mindenki föl-alá rohangált, kiabált és telefonált.” Ekkor az EIA még alig volt több mint 10 éves. Alapítói – Allan Thornton, környezeti szakember Kanadából, Dave Currey, fényképész az Egyesült Királyságból, és Jennifer Lonsdale, aki korábban szakácsként dolgozott – kapcsolatban álltak a Greenpeace-szel; a szervezet agresszivitása hatással volt rájuk, de elveszettnek érezték magukat annak méretei miatt. Thornton fontolgatta, hogy a szervezet neve legyen Conservation Investigation Agency (Természetvédelmi Felügyelő Hatóság), mondta, de a rövidítés véget nem érő viccelődésre teremtene alapot. Az EIA-t még így is sokszor összekeverik egy kormányzati ügynökséggel, ami „általában nem válik a javunkra” – mondta von Bismarck. “Egyszer a Mosquito Coast egy folyóján felfelé megpróbáltuk a rádión keresztül elmagyarázni egy pilótának, hogy kik vagyunk: EIA. Azt mondta, hogy ezen a frekvencián drogcsempészek beszélgetését lehet fogni, és biztosan azt gondolta, hogy amerikai ügynökök vagyunk, akik a kokaincsempészet ellen harcolnak. Még a lagúnákban lebegő kokaint is láttuk.”
Nem sokkal a szervezethez való csatlakozása után von Bismarck az erdőirtás megfékezése érdekében kezdett kampányolni. Jelenleg bolygónk szárazföld-területének egyharmadát borítja erdő, ami fenntarthatónak tűnik, de határozott csökkenést mutat. Az elmúlt tízezer évben a föld eredeti erdőterülete közel a felére csökkent. Róma virágzása idején Horatius írt egy farmerről, aki „az erdeit felégette és felszántotta.” A középkori Kínában Mencius, a költő írta le a „kopasz” tájakat – mint az üzemanyagért és legeltetésért kiirtott erdőket. Európában és Észak-Amerikában az erdőirtás századokkal ezelőtt kezdődött el, és gyors ütemben haladt, de a veszteség még sosem volt olyan dramatikus, mint a modern korban. A világ erdőterületének jó része elpusztult az utóbbi két évszázadban – 1990 óta a bolygó körülbelül félmillió négyzetméter erdőt veszített el, ez a terület Franciaország kétszeresének felel meg. Michael Williams, az Oxford University földrajz szakos professzor emeritusa, „A Föld erdeinek kiirtása” (Deforesting the Earth) szerzője a II. Világháborút követő erdőirtási időszakot „a nagy támadás” jelzővel illeti.
A világ faanyagának ötöde olyan országokból származik, melyek súlyos problémákkal küzdenek a faipari törvényeik betartatása terén, és melyek többsége egyre gyorsabb ütemű erdőirtással néz szembe. Egy évtizeddel ezelőttig sok kormány vonakodott beismerni az illegális fakitermelés létét, valószínűleg azért, mert a saját korrupt embereik végezték azt. A Fülöp-szigetek már a nyolcvanas években elvesztette az elsődleges erdeinek nagy többségét, és dollármillióktól esett el az illegális fakitermelők miatt. Pápua Új-Guinea körülbelül ugyanekkor tapasztalt olyan mérvű erdőveszteséget, hogy független megfigyelőket bízott meg az okok felderítésére; a megfigyelők szerint a fakitermelő vállalatok „a vidéket magabiztos rablóvezérekkel járják, megvesztegetik a politikusokat és a vezetőket, társadalmi diszharmóniát keltenek és a törvényeket figyelmen kívül hagyják, hogy hozzáférhessenek, elrabolhassák és exportálhassák a tartomány maradék értékes faanyagát is.” 1998-ban a brazil kormány bejelentette, hogy az országban zajló fakitermelés nagy része törvénytelenül történt.
Az EIA azután kezdett az illegális fakitermelésre összpontosítani, hogy a délkelet-ázsiai dzsungelben dolgozó tudósok egy csoportja segítséget kért a szervezettől. 1999-ben Biruté Mary Galdikas, az orángutánok egyik kiemelkedő szakértője és Louis Leakey tanítványa elmondta Thorntonnak, hogy motorfűrészekkel felszerelkezett férfiak vágják a védett indonéz erdőket, ahol ő a kutatásait végzi. “Kiderült, hogy valaki törvénytelenül újrarajzolta a park határait, hogy a helyi famogul hozzáférhessen az ott található fához” – mondta Thornton. Indonézia több veszélyeztetett fajnak ad otthont, mint a világ bármely más országa, és a kitermelés majdnem teljesen fejetlenül folyt. A kilencvenes évek vége felé a kormány becslése szerint az ország teljes fakitermelésének közel hetven százaléka illegálisan történt, és a Világbank számításai szerint Indonézia így évente három és fél milliárd dollár bevételtől esett el. Több titkos nyomozás során az EIA és az indonéz Telapak nevű csoport rájött, hogy a legtöbb fakitermelőt a ramin nevű fa érdekli, ami rendkívül erős, könnyen festhető ás vékony szeletekre vágható. A ramin nyugaton számtalan olcsó árucikk formájában került elő: ecsetek, kétdolláros biliárd dákók, tiplik. Még miután a ramin exportját 2001-ben betiltották Indonéziában, a fát akkor is nagy mennyiségben csempészték ki az országból.
Von Bismarck elmondta, hogy az első titkos küldetése „a ramin nyomon követése“ volt. Temperamentumánál és neveltetésénél fogva kifejezetten alkalmasnak tűnt a titkos műveletekhez. Egyszer elmondta, hogy a kedvenc könyve, amit negyedikben olvasott „A király összes embere” (All the King’s Men) volt. Mikor megkérdeztem, hogy miért, azt válaszolta: „A világ működésének szempontjából az emberek igen érzékeny módon működnek, néha korrupció, néha pedig jó dolgok születnek ebből. A könyv egy rendkívül bonyolult rendszert mutat be egy zűrzavaros, de mégis igen emberi világban”. Természetesen von Bismarck családi élete szintén elég bonyolult és kusza, de ugyanakkor igen emberi volt, és az apja, Gottfried azt mondta, hogy „emiatt, azt hiszem, kialakult egy rendkívüli képessége a konfliktusban lévő felek kibékítésére”. Néhány alkalommal hallottam, amint von Bismarck nagy átéléssel beszélt az általa üldözött emberekről – „szegény srácok igazán keményen dolgoznak, hogy elpusztítsák a saját élőhelyük természeti erőforrásait, majd letartóztassák őket”.
2003-ban von Bismarck rálelt egy nyomra Szingapúrban, ahova titokban érkezett és találkozott egy kereskedővel, aki azzal dicsekedett, hogy a ramin feketepiaci értékesítéséből származó nyereség „jobb, mint a kábítószer-csempészet”. Malajziában találkozott a Ramin Királyként ismert alvilági figura üzlettársaival, akik elmondták, hogyan kap a fa hamis maláj papírokat a származás elfedésére. Tajvanon titokban filmre vett egy Jim Lee nevű bölcsőkészítőt. Az általa készített bölcsőket a J.C. Penney-ben árusították. Azt mondta, hogy több ezer raminból készült bölcsőt szállított a Wal-Mart-nak, „még akkor is, ha csempészett”. Von Bismarck átadta ezeket az információkat a tajvani hivatalnokoknak, akik rajtaütöttek Lee műhelyén, és lefoglalták az export árukészletének a felét. (Lee most már azt állítja, hogy a fa legális.) Von Bismarck kapcsolatba lépett a J.C. Penney-vel és a Wal-Marttal is – mindkét áruház lépéseket tett a ramin-alapú termékek eltávolítására – és értesítette az amerikai hatóságokat is, akik a Lee műhelyéből származó import termékeket megfigyelőlistára helyezték. Egy volt vámhivatalnok mesélte a következőket: „Olyan információkkal látott el bennünket, mint amilyeneket egy ügynöktől vártunk. Elképesztőnek találtuk, hogy van valaki odakinn, aki ezeknek a dolgoknak a nyomát tudja követni.” Idén von Bismarck néhány titkos filmfelvétele – egy sanghaji gyáriparosról, aki állítólag ramint adott el amerikai vállalatoknak – segített az Egyesült Államoknak a vádemelésben.
Lee elmondta von Bismarcknak, hogy sok bútorgyártó hagyja el Tajvant, hogy Kínába költözzön, és miután az ő munkahelyét is kifosztották, ő is ott nyitott egy gyárat. Mialatt egyre több és több gyáriparos költözött Kínába, az erdészeti termékek ipara drámai változásokon ment keresztül. 1998-ban a Jangce folyó áradása következtében több mint háromezer ember halt meg, és több mint harminc milliárd dollár értékű kár keletkezett. Ugyanekkor néhány kommunista párti hivatalnok azt hitte, hogy az árvíz súlyosságáért a talajerózió – a „kvóta feletti” fakitermelés eredménye - tehető felelőssé, és a kormány betiltotta a kitermelést az ország nagy részén. A nyersanyag iránti óriási kereslet miatt Kína soha nem látott mennyiségben vásárolta a fát külföldről; ma az ország a legnagyobb farönk-importőr, és a legnagyobb faipari késztermék exportőr. Kína elkezdett úgy működni, mint sok észak-amerikai és európai fejlett ország: elpusztította az elsődleges erdeinek jó részét, ebből nyereséget szerzett, és most a megmaradt fát úgy próbálja védeni, hogy fejvesztve vásárolja a fát, gyakran „magas kockázatú” országokból, mint amilyen Indonézia. Az árvíz utáni évben Kína nagy mennyiségben kezdett orosz fát importálni. Oroszország több erdővel rendelkezik, mint bármelyik másik ország a Földön, ráadásul teljes a politikai és gazdasági fejetlenség. Az illegális fa forgalma ma valószínűleg Oroszország és Kína között a legélénkebb.
Minden nyomozást egy tervvel kell elkezdeni, és von Bismarck a mandzsúriai műveletet már hónapokkal ezelőtt elkezdte kiagyalni egy kis téglaház irodájában, a Washington DC-ben található Dupont Circle mellett. A munkahely három kis helyiségbe zsúfolódott. A falakat térképek borították, a jelentések tornyokban álltak a polcokon és egy számítógépes munkaállomás is rendelkezésére állt a titkos videófelvételek szerkesztéséhez. Nyolc EIA aktivista és néha egy kutya tölti itt a nap nagy részét, és néha a késő éjszakákat is. Az éves költségvetés, a kilencszázezer dollár, fejlődés a szervezet korábbi finanszírozási formájához képest, ami a hitelkártyákban merült ki. Az irodában a legnépszerűbb szó valószínűleg a „befolyás”, mivel az EIA a titkos információit arra használja, hogy rákényszerítse a különböző kormányokat és a vállalatokat a viselkedésük megváltoztatására.
Von Bismarck ezelőtt még nem járt Észak-Kínában, és nem is ismerte túlzottan az orosz fát, de tudta, hogy a nyomozást egy amerikai kiskereskedelmi vállalat köré kell építenie, aki már eléggé belegabalyodott a kereskedelembe ahhoz, hogy befolyásolható legyen. A Wal-Martot választotta. Kína Egyesült Államokba történő exportjának tizedét a Wal-Mart értékesíti; ha a vállalat önálló nemzet lenne, Kína nyolcadik legnagyobb kereskedelmi partnere lenne.
„Tudjuk, hogy Amerika fa iránti igénye erdőirtást jelent” – mondta. „Ha az ország legnagyobb vállalatát rá tudjuk venni, hogy figyeljen fel, azt gondoltuk, tudunk változást elérni.” Szándékában állt a fának az orosz erdőkből a külvárosi áruházakba a Wal-Mart kínai beszállítóinak bonyolult hálózatán keresztül vezető útját feltérképezni. Ennek elkészítését követően tervei szerint vagy a vállalatnak akarta bemutatni a felfedezéseit, vagy a médiához akart fordulni.
Az első lépés a Wal-Mart által árusított minden egyes fatermék fizikai megvizsgálása volt a konkrét eredet megállapítása érdekében. Ezt az EIA egyik aktivistája, a huszonnyolc éves David Groves végezte két áruházban. „Körülbelül négy nyolc órás munkanapot töltöttem mindkét áruházban” – mondta Groves. „Tíz felé értem oda, és hatkor jöttem el. Azt ettem, amit a Wal-Martban találtam. Elképesztő mennyiségű sajtburgerrel vészeltem át”. Ezek szerint bárki besétálhat a Wal-Martba, szisztematikusan megforgathatja a dobozokat, és jegyzeteket készíthet anélkül, hogy az alkalmazottak ebben megzavarnák. „Tulajdonképpen sokkal több vásárló kérdezte meg, hogy mit csinálok, mint a Wal-Mart alkalmazottai” – mondta Groves. A feladat mérete elég korán nyilvánvalóvá vált. Groves elkezdte a papírtermékeket is vizsgálni, de elárasztották a termékek. „Úgy éreztem, ezt egyszerűen képtelenség megcsinálni” – mondta. Végül a vizsgálatot a fára korlátozta, és így is több mint kilencszáz termékről gyűjtött adatot, amit von Bismarck programtervezetként használt az utazásához. Groves emellett két észak-kínai várost is tanulmányozott, melyek a fakereskedelem számára a fő átjárót biztosították: a Szibéria mellett található Manzhoulit és Suifenhét.
Az 1980-as években Suifenhe, a párt által „kínai jellegű szocializmusnak” nevezett rendszer, azaz a kínai piac fokozatos és ellenőrzött megnyitásának próbavárosa lett. Oroszok érkeztek a városba bundákkal és régi katonai felszerelésekkel megrakva, és kínai termékekre cserélték őket. A gyakorlat dao bao-ként vált ismerté, ami körülbelül annyit tesz: zsákcsere. Főleg az Oroszországhoz közeli és a központi kormányzattól távoli fekvése miatt alakulhatott ki Suifenhe energikus és erőszakos feketegazdasága. Néhány kínai „vállalkozó” ópiumot és efedrint csempészett, ami Kínában elterjedt, de Oroszországban tiltott anyag volt. A helyi gengszterbandák virágzottak, és kezet ráztak orosz társaikkal. Néha összecsaptak. Marc Mooney, egy amerikai fakereskedő, aki nemrég Suifenhében szeretett volna üzletet kötni, a következőket mondta: „Hallottam történeteket olyan kínaiakról, akik a határ túloldalán sétáltak, és egyszer csak eltűntek”. Néha megtalálták őket: egy vállalkozó, aki teherautókat akart vásárolni Oroszországban, Vlagyivosztok partjainál került elő, golyóval a fejében; két másik vállalkozót az orosz erdőkben találták meg agyonlőve egy kocsiban.
Suifenhe faipara főleg az „elsődleges feldolgozásra” koncentrál, ez a termelés legalapvetőbb része – például a farönkök felvágása fűrészáruvá, amit azután Kína más városaiba szállítanak további feldolgozás céljából. Von Bismarck a Wal-Mart láncolat elején akarta kezdeni a nyomozást – szállítótól szállítóig –, és a leglogikusabb célpontnak a Shanglian csoport tűnt. Ez a csoport Sun Laijunhoz tartozott, aki a tartományi központban, Harbinban nőtt föl, de 1991-ben Suifenhébe jött szerencsét próbálni. „Rögtön a Suifenhébe való megérkezésem után egy orosz tolmácsot kerestem” – emlékezett vissza a kínai CCTV egyik műsorában. Az első nagy barterüzletében húsz vagon karbamid szerepelt – ezt a vegyi anyagot például almatrágyázáshoz használják. 1998-ban, amikor Kínában leállították a fakitermelést, megalakította a Suifenhe Longjiang Shanglian Import-Export vállalatot, és belevetette magát a fakereskedelembe. Mostanra a Kínába belépő minden tizedik rönköt a Longjiang Shanglian importálja Oroszországból.
A vállalatot számos környezetvédelmi hatóság vizsgálta már, ezért meglehetősen gyanakvóak az idegenekkel szemben. Amikor von Bismarck és Wu az Axion Trading fedőneve alatt megpróbáltak leszervezni egy találkozót Sunnal, a recepciós azt válaszolta, hogy Sun Oroszországban van. A kérdéseikkel egy másik ügyintézőhöz fordulhattak csak, aki egyenesen megkérdezte, hogy egy környezetvédelmi aktivista csoporttól jöttek-e. „Miféle csoport?” – kérdezte Wu és az ügyintéző azt felelte: „Ha nem tudják, mi az, akkor rendben.” A találkozót másnap délutánra beszélték meg Sun Laijun testvérével, Laiyonggal, aki a Longjiang Shanglian ügyvezetője. „Bizonyos mértékig a biztonságra is gondolni kell” – mondta később Wu. „Minden bizonnyal övék fél Suifenhe, és a fakereskedőket ismerve egyik-másik igazán kellemetlen alak lehet.”
„Menjünk” – mondta von Bismarck és Wu, és elindultak a város gyárai fölé emelkedő szürke épület, a Longjiang Shanglian főhadiszállása felé. Mindkét férfin videó- és hangfelvevő berendezések voltak elrejtve. Miután bejelentkeztek egy biztonsági őrnél, felmentek a harmadik emeleti irodába, ahol Sun Laiyong egy csoport szenior ügyvezetővel körülvéve várta őket. „Az egész vasútvonal a hegyoldal mentén a családomé” – mondta Sun Laiyong. A férfiak a vállalat oroszországi tevékenységéről beszélgettek, ahonnan gyakorlatilag az összes fa származik. Körülbelül negyven perccel a találkozó kezdetét követően Wu az illegalitás irányába próbálta terelni a beszélgetést. Érdeklődött azokról a problémákról, amelyekkel a vállalatnak szembe kellett néznie, és Sun Laiyong azt válaszolta: „Szállítási költség, vámkezelési díj és védelmi pénz a maffiának…”
„Védelmi pénz a maffiának?” – kérdezte Wu.
„Védelmi pénz a maffiának, és különféle egyéb költségek. Oroszország igencsak…”
Az egyik ügyvezető közbeszólt: „Még a rendőrség is olyan, mint a maffia” – mondta.
Sun Laiyong folytatta: „Aki fával akar üzletelni, annak védelmi pénzt kell fizetnie nekik.”
„És amikor Oroszországba mennek…”
„Mi nem megyünk oda! – vágott közbe Sun Laiyong. – Másokat küldünk magunk helyett.” Állítása szerint a kínai cégek lassan kiszorítják a japán vállalatokat, amelyek évtizedek óta jelen vannak az orosz Távol-Keleten, mert az üzleti klíma „sötét”, és sokszor kell aktatáskából fizetni.
„A kis japán cégek nem tudnak fát venni Oroszországban” – mondta Sun Laiyong. – Ezért itt veszik meg.”
Intett von Bismarcknak, és azt mondta: „Nem fog tudni fát venni Oroszországban. Mi a pénz visszük oda, és előre fizetünk. Készpénz-kereskedelem. Bármi megtörténik.”
„Dollármilliók készpénzben?” – kérdezte Wu.
„Igen.”
Wu megkérdezte, milyen maffiacsoportokkal üzletel a Longjiang Shanglian. „Bármilyennel” – mondta Sun Laiyong. Elmesélte azt a gyilkosságot, ami 2001-ben történt Oroszország egyik legnagyobb csendes-óceáni kikötője, a Nakhodka feletti uralomért való harcban.
„Az igazgató nem akarta eladni, pár nap múlva meggyilkolták” – mondta. Sun Laiyong megemlítette Vlagyivosztok polgármesterét, aki Micimackó fedőnéven ismert, és akit korrupció vádjával ítéltek el. „Vlagyivosztok polgármesterét elfogták – mondta Sun Laiyong. – De ő volt a maffia feje.”
A találkozó után von Bismarck és Wu kocsiba szálltak, és megbeszélték a tapasztalataikat. Bizonyítékot szereztek arra nézve, hogy a Longjiang Shanglian tevékenysége az orosz korrupcióval van átszőve, és hogy Sun Laiyong a vesztegetést reális költségként tartja számon, de nem tudták kideríteni, hogy ez hogyan befolyásolja a vállalat szállítmányozását.
„Amikor a konkrét kitermelésre került szó, azt mondta: Persze, minden papírral rendelkezünk. Különben hogyan végezhetnénk a kitermelést? ” – mesélte Wu. – És ahogy ezt kimondta, gyakorlatilag rám csapta az ajtót.”
Wu hátradőlt. „Csalódott vagyok” – mondta.
„Igen?” – kérdezte von Bismarck.
„Azt hiszem, nem voltam elég jó.”
„Ne mondd ezt!” – vigasztalta von Bismarck, és a két férfi csendben ült tovább, amíg a kocsi elrobogott a kátyús úton a hotel felé.
