1971. augusztus - A harmadik évezred küszöbén létéit, fennmaradását is veszélyeztető, sorsdöntő kérdések elé került az emberiség. Már-már elragadja, magával sodorja az utolsó évszázad szédületes, soha el nem képzelt technikai fejlődése, amely hovatovább azzal is fenyegeti, hogy elpusztítja maga körül azt az élőhelyet, környezetet, amelyre minden élőlény, még azok legmagasabbrendűje, a mindenható Homo „sapiens" is múlhatatlanul rá van utalva.
Előbb rövidlátóan kapzsiságból, pillanatnyi gazdasági előnyért pusztította környezetét: erdőket tarolt, mocsarakat csapolt, erózióval, szárazsággal pusztasággá tette. Megbontotta a természet egyensúlyát azzal is, hogy az állatokat a saját önös nézőpontjából „hasznos" és „káros" csoportokba osztotta, nyakló nélkül iparkodván szaporítani amazokat, míg pusztítani emezeket. Egyes állatfajok, mint a bölény, a tengeri vidra, a nagykócsag már-már kipusztultak, mások állati ellenségeik híján gyakran elemi csapásokká váltak.
Ezek ellen most már a vegyészet tudósai vonultak hadba. Kifejlesztették a kontaktmérgeket a kártevők pusztítására. De mi történt? A kártevők elpusztításának velejárójaként még jobban felborult a természet egyensúlya, pusztultak a méregtől nemcsak a mérgezett rovarokat fogyasztó állatok, hanem a mérgezett vizekben a halak, természetes táplálékuk híjáin a rovarokból élő f a jok; felgyülemlett a méreg a növényekben, az azokból táplálkozó állatokban, de felgyülemlett a növényeket és állatok húsát fogyasztó emberekben is. Szabadjára engedték a mérget, de hatását nem ismerték. Pusztult az élővilág, nemcsak a rovar és a hal, a madár is. A „Silent Spring" — a „Néma Tavasz", a madárdal nélküli emberi környezet előre vetette ijesztő árnyékát. Pusztultak a ragadozómadarak is; a fehérfejű rétisasnak, az Amerikai Egyesült Államok büszke címermadarának már csak két párja költötte ki tojásait a z óriási ország területén. A többiek tojásai terméketlenek voltak a méregtől, akárcsak a halászsasok és egyéb ragadozómadarak tojásai. Az állati és emberi szervezetbe került méreg különböző betegségeknek, így a ráknak is előmozdítójává, okozójává vált. Nemcsak a környezetét, Bajáit magát is kezdte pusztítani az
ember.
Az ipartelepek szennyvizével a természetes vizeket mérgezi, a gyárak, járművek füstjével, égési termékeivel a levegőt, közvetve saját magát is.
Kezd felocsúdni a z emberiség az ijesztő előjelek láttán. Az „Umweltschutz", a környezet védelme nemcsak divatos szólammá, de a mai ember létének, az egész emberiség fejlődésének és fennmaradásának egyik kulcskérdésévé vált.
Ez pedig magában foglalja nemcsak a szorosabb, hagyományos értelemben vett természetvédelmet, a már-már kipusztulással fenyegetett állatfajok védelmét és újból való elszaporítását, a z elavult „hasznos" és „káros" fogalmak eltörlését és az erősen megfogyatkozott ragadozók védelmét, a civilizáció térhódítása és élőhelyük korlátozása által fenyegetett állatvilág fenntartását, — mielőtt még nem késő, — az elegyetlen erdőgazdasági monokultúrák helyett, — amelyek a természet egyensúlyának megbontásához ugyancsak hozzájárulnak, — az elegyes, természetes erdők létesítését, a természetes környezet szépségének és a természeti emlékeknek, öreg fáknak, fasoroknak fenntartását, hanem ugyancsak és elsősorban jelenti a levegő és vizek tisztaságának megőrzését, a mérgező anyagok kiküszöbölését és általában a természet adta környezet, az emberiség élőhelyének legmesszebbmenő megőrzését a technika, a civilizáció meggondolatlan túlkapásai ellen.
Ezeknek a sorsdöntő kérdéseknek a jegyében született a Vadászati Világkiállítás, ezek a vezérlő alapgondolatai az azon résztvevő minden egyes ország bemutatóinak is. Ez a legelső a nagy nemzetközi kiállítások között, amelyeken mindezek a kérdések helyet kapnak, mert a különböző országok az ezekkel összefüggő, számukra legfontosabbakat és azok megoldását dokumentálják. Így például az Egyesült Nemzetek Szervezetének Mezőgazdasági Szervezete, a FAO az afrikai állatvilág védelmét, a Szovjetunió óriási természetvédelmi területeit és az egyes állatfajok betelepítését, élőterének kiterjesztését, Nagy-Britannia többek között a vizek tisztaságának megőrzését és a halállomány elszaporítását, az afrikai országok az emberiség közös nagy értékét jelentő páratlan vadállományuk védelmét, a Német Szövetségi Köztársaság az iparosított országban és tájban a vadállomány fenntartásának módjait hangsúlyozza. Minden ország bemutatóján pedig végigvonul a természetvédelmet is jelentő, korszerű és ezért racionális vadgazdálkodás vezérfonala, mint az emberi környezet védelmének, fenntartásának egyik lényeges alkotó eleme, tárgyalva az azzal összefüggő fent vázolt kérdéseket.
Szinte uralja természetesen a mi bemutatóinkat is, különösképpen a magyar vadgazdálkodásét és az erdőgazdaságok egyéni, leginkább szabadtéri kiállításait.
Annál is inkább, mert ezeknek egyenesen ez a témájuk: az ember — az erdő — a vad sokrétű kapcsolata, a nagyvárosi acél- és betontornyokban, téglatömlöcökben élők felüdülését, a természethez való visszavezetését szolgáló ,,park- és üdülőerdők" szemléltetésétől kezdve az erdei életközösség — a biocönózis — az életet, megélhetést nyújtó erdő elénk tárásán keresztül az erdő és vad változatos kölcsönhatásainak ismertetéséig.
És ennél a legutóbbi témánál érdemes egy kissé elidőznünk. A vadnál, mint a Vadászati Világkiállítás második központi, reflektorfényeinek  metszőpontjába emelt objektumánál.
A vadászat már régóta nem ősfoglalkozás, nem csupán zsákmányszerzés.
Ameddig ugyanis csak az volt, fogyasztotta, emésztette tárgyát, a vadat, s azt a civilizálódó Európában a múlt század dereka táján már-már a kipusztulás veszélye fenyegette. Ezután a vadászat mellé új fogalom szegődött: a vadgazdálkodásé.
Gyakran azonban ez is öncéllá vált, mert csak saját érdekét látta, a vadállomány minél nagyobb mértékű elszaporítását, figyelmen kívül hagyván az erdő, az életközösség érdekeit és a közöttük fennálló egészséges, természetes kölcsönhatásokat.
Mint mindig és mindenütt, az akció itt is reakciót szült — létrejött az ellenirányzat, az a szemlélet, amely az eszményi erdőben monokultúrát, vad nélküli „fagyárat" látott.
De mindkét fél engedékeny, kiegyezéses kompromisszumára van szükség az életben mindig, ha a különböző érdekek erősen ütköznek. Élni és élni hagyni — az engedékenység érvényesülését jelenti minden részről annak érdekében, hogy a közös mű életképes lehessen. „Vagy erdő — vagy vad?" — ennek a kérdésnek az abszurditását maga a természet bizonyítja és ezt ma már vaksággal megvert emberen kívül senki sem teszi fel. Mindkettő elválaszthatatlanul összetartozik.
Ezen az állásponton is áll a korszerű erdőgazdálkodás, de ezen alapul a modern vadgazdálkodási felfogás is. És ez érvényesül mindvégig magyar bemutatóinkban is, amelyek hivatottak nemcsak a hazai, hanem a világ szak- és közvéleménye elé is tárni erdészeti és vadgazdálkodási hivatalos irányító szerveink álláspontját, szaksajtóink állásfoglalását — végül, de nem utolsósorban ezek gyakorlati megvalósítását is — amelyek együttesen a magyar erdészeti és vadászati kultúra összhangját jelentik.
Kifejezik, hogy az erdő nem lehet vad nélkül — a közösség érdekében sem. de rámutatnak arra is, hogy a vad öncélú, túlzott mértékű elszaporítása is káros.
Helyrehozhatatlan károkat okoz ez is az erdő életközösségében, mert megbontja az egyensúlyt, amelyre pedig törekedni kell, úgy, ahogy azt a természet maga példázza.
Nincs már olyan erdőgazda, aki nem akar az erdőben vadat látni. Az erdő ma már nem az erdész kizárólagos tulajdona, hanem éppen úgy a nála felüdülést kereső közösségé, mint a benne élni kívánó vadé. Meg kell találni a kompromisszumot, a termelés rentabilitása mellett kedvező élőhelyet kell kialakítani a vad számára is. Legyen az erdőben a vad számára táplálkozási lehetőség, dús cserjeszint, vadgyümölcs,, téli ínség idején dönthető „kérgezőfa", maradjon számára ,,vadbúvó sűrű", ahol nyugton, biztonságban lehet és borját, gidáját a világra hozhatja, de az erdészeti munkák is úgy történjenek, hogy a vad nyugalmát a legmesszebbmenőén biztosítsák. Mindezzel előzhetjük meg leginkább a vad kártételét, elsősorban a hántást, a vad „kultúrbetegségét". A természetest még leginkább megközelítő körülmények között, a Keleti Kárpátok erdőségeiben nincs a hántási kárra panasz. Annál inkább van azonban az elegyetlen állományokból álló „kultúrerdőkben", ahol a vad sem elegendő természetes élelmet, sem nyugodt beállóhelyet nem talál. Ennek híján a gyérített fiatalosokba szorul, ott naphosszat eláll és — főleg unalmában — hánt. Mert a hántás legalábbis annyira a kedvezőtlen élőhelyi körülmények között felvett rossz szokása a vadnak, mint táplálkozási szükségleteinek kielégítése.
De nem lehet ma már a vadgazdának sem az a szemlélete, hogy az erdőnek elsősorban minél nagyobb számú vadnak kell élőhelyül szolgálnia. Neki is készen kell lennie a kompromisszumra, már csak a vad érdekében is. Neki sem lehet célja a sok, a túlzott mennyiségű vad, hiszen egészséges, erőteljes, tehát erős agancsot fejlesztő vadállomány tartása a feladata. E kettő pedig nem fér össze! Ha az ökológiai szempontból optimális eltartóképességen felüli mennyiségű vadat szorít be az erdőbe, hogy a gazdaságossági szempontból tartható reális állománysűrűségről ne is beszéljünk — az menthetetlenül elcsenevészedik.
Erre már láttunk sok példát a múltban, de sajnos kezdünk látni napjainkban is. Engednie kell a vadgazdának, de éppen úgy a vadásznak is az erdő-vad összhangjának kedvező, mindkét felet kielégítő létrehozása érdekében. A vadász se szorítsa rá a vadgazdát — e két fogalom elkülönítése nem szó szerint értendő — hogy minden józan vadökológiai és erdőgazdálkodási szempont mellőzésével olyan nagyszámú vadállományt tartson, amely kielégíti ugyan a vadász maximális vadászati igényeit — bár egyre inkább a vad minőségének a rovására —, de felborítja az összhangot az erdő és a vad között!
Az egyoldalú szemléletek felszámolására, a józan mérsékletre van szükség minden részről. A vadgazdáéról is, nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Csülkösvadállományunk az utóbbi években szinte rohamosan szaporodik.
Évtizedeken át féltve kíméltük, őriztük, hogy helyrehozhassuk a háború óriási pusztításait. Ez maradéktalanul sikerült: a vad élőhelye kiterjedt, táplálékbázisa ugrásszerűen javult, az állománysűrűség ideális volt, optimális ökológiai körülmények között soha nem is képzelt minőségű és számú kapitális agancsot növesztett. A legutóbbi években azonban már fordulóponthoz jutottunk.
Az élőhelyek terjedése megállt, a vadnak, különösen a mezőgazdasági takarmánybázisa, a racionáltabb termelés következtében szűkült, az állománysűrűség viszont növekedik. Mégpedig ugrásszerűen, ha az évi szaporulatnak megfelelő mennyiséget sem lőjük ki. Azt majd a jövő évtized eredményei fogják csak megmondani, hogy a jelenlegi állománysűrűség és életfeltételek, táplálkozási lehetőségek mellett világra jött és felnevelődött bikák és bakók majdan már csak milyen minőségű agancs növesztésére lesznek képesek.
Ez az érem egyik oldala. A másik a vadkár, amely az erdő-vad  egyensúlyának összhangját készül felborítani. Akkor pedig az erdő győz, mert az a természet rendje is, nemcsak a gazdaságosságé. Mert az erdő adja a vadnak is az életet és azt tudnia kell a vadásznak és aszerint is kell cselekednie. Addig, amíg nem késő!
Ez a mélyebb értelme, mondanivalója a Kiállításnak, különösképpen a mi bemutatóinknak: vad nélkül nincs Természet, de Természet nélkül nincs Élet sem! D R. S T U D I N K A  L Á S Z LÓ