Az erdőkár nagyságának meghatározásához a Norvég Erdészeti Kutató Intézet (Norske Skogforsk) olyan projektet valósított meg, melyben az elektronikus felmérést repülőgépről kibocsátott lézer sugarak segítségével végezték el – számolt be a kísérletről a Nordic honlap.A kísérletre az európai fésűsdarázs, tavaly nyári erőteljes támadásának kapcsán került sor Hedmark tartományban.
Módszerük azon az elven működött, hogy a gyérített erdőbe nagy mennyiségű lézersugár képes behatolni, és visszaverődni a földről. Ellenkező esetben, az egészséges, üde, sűrű erdőkben, ahol sok a fenyőtű, illetve lomblevél, a lézersugarak többsége a facsúcsokról verődik vissza.
A project következtetése, hogy az ilyen lézer sugaras letapogatás nagyon jól alkalmazható és az úgynevezett levélfelületi index meghatározásához, ugyanakkor felhasználható az erdőkár mennyiségi meghatározását szolgáló térképek és diagrammok készítéséhez.
A repülőgépek magas költségei miatt ez a fajta regisztrációs eljárás gazdaságosan, csak nagy területen előforduló károk esetében használható, azaz 3 ezer hektárnál nagyobb területeken lehet versenyképes a módszer.
Fésűsdarázs
A fésűs fenyődarazsak (Lophyrinae) zömöktestű állatok: a hímjük fésűs csápokat visel, amelyek sohasem bunkósak vagy sertések. A szárnyak sugársejtjét sohasem szeli ketté valamely harántér, míg a könyök- (cubitalis) sejtek száma négy.
Fésűsdarázs (Lophyrus pini L.) és álhernyói, amelyek szembeköpéssel védekeznek egy támadó fürkészdarázs ellen.
Sok fajuk közül a fésűsdarázs (Lophyrus pini L.) érdemel említést. Az erdészekre fontos ez a rovar, rendkívül elterjedt és fenyvesekben különösen lúcfenyőn él a mérsékelt és hideg égöv alatt Európában és Ázsiában. A mellett Olaszországban és Spanyolországban is elterjedt, sőt Algírban is megjelenik. A meglehetősen apró, mindössze 6–7 mm hosszú fekete hím nagy, begörbült csápokat hord, amelyek úgy festenek, mint valami tollbokréta. A nőstény hasán és mellén a barna szín az uralkodó. Nagyobb és zömökebb, viszont csápjai gyengén fűrészesek.
Már a kora tavaszi napsugárban megkezdik a levéldarazsak rajzásukat. Ilyenkor áprilisban, májusban alkalmas helyeket választanak az erdő szélén s itt a nőstény óvatosan helyezi el petéit. A levél élére ül, fűrészes tojócsövével, ha kell, egészen a közepéig felrágja a levél húsát s aztán hosszában, sorban lerakja petéit s azoknak ragasztóanyagával megerősíti. Két-három hét mulva a petékből 22 lábú álhernyók bujnak elő, amelyeknek zöldes és barnássárga alapszínüket mindenféle fekete mustrázás tarkítja, mégpedig úgy, hogy minden potrohláb fölé egy-egy pontosvesszőalakú folt esik.
A Lophyrus álhernyói tulajdonképpen társaséletet élnek. Rendesen nagyobb gomolyokba összeragadva látjuk őket a fenyőágakon lógni s e közben lábuknál fogva csüngenek s itt, ha megzavarják, testük felsőrészével hevesen csapkodnak. Evéskor a levelek húsos részeinek esnek s a kemény részeket nem bántják s ha ilyen megrágott leveleket látunk, biztosra vehetjük, hogy a Lophyrusok jártak a fán. Ötszöri vedlés után bábozódnak s sötétbarna gubójukat valamely ágra erősítik. Július végén vagy augusztusban már megjelenik a második nemzedék s ez úgy bujik ki a gubóból, hogy annak végén kerek nyílást rág, melynek födelét rajta hagyja. A peték lerakása a már említett módon megy végbe; csakhogy a nyári petéket az ezidei tűlevelekre rakják. A második generáció lárváinak életmódja is megegyezik a tavaszi generációval. Õsszel a kifejlődött lárvák előszeretettel a földön keresnek valami búvóhelyet, hogy ott bebábozódjanak és gubókban átteleljenek. Néha a moha alatt élik át a zord téli időt. A fiatal álhernyók azonban kényesek és az idők viszontagságában sokszor tömegesen pusztulnak. Ellenségük is van elég, legalább 40 fürkészfajt ismerünk közülük. Télen az egerek is összelopkodják gubóikat s elfogyasztják annak tartalmát.
Megtörtént, hogy olyan tömegekben szorongtak az ágakon, hogy sárgának látszott a lomb s helyenként embernagyságú gombolyokban csüngtek rajta. Mikor már minden zöldet eltüntettek, pusztításuk helyéről más helyre húzódtak az útba eső patakon keresztül. Ezernyi ezer nyüzsgött a partszélen s a nyomukba jövők szorongatására fejvesztve rohant a vízbe. Napokig tartott ez a küzdelem, a víznek habja sem látszott, tele volt evickélő, vergődő féreggel.
Megtörtént, hogy rosszul táplált csemetéket mérhetetlen tömegekben lepték el a fiatal hernyók s azokat teljesen elpusztították. Ezeket a nagy károkat ellensúlyozzák némileg e darazsak ellenségei, amikor azok gubóiban egészen kényelmesen kifejlődnek s a hernyót elpusztítva, nyugodtan kirepülnek.
