A fenntartható erdőgazdálkodásnak a faanyag értékesítésén túl az erdő által nyújtott mindenféle javak utáni haszonszedésre kellene épülnie – állítja szerzőnk.

Az erdőgazdálkodás, természetvédelem együttes szabályozása és a klímakereskedelem

A fenntartható fejlődés, fenntartható gazdálkodás egyre többek számára válik ismert fogalommá. A fenntartható erdőgazdálkodás fogalmát azonban sajnálatosan teljesen rosszul használják. Azt nevezik fenntartható erdőgazdálkodásnak, ami alatt mi évszázadok óta a tartamos erdőgazdálkodást értjük. Pedig a kettő véleményem szerint nem ugyanaz.

A hagyományos, tartamos erdőgazdálkodás folyamata a faanyag értékesítésére épülő, ciklikus tevékenység. Tulajdonképpen az erdő fennmaradását szolgálja az ismétlődő fahasználat mellett.
Az Erdőgondozási Tanács (Forest Stewardship Council) nemzetközi szervezet által fenntartható erdőgazdálkodásúnak minősített, valójában tartamos erdőgazdálkodással művelt erdőkből kikerülő termékeket ellátják az FSC védjeggyel, ami nem más, mint a faanyag értékesítésére irányuló marketingfogás, amely a jóléti társadalomban élő vásárlók egyre fejlettebb környezettudatosságára számít.

A fenntartható erdőgazdálkodásnak a faanyag értékesítésén túl az erdő által nyújtott mindenféle javak utáni haszonszedésre kellene épülnie. Így például egy érintetlen őserdő területén nincs hagyományos erdőgazdálkodás, de a fenntartható erdőgazdálkodásnak „ott” kell lennie, hiszen az emberiségnek szüksége van a fennmaradásához nagy, érintetlen erdőkre, szüksége van az érintetlen erdő, nyújtotta javakra is. Tehát a fenntartható erdőgazdálkodásnak a tartamos erdőgazdálkodástól eltérően nem csak a fa szükségletek tartamos kielégítésére kell irányulnia az erdő fennmaradása mellett, hanem mindenféle szükségletek tartamos kielégítésére, az emberiség fennmaradására.

A fenntartható erdőgazdálkodás tudatos szabályozásában a társadalom, és a gazdaság szereplőire feltétlenül szükség van azért, hogy az erdő nyújtotta, „megfoghatatlan” szolgáltatásokat is elismerjék és – nagyon fontos! – megfizessék.
Olyan új szabályozókra van szükség, amelyekkel a társadalom az erdők életéért is, és nem csak a haláláért, a faanyagáért fizet.
A szabályozás ilyen formájú kiterjesztésére, a CO2 kvótakereskedelem, az egyik hatékony eszköz lehetne.
Hazánkban, a jelenleg csak az erdészeti üzemterv, folyónövedékre vonatkozó adataiból kiszámolt évenkénti CO2 megkötés, (amely lényegesen kevesebb a valós megkötött mennyiségnél) 100 milliárd forint nagyságrendű, az erdészeti ágazatnak kiosztható kvótamennyiséget tenne lehetővé.
A klímakereskedelmi törvények élő erdőkre vonatkozó kiterjesztésének hatására, a tartamos erdőgazdálkodás hazánkban fokozatosan, fenntartható erdőgazdálkodássá alakulhatna át úgy, hogy költségeit nem az állam, hanem a nagy üvegházhatású gáz-kibocsátó vállalatok állnák.
Az állam, a CO2 kvóta erdészeti ágazatra eső részének, az ágazaton belüli szabályozott elosztásával pedig, a piac törvényszerűségeit kihasználva juttathatná érvényre „Fenntartható Erdőgazdálkodási Stratégia” néven hosszú távú erdészeti, természet és környezetvédelmi politikáját.

Buzás Zoltán