2008. október 6. - Az illegális fakitermelés titkos háborúja nyomában Írta: Raffi Khatchadourian

Sun Laiyongnak a szervezett bűnözésre utaló célzásai az illegális fakereskedelem legaggasztóbb pontjára világítottak rá: az azt támogató erőszakra. Múlt decemberben egy, a faiparral szoros összeköttetésben álló orosz bankár holttestét találták meg a Moszkva melletti villájának medencéje alján. Egy zsákot húztak a fejére, a csuklója pedig a bokájához volt kötözve. A felületes nyomozási kísérlet során egy öngyilkosságra utaló levelet találtak a helyszínen, mire a nyomozó csak annyit mondott: „Ő nem Harry Houdini.” Hasonló „öngyilkosságról” hallottam, ami idén esett meg Vlagyivosztok mellett: egy, a Word Wildlife Fund számára dolgozó aktivistát találtak meg egy messzi vadászkunyhóban, agyonlőve, mellette egy nem meggyőző búcsúlevéllel. Ilyen típusú erőszakot bárhol találunk. Idén Peruban egy közösségi vezetőt, aki megpróbált bejelenteni egy szállítmány lopott fát, agyonlőve találtak az irodájában. Három évvel ezelőtt Brazíliában egy ohiói misszionáriust és közösségi szervezőt, Dorothy Stang nővért gyilkolták meg Pará államában, ahol az Amazonas-menti erdőirtás harmada történik, és ahol a nővér sok ellenséget szerzett magának a fakitermelők között.
2001-ben a Kongói Demokratikus Köztársaságban az Egyesült Nemzetek szakértői kitalálták a „konfliktusfa” kifejezést, hogy érzékeltessék a fakitermelés és a küzdelem összefonódását az országban. A kifejezés számos más helyen is találó. Burmában lopott fából tartják fenn magukat a katonák és a lázadók. Kambodzsában ennek segítségével támogatták a Vörös Khmereket a történelem egyik legkegyetlenebb lázadása során. Charles Taylor, Libéria volt elnöke megosztotta a fakitermelési engedélyeket a katonatisztek, az ukrán maffia egy csoportja, és az Oriental Timber Company — Libériában “Only Taylor Chops” (Csak Taylor Vághat) néven ismert — nevű vállalat között. A Taylor fakitermelési eljárásához kötődő erőszak soha nem látott mértékig fajult, és 2003-ban az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa szankcionálta a libériai faanyagot. (Kína, a libériai fa legnagyobb importőre megpróbálta megakadályozni a szankciókat.) Röviddel ezt követően Taylor uralma megbukott. Egy amerikai hivatalos személytől hallottam, hogy Amerika hírszerző közössége szerint „Taylor bukása egyértelműen a faanyagot sújtott szankcióknak tudható be”.
Amikor von Bismarck ilyen típusú erőszakról beszél, érzelem rejtőzik a hangjában. Egyszer elmondta, hogy mennyire felnézett nagyapjára, Klausra, aki a memoárjában írt arról, hogyan szállt szembe a paranccsal, mely arra utasította, hogy végezze ki a háború során elfogott szovjeteket: „mindennek ellentmondott, amit addig tanultam, és összeegyeztethetetlen volt a lelkiismeretemmel.” Amikor Hitler uralma megbukott, Klaus csatlakozott a Szövetségesek programjához, mely a náci örökség kiirtását célozta. Martín Escobari, von Bismarck harvardi szobatársa azt mondta: “Ennek egyértelmű hatása volt Saschára. Nagyon büszke a nagyapjára, aki részt vett Németország felépítésében, kárpótlásul a gonosz dolgokért. Sascha családja sokáig katonai szolgálatot teljesített. Azt hiszem, ő is az elkövetett hibákat próbálja jóvátenni.”
Nem olyan régen von Bismarck a Kongresszusban faanyag-csempészési ügyben szólalt meg, és tanúsította az aktivistákat ért támadásokat az általa inkognitóban felkeresett országokban. „Nem holmi homályos szakmai mozzanatokról beszélünk” — mondta — „hanem meggyilkolt emberekről, és olyanokról, akiknek az egész megélhetésüket ellopták.” Az EIA-nál dolgozókat is érték már támadások, pl. egy riportert Indonéziában két gengszter rohanta le machetével. A kihallgatáson azt mondta: „A bűnözés akaratlan finanszírozói vagyunk.”
Von Bismarck gyakran hangoztatja, hogy az illegális fakitermelés legalább annyira a globális kereslet problémája, mint a kínálaté is – ami nem feltétlenül egyértelmű. Ma, az erdei termékek eladásából világszerte évente kb. egy billió dollár bevétel származik, miközben több fa kerül felhasználásra helyi szinten, tüzelőanyagként, mint amit ipari célra értékesítenek; Afrikában a kitermelt faanyag közel kilencven százalékát energiatermelésre fordítják. Sőt, sok fejlett ország importál nyers fát olyan országokból, amelyek nem küzdenek az illegális fakitermelés problémájával. A fa számtalanféleképp feldarabolható, felszeletelhető, porrá zúzható, gyakorlatilag bármennyi közvetítő kereskedő részvételével, és a lopott fa nagy része a nyugati világban köt ki késztermékként. Az Egyesült Államok a világ legnagyobb faipari késztermék-fogyasztója. Minden amerikai felhasznál évente két köbméter fának megfelelő készterméket. Az újrahasznosítás és a technológia fejlődése ellenére az Egyesült Államokban a fejenkénti faanyag-fogyasztás folyamatosan emelkedik az 1960-as évek közepétől.
Mint ahogy mindenhol máshol is emelkedik. Kína faanyag-fogyasztása körülbelül tizenötször alacsonyabb az Egyesült Államokénál. A kínaiak századokon keresztül készítettek papírt bambuszból, rizsszalmából és más, nem fa alapú rostból, de a központi vezetés nemrég úgy döntött, hogy az ország papíriparát eltéríti ezektől a nyersanyagoktól a gyenge minőség és a gyártási folyamat során fellépő túlzott vízszennyezés miatt. A hatóságok több ezer gyárat zárattak bel, és 1980 és 2002 között a nem fa alapú rostok felhasználásának aránya Kína papírgyártása során közel a felére esett vissza. Eközben a teljes papírfogyasztás megnőtt. Ha valaha eléri az amerikai fogyasztás szintjét, Kína egyedül fel fogja használni a Föld jelenlegi papírtermelésének dupláját – ha ekkora kereslet valaha kielégíthető egyáltalán. 2015-re Indiában is várható a papírfelhasználás megduplázódása. A javuló életkörülmények és a népességnövekedés kettős nyomással nehezedik az erdőkre: egyre több embernek van szüksége fára, és az embereknek egyre több fára van szükségük.
Eddig még senki nem kísérelte meg kiszámolni, mennyibe kerülne az összes faipari terméket fenntartható erdőkre és ültetvényekre korlátozni. Murray Gell-Mann, a Nobel-díjas fizikus egyszer a következőképp határozta meg a fenntarthatóságot: „a természet jövedelméből élni a tőkéje helyett.” Bolygóként nézve, ha elfogyasztjuk a Föld erdő-tőkéjét — és az erdőirtás azt sugallja, hogy épp ezt tesszük — minden általunk használt fa-származék alulértékelt. Von Bismarck azt mondta, hogy az a gazdaság, amelyik szerkezetileg alulértékeli a fát, ellenállás nélkül elfogadja az illegális fakitermelést, mert a túlzott feketepiaci ellátás csak azt a tévhitet erősíti, hogy a fa olcsó és a források gyakorlatilag kimeríthetetlenek. (Egyes becslések szerint van elég illegális fa a kereskedelemben ahhoz, hogy a fa világpiaci árát hatvan százalékkal csökkentse.) Ezt az elgondolást a faipari szektor homályossága is tovább erősíti. Nagyon kevés vállalat vállalja a többletmunkát a termékekben található fa eredetének felderítésére. Ez költséges tevékenység, és a fogyasztók nem igénylik. A közönyösség elfogadottá vált.
Dandong kikötőiből és magas épületeiről látható a szmogba burkolózó észak-koreai metropolisz, Sinuiju, a Yalu folyó túloldalán. A határ kínai oldalán Dandongot gesztenyeerdőkkel fedett hegyek veszik körül. Ez a város ad otthont a Dandong Maisafu cégnek, mely Kína legnagyobb WC-ülőke exportőre. A vállalat a teljes készletét a Wal-Martra szokta küldeni. Sok WC-ülőke készül tölgyből, és von Bismarck megpróbálta kideríteni, honnan származik a fa.
David Groves egy váratlan felfedezése hozta von Bismarckot és Wut Dandongba. Groves átfésülte a PIERS-nek nevezett óriási vám-adatbázist, ami minden nap több mint huszonötezer rakomány számlájával növekszik. Ha valaki belenéz a PIERS-be, kicsit olyan érzése lehet, mintha a Mátrixba nézne: ezer és ezer sornyi számot lát — nyomkövetési kódok, szállítási kódok, konténer-azonosító számok stb. sorakoznak. A Wal-Mart általában eltávolíttatja a PIERS nyilvánosan elérhető verziójából a szállítmányainak adatait, de ez egyszer véletlenül benne hagytak negyvenezer bejegyzést a faanyag Kínából történő importálására vonatkozólag — beleértve orosz tölgy WC-ülőkéket egy Dandong Anmin nevű vállalattól. Amikor von Bismarck és Anmin felkeresték az Anmint, azt a választ kapták, hogy már nem állnak üzleti kapcsolatban a Wal-Marttal. (Később megtudták, hogy az Anmin néhány termékét közvetítőn keresztül adja el az amazon.com-on.) Az Anmin egy vezető beosztású alkalmazottja átirányította őket a Dandong Maisafuhoz, melyet a tulajdonos egy rokona vezetett.
A nyomozás során von Bismarck kiderítette, hogy ez efféle variálás meglehetősen gyakori. „Gyakorlatilag ajándékba kaptuk ezeket az adatokat” – mondta a PIERS információra utalva. „De utána rájöttünk a következő kihívásra: a Wal-Mart beszállítóinak forgalmára. Belebotlottunk a „Wal-Mart jelenségbe”, azaz, hogy a beszállítókat úgy befolyásolják, hogy gyakran lecserélik őket, így alacsonyabb árakat küzdenek ki maguknak. Von Bismarck és Wu olyan gyártulajdonosokkal találkoztak, akik épp akkor rakodtak be orosz fából készült Wal-Mart termékeket, de nem tudtak vagy nem akartak megelégedni a Wal-Mart áraival. „Ez megnehezítette a nyomozást, de a Wal-Mart is nehezebben juthat így megbízható fához” – mondta. „Ezzel serkentették a beszállítókat a rossz fa szerzésére.”
Von Bismarck és Wu kereskedőkként bemutatkozva felhívták a Dandong Maisafu irodáját, és találkoztak Chunshou Zhuo-val, egy bőbeszédű, pocakos emberrel, aki skótkockás inget, farmert és teherautósofór-sapkát viselt. Zhuo elmondta, hogy a Maisafu az ő és a lánya tulajdona, és hogy körülbelül nyolc élvvel ezelőtt csatlakoztak a WC-ülőke üzlethez. A vállalata kétmillió dollárt termel havonta, és hogy tölgyből készült bútorokat és más árucikkeket exportál a Wal-Mart számára. Amikor Wu megkérdezte, honnan származik a tölgy, Zhuo azt válaszolta, hogy Kínából — „innen, a hegyekből” — de Wu megtudta a Maisafu egyik alkalmazottjától, hogy a WC-ülőkék egy része orosz fából készül. Zhuo lánya később megerősítette, hogy a cég a termékei kb. egyötödéhez orosz keményfát használ.
Ezen a délutánon von Bismarck és Wu felkeresték a Dalian Huafenget, Kína egyik legnagyobb bútorgyárát. A PIERS adatokból von Bismarck megtudta, hogy a Huafeng egy amerikai vállalat, a Simplicity for Children számára készítenek bölcsőket. Ez a vállalat a Wal-Mart beszállítója. Kiderült, hogy a Huafeng a Longjiang Shangliantól vásárolta a fát – attól a Suifenhe-beli importőrtől, aki védelmi pénzt fizetett Oroszországban. Lassan összeállt a kép a Wal-Mart faanyag-beszállítói láncolatáról.
Von Bismarck megkérdezte a Huafeng egy vezetőjét: „Az olyan nagy ügyfelek, mint a Wal-Mart, nem kérdezik meg, honnan származik a fa?”
„Nem, nem, soha” – mondta. „Soha”.
Míg nemzetközi egyezmények hivatottak védeni az óceánokat, a Föld biodiverzitását, az ózonréteget, és megállítani a klímaváltozást, semmilyen ezekhez hasonló megállapodás nem jött létre a Föld erdeinek legjobb kezelése érdekében. Ennek oka nem a próbálkozás hiánya. 1992-ben Rióban, a Föld Csúcson szóba került egy ilyen egyezmény, de a tárgyalások megrekedtek annál a kérdésnél, hogy kinek kell vállalnia a Föld erdeinek érintetlen megőrzésének költségeit – a világ faanyagkészletének jórészét felhasználó országoknak, vagy azoknak, akiké az erdő? Nem született egyetértés. Az sem segített, hogy a világ erdeinek több mint nyolcvan százaléka állami felügyelet alatt áll, és hogy a kormányok egyre inkább független erőforrásokként tekintenek ezekre az erdőkre.
Az egyetlen, az erdei termékek globális kereskedelmét szabályozó egyezmény az Egyezmény a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről (CITES) — melyet egy amerikai tisztviselő egyfajta „vészhelyzeti intézkedésként" írt le a veszélyeztetett, a kihalás szélén álló állat- és növényfajok érdekében. Amikor von Bismarck az egyezmény védelme alatt álló ramin után nyomozott, megtudta, hogy a hatóságok elméletben lefoglalhatják a faszállítmányokat, ha nem rendelkeznek megfelelő engedélyekkel. (A kereskedelemben forgó orosz faanyagok nem rendelkeznek ezzel a szintű védelemmel.) A gyakorlatban ez a rendszer nem működik túl hatékonyan. Von Bismarck egyszer figyelmeztette a hatóságokat a dokumentálatlan raminszállítmányokról, melyek egy texasi bölcsőgyártó vállalathoz, a Baby Trilogy-hoz tartottak. A tulajdonosok, a Bush család barátai, igénybe vették a texasi John Cornyn szenátor segítségét a szállítmány elengedéséhez, és a szállítmány el is lett engedve. (Azt mondták, nem értik a törvényt, és hogy ez az utolsó raminszállítmányuk.) Egy jó néhány évvel ezelőtt készült tanulmány szerint nagy mennyiségű mahagóni – az egyetlen másik jelentős fa, mely az egyezmény védelme alatt áll – kerül az Egyesült Államokba engedély nélkül.
Ez elmúlt néhány év során von Bismarck és kollégái kampányt indítottak a faanyag-import újfajta ellenőrzése érdekében: módosítást javasoltak a Lacey törvénycikkhez, amely több mint egy évszázada mérföldkőnek tekinthető az amerikai természetvédelemben. John F. Lacey, egy polgárháborús veterán és kongresszusi tag terjesztette elő a törvényjavaslatot 1900-ban, melyben megtiltotta az illegálisan elejtett vad államközi kereskedelmét. Idővel a Lacey törvénycikket kiterjesztették a vadon élő állatok nemzetközi kereskedelmére is.
John Lacey szenvedélyesen harcolt az erdőkért is, de tisztázatlan okok miatt a nevét viselő törvény nem vonatkozik a növényvilág védelmére a vadon élő állatoké mellett. Von Bismarck 2005-ben azt mondta, hogy elkezdett „a Kongresszus irodáiról irodáira járni, és keresni egy olyan harcost, aki előrébb vinné a módosítás ügyét”, mellyel kibővíthetnék a törvényt. Egy kongresszusi alkalmazott elmondta neki, hogy meg kell nyernie a faipari szövetségek támogatását is, de ehhez le kell győznie az évtizedes kibékíthetetlen ellentéteket. „Ha azt mondom, rosszindulattal találkoztam, igen megszépítem a helyzetet" – mondta az alkalmazott. A Hardwood Federation (mely leginkább családi tulajdonú vállalatokból áll) egy tagja, azt mondta: „A szektor tele van rendkívül konzervatív, vidéki, a tulajdon és a jogok fontosságát valló republikánussal, akik azt gyanítják, hogy a környezetvédelmi aktivisták egyetlen célja, hogy őket kitúrják az üzletből.” Az illegális fakitermelés nem csak külföldi jelenség: az 1990-es években becslések szerint száz millió dollár értékű fát loptak el évente az állami földekről. Von Bismarck gyakorlatilag arra kérte a faipari szektor szereplőit, hogy álljanak ki a saját üzletük szigorúbb szabályozásáért.
Ahogy ez megtörtént, számos amerikai vállalat azt gondolta, hogy az illegális fa káros a számukra – „főleg a Kínából érkezők, de a számok nem mondtak nekünk semmit" - mondta Harry Demorest, a Hardwood Federation elnökségi tagja, és a Columbia Forest Products ügyvezető igazgatója. „Tisztában voltunk a rönkök piaci árával, és tudtuk, hogy a termékek alacsonyabb áron kerülnek eladásra, mint amibe kerülnek.” Egy másik ipari csoport, az American Forest and Paper Association becslése szerint a lopott fa kereskedelme a hazai erdeitermék-iparnak évente kb. egy milliárd dollárjába kerül. Mindkét csoport – néhány nagyobb kiskereskedővel együtt – végül egyetértett a módosítás támogatásában. (A Bush-kormány ezt nem volt hajlandó megtenni.) A Szenátusban és a Képviselőházban két oregoni demokrata törvényhozó támogatta a javaslatot, Ron Wyden szenátor és gróf Blumenauer képviselő, de a törvényjavaslat nagy részének finomítása a Kongresszus konferenciáin történt.
Több hónapos tárgyalásokat követően a módosítás formát öltött: megtiltotta minden növénynek és növényi terméknek az adott országból való kivitelét az ország természeti erőforrásaira vonatkozó törvények megszegése esetén. Nem ismerte az „ártatlan birtokló” védekezést, ami azt jelentette, hogy azokat az importőröket is büntetés sújtja, akik azt állítják, hogy nem tudják, honnan származik az illegális fa, vagy az abból készült tárgyak. Ez a javaslat erőteljes ellenállást váltott ki néhány ipari csoportból, de a törvényjavaslat szempontjából lényegi volt. „Az ötlet az, hogy meg kívánjuk akadályozni, hogy illegális növények legyenek a piacon, épp úgy, ahogy nem akarjuk, hogy illegális műalkotások legyenek ott – hogy le lehessen foglalni, bárhol találják meg" - mondta von Bismarck. De a törvényjavaslat legnagyobb erőssége egyben a leggyengébb pontjának bizonyult. az amerikai jogrendszer segítségével tartatta volna be más országok törvényeit, de néhány országban ez erdészeti törvények annyira pontatlanok és ellentmondásosak, hogy még a jó szándékú fakitermelőknek is nehéz követniük, és még nehezebb az amerikai bírók számára az értelmezésük. Amikor erről kérdeztem von Bismarckot, azt mondta: „Arra a pontra akarunk eljutni, hogy a szabályok egyáltalán számítsanak, ekkor ráérünk foglalkozni azzal, hogy helyes szabályok is legyenek.”
Éppen mielőtt szavazásra bocsátották volna a módosítást a Képviselőházban, a Monsanto és a Biotechnology Industry Organization (BIO) kereskedelmi csoport képviselői hirtelen hangot adtak a nemtetszésüknek. „Ez már a játék vége felé volt” – mondta von Bismarck. – „Mindenki azt gondolta, jesszus, megölik az egészet.” „Kiderült, hogy a BIO és a Monsanto egy kéréssel érkezett: hogy őket felmentsék a törvény alól. A Kongresszusban összehívott ülésen Jen Daulby, a Monsanto képviselője azt állította, hogy a módosítás megakadályozná a vállalatokat abban, hogy a tengerentúlon megszerzett származási mintákat használjanak. Azt mondta, hogy a külföldi törvények ésszerűtlenek lehetnek. Egy jelenlévő faipari lobbista a következőket idézte fel: „Elég rosszul nézett ki. Mind egyre gondoltunk: Valóban most mondták azt, hogy a növényeket attól függetlenül ki akarják vinni, hogy az adott ország is ezt akarja-e vagy sem?”
Daulby azt mondta, hogy meg van győződve arról, hogy a Monsanto „megtámadná a Lacey törvényt”, ha a módosítás minden növényre és növényi termékre vonatkozna, és hogy a törvényjavaslat „ellehetetlenítené a visszaérkező kutatási anyagokat.” Mindezt egy konferencián mondta a Monsanto két másik képviselője jelenlétében, és egy kicsivel később, a vállalat sajtófőnökének emlékeztetője után hozzátette: „Amint azt Brad is megemlítette, betartjuk más országok törvényeit, de hogy az Egyesült Államokban legyen egy olyan törvény, ami azokat jóvá is hagyja, az teljesen más kérdés.”
Végül a biotechnológiai ipar megszerezte a felmentést. Von Bismarck azt mondta: „Vitatható, hogy ellopják-e a szegény országok szellemi tulajdonát, mert megpróbálják úgy beállítani, hogy mi mind örömmel profitálunk azokból a gyógyszerekből.” „De a törvényjavaslat támogatói nem szeretnék kockáztatni a módosítás visszautasítását egy ilyen kivétel miatt, ami, ahogy a Monsanto is rámutatott, nem kapcsolódik a fakereskedelemhez. Mégis, mondta von Bismarck, amikor a biotech lobbistái bekapcsolódtak, „az egy kijózanító pillanat volt a kormány működését tekintve.”
Von Bismarck elhatározta, hogy nyilvánosságra hozza a Wal-Mart nyomozás eredményeit decemberben. A jelentésben nyolc titkos, Kínában tartott ülésből és Grove kutatásából is merített. A jelentésben közölte, hogy kétszázezer bölcsőt adott el a Wal-Martnak a Simplicity for Children, melyek magas kockázatú orosz nyárból és nyírből készültek, és megjegyezte, hogy „legalább harmincegyezer fa jut el a Wal-Marthoz évente tömör fa WC-ülőke formájában, melyek Dandonban készülnek.” Von Bismarck szembeállította a Wal-Mart ár iránti érzékenységét a „vállalatnak a nyersanyagok legalitása iránt tanúsított nemtörődömségével”, és megjegyezte, hogy a „Wal-Mart vásárlói kockáztatják a bűnöző faipari konszernek finanszírozását.”
A Simplicity for Children tagadta az illegális orosz fa használatát. A Wal-Mart válasza meglepő módon kevésbé volt ellenséges. A vállalat elmondta von Bismarcknak, hogy már megkezdték az ellátói lánc kivizsgálását, és éppen most hoztak létre egy új beosztást – stratégiai források ügyvezetője – az erdei termékek áttekintésére. A több EIA aktivistával együtt tartott konferencián Tom Flynn, akit kijelöltek az új pozícióra, azt mondta, hogy ezt részben a jelentés miatt kellett létrehozni.
Flynn halkszavú, lefegyverző stílusú ember. „Körülbelül négy éve dolgozom a Wal-Martnál" — mondta. „Különösnek találhatják, de korábban a ruházati iparban dolgoztam, farmergyártással foglalkoztam. Amikor először ajánlották fel ezt az állást, azt mondtam, hogy nekem nincs erdőmérnöki doktorátusom, mire azt válaszolták: Nem is arra van szükségünk. Azután hozzátette: „Tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt az emberek sosem ellenőrizték a gyáraikat a ruhaiparban. Ha visszatekintünk azokra az időkre, amikor gyermekek voltak a gépekhez láncolva, értjük, miért az az ipar véleménye, hogy ez nem fogadható el.” Flynn elmondta, hogy nagyjából úgy kezdte, mint David Groves: megragadott egy jogszabálygyűjteményt, és elsétált a közeli Wal-Marthoz. „A negyedik oldalig jutottam el, aztán feladtam” – mondta. Ehelyett, ahogy ő nevezi, egy „kockázatfelmérő” csapattal kidolgozott egy olyan adatbázist, amely a Wal-Mart leltárkészletében található valamennyi faalapú terméket tartalmaz, és megjelöli a problémás tételeket. Flynn ezt hangszórón át magyarázta el, és egy őt hallgató Wal-Mart sajtóképviselő is elismerte, hogy a vállalat „tanulási folyamaton kellett átmenjen”.
Júliusban a Wal-Mart és a World Wildlife Fund aláírt egy szerződést annak érdekében, hogy hat éven belül ne kerülhessen többet illegális faanyag a bútorokba, és hogy innentől együtt dolgoznak Flynn kockázatbecslési módszerén. „Ez egy nagyon fontos szerződés, de a legfontosabb a betartása” – mondta von Bismarck. A vállalatnak jó oka volt a gyors cselekvésre. A bejelentésük a Lacey törvénycikk módosításának törvénybe iktatását követte, és egy hasonló törvényjavaslat már a brit parlament és az Európai Unió elé került. A Wal-Mart javasolni kezdte a szállítóinak, hogy keressenek fel jogászokat az új törvény ügyében. 
Ebben az évben von Bismarck az orosz Távol-Keletre utazott, hogy dokumentálja a falopásokat azok forrásánál. Vlagyivosztokba repült, ahol találkozott Denis Smirnovval, a World Wildlife Fund orosz távol-keleti irodájának erdészeti igazgatójával. Smirnov harmincnyolc éves, Leningrádban született, és 2002 óta él Vlagyivosztokban. Jelenleg a finom modort képviseli Oroszország legtávolibb tartományaiban. („Rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy az életemet az illegális fakitermelésnek fogom szentelni” – mondta.) A két férfi azt tervezte, hogy belevetik magukat a téli éjszakába, hátha következő reggel rajtaüthetnek az illegális fakitermelők csapataira a tajga mélyén. Attól tartottak, hogy nappal megláthatják őket a járőreik.
Este hétkor besötétedett, és von Bismarck és Smirnov északnak indultak az M-60-as úton, az orosz határt Észak-Kínától elválasztó Ussuri folyó mentén haladó kétsávos autópályán. Az út hosszú szakaszokon le volt aszfaltozva, de helyenként teljesen belepte a hó. Máshol az aszfalt szétmállott, és helyén a nyers, fagyott föld maradt. Néhány kínai traktor és tréler tartott északra, fehér porhó-felhőket hagyva maguk után.
Smirnov vezetett. Felvett egy különleges tisztet a helyi rendőri egységtől, melynek tagjai a „gazdasági bűncselekményekre” specializálódtak. A tiszt, egy hallgatag, a húszas évei elején járó fiatalember, aki csak Vlagyimirként mutatkozott be, az utasülésen foglalt helyet. Terepmintás öltözet volt rajta, de felette vastag, fekete dzsekit viselt. „Ő még nem korrupt” – mondta Smirnov. „Ez nem túl gyakori a rendőrök között.” Kicsi, elszegényedett falvak emelkedtek ki a sötétségből. A tajgában sok háznál használnak fatüzelésű kályhát fűtésre és főzésre. Smirnov néhány falerakat mellett haladt el, ahol óriási halmokban sorakoztak a Kínába tartó rönkök, de hamarosan ezeket is elhagyták.
Nem messze Dalnerechensk városától – ahol a Longjiang Shanglian átveszi a faanyag egy részét – Smirnov elmesélte, egyszer hogyan rongálták meg az autóját a fatolvajok. „Fájdalmas látnom, ahogy eltűnik ez a vadregényes táj – főleg, hogy egyben értelmetlen is, mert senki sem nyer az eltűnéséből” – mondta. „Akkor lenne létjogosultsága, ha az országunk és a lakói számára valódi hasznot hajtana a kitermelés. Azt hiszem, a fatoltolvaj-bandák vezetői csak a saját zsebükre gondolnak. Nem gondolnak a jövőre, sem az itt élő emberekre. Ezek az alakok elköltözhetnek… tudom is én, Hawaii-ra vagy a Bahamákra. De a többieknek erre nincs lehetőségük.”
Valamivel éjfél után keskeny erdei ösvények labirintusába hajtott. Ahol egy ösvény kettéágazott, a favágók palackokat vagy dobozokat akasztottak fel a hely megjelölésére. Durván az ösvények fele keresztezett befagyott zsombékokat, melyeken lehetetlen átjutni tavasztól nyárig. Végül megálltak egy tisztáson, és Smirnov, von Bismarck és Vlagyimir az éjszaka hátralevő részét ott töltötték. Egy darabig még járatták a motort, de végül leállították. Az ablakok belsejére ráfagyott a leheletük. Reggel Smirnov hóval borított ösvényeken vezette át a kocsit, és hamarosan megtalálták az első keréknyomokat. Egy rakás hólepte hársrönkhöz vezettek, és von Bismarck filmre rögzítette a helyszínt. Faforgács volt a rönkök mellett. Figyelt, hátha meghallja a láncfűrész hangját, de az erdő csendes volt.
A kutatás eredménytelenül folytatódott a délután közepéig, amikor hirtelen valami színes villanást láttak a fák mögött. A távolban emberek álltak egy több ezer dollár értékű farakás mellett. Vlagyimir és von Bismarck átvágtak az erdőn az emberek felé. Nehéz leírni azt a bizonytalan érzést, ami a civilizációtól ilyen távol élő idegenekkel való konfrontálást megelőz. A múlt század végén egy birodalmi orosz földrajztudós írta a következőket: „Az ussuri tajgában az ember bármelyik pillanatban összefuthat egy vadállattal, de a legveszélyesebb találkozás mégis, ha egy ember jön szembe.” Ahogy közeledtek, Vlagyimir előhúzott egy pisztolyt a tokjából, és áttette a dzsekije zsebébe. Von Bismarck látta a mozdulatot. „Tartottam tőle, hogy fegyver van náluk”— mondta később. „Bíztam benne, hogy Vlagyimir tudja, mit csinál, de akkor is nagyon fiatal volt.”
Vlagyimir megközelítette az embereket, de közben egy kb. 5 méterre álló másik favágó felemelte a láncfűrészét, és belevágott egy fába. Ez minden bizonnyal az utolsó vágás volt, mert a fa belezuhant a hótakaróba. „Szóval egy fa eldőlt, és számomra a zuhanó fa hangja a Szent Grállal egyenértékű” – mondta von Bismarck. „Mert miközben a fatolvajok után futunk, a szemünk előtt lebegő kép, azaz a fatolvaj tetten érése pont ilyen: amikor éppen kivág egy fát — ilyen igazából csak egyszer fordult elő velünk, Indonéziában, és ezt elég sokszor szoktuk emlegetni.” A favágón vastag filcből vagy gyapjúból készült öltözék volt. Egy lábbal tartotta a kidöntött fát, és egy nagy narancssárga láncfűrésszel nekiállt rönkökre vágni. Vlagyimir közelebb ment. „A favágó felnézett, az arca megdermedt, és szinte látszott rajta az átfutó gondolat: verekedjek vagy fussak…” – emlékezett vissza von Bismarck. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán a favágó szaladni kezdett. Vlagyimir oroszul kiabált utána: „Hova futsz?”
A férfi tovább futott, mire Vlagyimir a feje fölé emelte a pisztolyát és leadott egy lövést, de a férfi nem lassított. Most már Vlagyimir is rohant a hóban, ami néhol térdig ért, és von Bismarck is a nyomukban volt a kamerával, és megpróbálta felvenni az eseményeket. Az üldözés olyan volt, mint egy lassított felvétel. Télen, amikor a növények törékenyek, és nincs rajtuk levél, nem sok hely van egy erdőben, ahol el lehetne bújni. Ennek ellenére a középkorú, láthatóan nem jó formában lévő férfi tovább futott, méghozzá meglepő gyorsasággal. Az egyik kezében vitte a láncfűrészt is. Ágak ütődtek a testének. „Hova mész?” Vlagyimir ismét rákiáltott, ahogy közelebb ért, és egy pillanatra a valódi erőszak lehetősége lebegett a levegőben. Von Bismarck a férfiak után vetette magát a hóban; a hideg levegő szorította a tüdejét, ahogy rohant – később azt mondta, úgy érezte, mintha a tüdeje jeges vízbe merült volna. „Vlagyimir nyomában akartam maradni, hogy a válla fölött vegyem az eseményeket” – mondta. A favágó tovább futott, ezért Vlagyimir ismét a levegőbe lőtt. Egy pillanattal később megragadta a favágó karját, és az üldözés véget ért.