Új elnököt választottak az Országos Erdészeti Egyesület egyik helyi csoportjánálLemondott megbízatásáról a korábbi elnök, a területileg illetékes erdészeti társaság vezérigazgatója. A demonstratívnak jellemzett lépést tulajdonképpen a legmesszebbmenőkig helyeselhetjük.
A kritikai szociológia már a hatvanas években fölhívta a figyelmet, hogy milyen buktatókat rejt az úgynevezett funkcióhalmozás. Abban az időben a gazdasági vezetői pozíciót gyakorta támogatták meg vezető párt- és szakszervezeti funkciókkal is. Ez a funkcióhalmozás nem csupán hatalomkoncentráció volt a munkahelyek gazdasági és társadalmi életében, hanem azt a veszélyt is magában hordozta, hogy a bírálat lehetetlenné vált a szervezeten belül. A kritikátlanság pedig óhatatlanul a tévedhetetlenség szerepébe sodorja, kényszeríti a vezetőt.
A pártállami rendszer – a külső és belső bírálatok nyomán – a későbbiek során eljutott arra a felismerésre, hogy a szervezetek egészséges működéséhez elengedhetetlen a gazdasági-politikai-társadalmi szféra egyfajta (látszat)egyensúlyát megteremteni. Erre találták ki az üzemi négyszöget, melyet a gazdasági, a politikai (párt és ifjúsági) szervezet, valamint a társadalmi szférát megtestesítő szakszervezet alkotott. Ez a felállás (általában) már nem engedte meg, hogy a gazdasági vezetők magas politikai vagy szakszervezeti funkciót is betöltsenek egy személyben. Kivételek természetesen akadtak.
A „szocialista demokráciának” ez a gyakorlata sok esetben megnehezítette a gazdasági vezetők dolgát, és gyakran a pokolba kívánták ezeket a játékszabályokat. De nem volt más választásuk.
A tehetséges gazdasági vezetők viszonylag jól alkalmazkodtak ehhez a helyzethez, és igyekeztek hasznot húzni a kollektív döntések „szervezett felelőtlenségéből”. A „mosom kezeimet” típusú döntések során a felelősség egy része lekerült a vállaikról, bár a gazdasági szervezetek minősítése során, soha nem a párttitkárokat, hanem mindig a gazdasági vezetőket marasztalták el. Előfordultak olyan kivételes esetek is, hogy a gazdasági vezetők jól együtt tudtak működni egy-egy tehetséges és felkészült politikai vezetővel. A társadalmi szféráról ezt ritkábban mondhattuk el.
A mérnök-munkás kapcsolatot elemző saját szociológiai vizsgálataimban is tapasztaltam, hogy az érdekviszonyok nagyon keményen befolyásolják a szervezeten belüli együttműködést. Ez természetesen érvényes a mérnök-technikus-munkás viszonyra is.
A rendszerváltozás nem csupán a politikai életben hozott gyökeres változást, hanem a gazdasági szférában, a gazdasági szervezeteken belül is. A politika (szervezetileg) kivonult a munkahelyekről, a szakszervezet pedig általában meggyengülve (számos munkahelyen megszűnve) élte túl a változásokat.
Erdészszakmánk a fentieket tekintve sajátos helyzetet hordoz. Adott a szakmai szakszervezet, amely a profiltisztítás után, korábbi önmagához képest karcsúsodva, a jelentős tag- és presztízsveszteség miatt is meggyengülve vegetál. A munkahelyi érdekképviseleti szerepe minimális, a korábbi és a közelmúltbeli létszámleépítések idején nem volt képes megvédeni tagjai érdekeit.
Különleges szerepet tölt be a szakma szervezeti és hatalmi hálózatában az Országos Erdészeti Egyesület.
Az alapszabály szerint az egyesület az 1989. évi II. törvény szerint működő társadalmi szervezet, amely az 1997. évi CLVI. Törvény rendelkezései alapján közhasznú szervezetként tevékenykedik. Közvetlen politikai aktivitást nem fejt ki, szervezete pártoktól független.
Az egyesület céljai között a szakmai célkitűzések felsorolása után még az olvasható, hogy a „tagjai között a szakmai és baráti összetartást építse és fejlessze, az Egyesület tagságának szakmai egyetértését előmozdítsa. Az egyesület részt vesz a tagságának szakmai érdekvédelmében.”
Vagyis ezzel deklaráltan vállalja kimondottan a szakszervezetek funkcióját is. Az, hogy a szakmai jelző mit jelent – az általános érdekvédelem szűkítését vagy bővítését –, csak a tapasztalat alapján becsülhetjük meg, mégpedig a szűkítés irányába. A közelmúlt egy-egy személyi döntése alapján erre következtethetünk, hisz’ a szakszervezeten kívül az egyesület sem tudott hatékonyan föllépni tagjai érdekeinek védelmében.
Az egyik társaságnál zajlott konfliktus éppen a fentiekben leírt jelenség – a funkcióhalmozás – körül bonyolódott. A korábbi hatalommegosztást a hatalomkoncentráció váltotta föl. Bár az egyesület nem maradt tétlen, a helyzetben tehetetlennek bizonyult.
Úgy tűnik, szakmánk a funkcióhalmozást illetően „úgy maradt”: e téren a rendszerváltozás előtti állapotok jellemzik.
Mentségére legyen mondva, szervezetünk fölépítése abban is sajátos, hogy együtt van jelen benne a szakmai egységek (szakosztályok) és a területi elv (helyi csoportok) szerinti szerveződés. Ez a kettős logika (kettős és többszörös tagság) tovább bonyolítja a funkció és hatalmi viszonyokat.
Az egyesület dicséretes módon tett erőfeszítéseket a mérnök-technikus érdekkonfliktusok és feszültségek oldására, a technikusok érdekérvényesítésének elősegítésére (technikus alelnöki pozíció, Decrett-díj alapítása), ám a mindennapi gyakorlatban számos területen adódnak gondok. Hogy csak egyetlen példát említsek, a vándorgyűléseken a mérnök-technikus részvételi arány nem tükrözi a munkahelyek hasonló arányát.
A funkcióhalmozásnak kézenfekvő ideológiája adódik: az információk és az eszközök a vezetők kezében összpontosulnak, ők vannak döntési helyzetben, ők tudják hatékonyan elősegíteni az egyesületi élet olajozott működését.
Az olaj ebben az értelemben természetesen nem kenőanyagot, hanem infrastruktúrát és forrást jelent.
Mind a helyi csoportok, mind az egész szervezet számára. Ez a gazdasági függőség pedig arra kényszeríti az egyesületet, hogy gúzsba kötve táncoljon.
Tekintettel arra, hogy az egyesület gazdasági helyzete a közeljövőben várhatóan nem változik, a tánc bizonyos kategóriáiról le kellene mondania. Például ki kell mondani, hogy nem vállalhatja az érdekvédelmet. Nem deklarálunk teljesíthetetlen feladatokat, és ezzel csökkenthető az egyesületi vezetők frusztrációja is.
Az egyesületi munka pedig kizárólag a szakmai kérdésekre és a rivális szakmai érdekkörökkel folytatott versenyre összpontosulhat.
Egy ilyen tisztább helyzetben talán kevésbé csábító a funkcióhalmozás, és egyre többen követik majd a lemondott vezérigazgató gesztusát.
Mert a fenti szervezetszociológiai jelenség ezután sem válik szakmánk dicsőségévé. Zétényi Zoltán
