Több mint egymilliós büntetést kell fizetniük azoknak a monoki erdőtulajdonosoknak, akiknek ellopták erdejük egy részét. Nem értik, miért azt sújtja az erdészeti hatóság, akit megkárosítottak?
Ezekkel a sorokkal indítja egyik írását az Északmagyarország 2008. július 5-ei száma, majd így folytatódik a cikk:
Abszurdnak tűnő történet játszódik le a monoki erdőtulajdonosokkal. A történet lényege, hogy a falut övező területen jelentős mennyiségű fát loptak el tolvajok. Az erdészeti hatóság tudomást szerezve a dologról összehívta a tulajdonosokat, szakembereik megtekintették és felmérték kárt, majd közölték: büntetésre kell számítaniuk, mert nem jelentették be a lopást.
Az érintettek ledermedtek a közlés hallatán. Mivel az önkormányzat épületében volt ez a hivatalos találkozó, a polgármester is rögtön tudomást szerzett róla és azonnal feljelentést tettek a rendőrségen a falopások ügyében. Ennek ellenére az erdészeti igazgatóság kiküldte az érintetteknek a határozatot, amiben tudatták: 1 millió 215 ezer négyszáz forint bírságot kell egyetemlegesen megfizetniük. Egy biankó csekk is érkezett a levélben.
Milyen információt tartalmaz a cikk eddig? A legfontosabb, hogy a monoki erdőket is lopják. Mint szerte az országban, de a legfőképpen Észak-Magyarországon.
Az nem derül ki a tudósításból, hogy az erdőtulajdonosoknak volt-e arról tudomásuk, hogy meglopták őket.
Addig is, amíg tovább lépünk, álljon itt egy idézet a hatályos erdőtörvényből:
Az 1996. évi LIV. törvény az erdőről és az erdő védelméről X. fejezete Az erdő őrzéséről, annak 90.§-a kimondja:
Az erdőgazdálkodó az e törvényben, valamint a külön jogszabályokban foglaltak szerint gondoskodik az erdő őrzéséről.
Tehát, az erdőgazdálkodó (ennek hiányában a tulajdonos) köteles gondoskodni az erdőtulajdon védelméről. Ez nem könnyű feladat, de erről majd később.
Az erdészeti hatóság – tudomást szerezvén az engedély nélküli fakitermelésről – összehívta az érintetteket, és közölte a jogszabályi előírásból eredő tényt, a büntetés kiszabását. A jogszabályi előírás az alábbi:
Az erdőtörvény XII. fejezetének Az erdőgazdálkodási bírságról szóló 102.§-a (1) kimondja: Az erdőgazdálkodó az erdészeti hatóság határozata alapján erdőgazdálkodási bírságot köteles a határozat jogerőre emelkedésétől számított harminc napon belül a külön jogszabályban meghatározott számlára befizetni, ha a) erdejében neki felróható okból engedély nélküli fakitermelés történik.
Most ismét térjünk vissza az újságcikkhez!
Az erdőben lakjon? – teszi föl a provokatív kérdést a szerző.
Galatóczki Ferenc, az egyik kárvallott nem érti a történteket, és igazából még azt sem tudja, hogy hol van erdőrésze, amit megörökölt. Most meg azt akarják, hogy fizessen, mert meglopták. A büntetést nem tudja kifizetni. Reméli, hogy jogorvoslati kérelmük sikerrel jár. Kezét széttárva közölte: ha elutasítanák a fellebbezést, és netán a tartozás, pontosabban a meg nem fizetett bírság fejében lefoglalnák a házát nem maradna más, mintsem kiköltözzön erdőbe. "Vegyen nekem sátrat az állam, lásson el gyógyszerrel és mással. Leélem életem az ellopott fák teremtette tisztáson. Legfeljebb magamra gyújtanám az erdőt…" – tette hozzá elkeseredetten.
Eltekintve a tragédiát vízionáló, hangulatkeltő mondatoktól, nem téveszthetjük szem elől, hogy a tulajdonos azt sem tudja, hogy hol található az erdőtulajdona.
A nem szakmabélieknek írom, hogy a kárpótlási folyamatban számosan tettek szert olyan erdőtulajdonra, amely úgynevezett osztatlan közös tulajdon. Adott egy bizonyos területű erdő, amelynek több tulajdonosa van, de nincs kijelölve a tulajdonok közötti határ. A szokatlan helyzet oka általában az, hogy igazságosan nem osztható fel a különböző favagyonnal (értékkel) bíró terület a tulajdonosok között, továbbá adminisztratív akadályt jelent a legkisebb erdőterület (1500 m2) jogszabályi mértéke is.
Ez az áldatlan állapot az egyik rákfenéje a hazai magán-erdőgazdálkodásnak. A helyzet rendezésére komoly erőfeszítéseket tettek mind az erdészeti hatóság szakemberei, mind a magán-erdőgazdálkodók érdekvédelmi szervezetei. A végső megoldás sajnos még nagyon távolinak, mondhatni beláthatatlannak, sőt egyenesen reménytelennek tűnik. Az egyik szakhatósági vezető a közelmúltban jelentette ki egy szakmai fórumon, hogy az ilyen erdőterületek megosztása sokmilliárdos költséget emésztene föl.
A megoldást tehát más irányban kell keresni.
De ettől a tény még az marad, a tulajdonosok egy részének fogalma sincs erdejének helyéről, így állapotáról sem.
Mindennek gyakori következménye a tulajdonosok megegyezésre való képtelensége. Nem tudnak megállapodni abban, hogy szakértőt bízzanak meg az erdő kezelésével. Ennek hátterében gyakran a várható költségek viselése húzódik meg, különösen, ha a fiatal állomány bevétellel nem kecsegtet.
Így természetesen nemcsak az erdő kezeléséről nem gondoskodnak, hanem annak állapotát sem kísérik figyelemmel.
Miért a károsultakat büntetik? – teszi föl a következő kérdést a szerző.
Aligha gondolja bárki, hogy maguk a tulajdonosok termeltek ki jelentős mennyiségű fát a monoki erdőben, mégis ők kaptak a nyakukba büntetést. Miért?
Azon most lendüljünk túl, hogy bizony a (rosszhiszemű) tulajdonosok is keveredhetnek az önlopás vétségébe, a szakhatóság a tulajdonoson/erdőkezelőn kéri számon az üzemterv be nem tartását.
A továbbiakban az illetékes szakhatóság vezetőjétől megtudhatjuk, hogy a törvényi előírások szerint miért kellett a fenti eljárást kezdeményezniük.
A határozatot hozó erdészeti hatóság, a hosszú nevű B.-A.-Z. Megyei MGSZH (Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal) Erdészeti Igazgatóságának első embere, Csomós János elmondta: az erdészeti törvény pontosan szabályozza a teendőket, a felelősséget. E szerint az erdőben erdőgazdálkodásnak kell folynia, aminek felelőse a tulajdonosok által kijelölt személy. Ilyen erdőgazdálkodó nem volt az említett területen. Annak ellenére nem volt, hogy ennek szükségességére felhívták a figyelmüket, és már 2004-ben határozatban kötelezték a tulajdonosokat erdőgazdálkodó kijelölésére.
Erdőgazdálkodó hiányában pedig a kötelezettség a tulajdonosokat terheli – jelentette ki Csomós János. Hozzátette: Lehetőség van, illetve lett volna arra – szintén az erdőtörvény értelmében –, hogy mentesüljenek a büntetés alól, amennyiben idejében jelzik (feljelenés formájában a rendőrségen és az erdészeti hatóságnál), hogy az erdejükben falopás történik. Ilyen jelzés nem érkezett az utóbbi három évben se a rendőrségre, se hozzájuk.
Az igazgatótól megtudtuk: tavasszal hozták az első fokú határozatot. Ezt megfellebbezte a tulajdonosok nagy része. Másodfokú döntés még nem született.
Az Echo TV Mélymagyar című műsorának 2008. július 6-ai adásából kiderült, hogy az ominózus erdőterületen a magyar állam is résztulajdonos 40 százalék erejéig. Az állami tulajdonrész az NFA életjáradékprogramja nyomán keletkezett. A műsor azt firtatta, hogy vajon az állam is kapott-e büntetést, mint ahogy a többi tulajdonos?
A műsorban elhangzott, hogy jelezték az erdészeti hatóság felé a falopást.
Az is szóba került, hogy a tulajdonosoktól lehetetlen megkövetelni az erdejük megvédését.
A mai közbiztonsági viszonyok közepette ez is teljességgel életszerűtlen, ezt minden szakmabéli tudja. Ismert, hogy az állami erdészeti társaságok súlyos milliókat költenek a vagyonbiztonságra, hiába.
Azt már mi tehetjük hozzá, hogy ebben az esetben az állam gondoskodott-e a tulajdonrésze védelméről?
Itt tart jelenleg az ügy.
Az erdőtulajdonosok persze másként fogalmaznak: Ide jutottunk? – teszik föl a kérdést nem éppen indokolatlanul.
Ismert, hogy a jogszabályok nem ismerete nem mentesít a felelősségre vonás alól. Az a kérdés, életszerű-e a laikus erdőtulajdonostól elvárni, hogy elmélyedjen az erdőtörvény szövegében, ha történetesen nincs megbízott szakszemélyzet, erdőkezelő?
Ezen elvitatkozhatunk.
De az nem vonható kétségbe, hogy a tájékoztatás terén van mit javítania a szakmának. Ez ugyanis igazi PR-kérdés.
Meg kell találni azt a célcsoportot, az erdőtulajdonosokat, akiket közérthető és gyakorlatias tájékoztató anyaggal kell ellátni.
Persze a célcsoport föltalálása nem könnyű, különösképp az erdészeti szakigazgatás jelenlegi, szorongatott humán erdőforrás viszonyai közepette.
Néhány évvel ezelőtt biztató híreket hallottunk arról, hogy az EU-ban majd jelentős források jutnak a magán-erdőgazdálkodók tájékoztatására. Akkor, ennek a témának Horvátországban komoly továbbképzést szenteltek magas rangú köztisztviselők számára.
Végül, de nem utolsó sorban: talán még nem késő, hogy a készülő új erdőtörvény életszerűen helyre tegye ezt az életidegen helyzetet.
A történet azt bizonyítja, hogy az erdőtörvény egykori alkotói a ’90-es évek közepén nem voltak, nem lehettek abban a helyzetben, hogy fölmérjék, egy évtized múlva hazánkban milyen társadalmi-gazdasági körülmények várhatóak. Nem tudták fölbecsülni, hogy a magán-erdőtulajdon milyen bonyolult jogi-igazgatási helyzeteket produkál. Nem kalkulálhattak az életjáradék-program következményeivel, a kialakuló vegyes, magán-állami tulajdon okozta anomáliákkal.
Mindez azt igazolja, hogy a törvényalkotónak nem elegendő az (erdész)szakmai feltételek beható ismerete, hanem alapos társadalmi, szociológiai eszközrendszerrel, horribile dictu látnoki képességekkel kell rendelkeznie.
Kérdés, hogy a törvényalkotás jelenlegi körülményei – az erdészeti igazgatás adminisztratív és személyi feltételeinek súlyos csonkítása – lehetővé teszik-e az alapos, minden körülményre kiterjedő figyelemmel végzett törvényelőkészítő munkát. Z. Z.
