Illyés Gyulának egy tévedése biztos volt. Amikor azt mondta, hogy ’nem az a fontos öcsém, hogy honnan jössz, hanem, hová mész’.Ha beleolvasunk az Országos Erdészeti Egyesület kiadásában megjelent Gyökerek és lombok című sorozat most megjelent ötödik kötetébe, igazolva láthatjuk, hogy Illyés Gyula ebben az egy dologban bizonyosan tévedett.
Majd mindegyik életrajzi vallomásból visszaköszön a család, a gyermek- és ifjú kor, az iskola, a tanárok meghatározó volta. Tehát nagyon is fontos, hogy valaki honnan jön. Az, hogy gyerek fejjel mit látott, mit tapasztalt, mit tanult. Mi volt az első meghatározó élménye, milyen értékeket vésett lelkébe a szülői, tanítói, tanári minta.
A többnyire erdőmérnökök életútját bemutató sorozat valamennyi portréja tanúsítja azt a neveléslélektani közhelyet, hogy a gyermekkori élmények alapvetők a pályaválasztásban és a felnőttkori erkölcsi magatartás megalapozásában. Ha szilárd útjelzők és pihenőkeresztek szegélyezték a cseperedő fiatal mindennapi csetlés-botlását, ritkán tévedt felnőtt fejjel zsákutcába vagy aláaknázott területre.
A szerkesztő-riporter Pápai Gábor elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy az erdész-szakma jeles személyiségeinek gazdag tapasztalatait – szinte az utolsó pillanatban – rögzítette az utókor számára. Munkájának eredményeként nemcsak 46 életrajz finom részletei bomlanak ki előttünk, hanem a XX. század szinte valamennyi sorsfordító eseménye az I. Világháborútól Trianonon át a II. Világháborúig, a demokratikus Magyarország reményeitől kezdve a Rákosi-kommunizmuson át ’56-ig, majd az azt követő Kádár-féle legvidámabb barakk világa.
Természetesen megismerheti az olvasó a selmeci hagyományokat, a soproni diákéletet és legfőképp azt a szakmai világot, amit az erdészek meglehetősen rejtett élete, munkássága jelent.
Z. Z.
Ezúttal Firbás Oszkár erdőmérnök portréjából mutatunk be egy részletet.
Firbás Oszkár (1923-)
Amikor olvastam az életrajzi adataidat, mindjárt az első sorok után feltűnt, hogy te, akinek a neve egybeforrt a soproni középfokú erdészképzéssel, a „szomszédvárban", Szegeden születtél.
Valóban Szögedében, a híres alföldi városban születtem 1923-ban, édesapám a szegedi Baross Gábor gyakorlógimnázium igazgatója volt évtizedeken keresztül.
Tudomásom szerint édesapád az 1940-es években a szegedi egyetem bölcsészkarának tanárjelöltjei számára a tanítás módszertanát is előadta.
Igen, tehát már kamasz koromban benne éltem az oktatási miliőben.
Beszélgessünk az alföldi évekről és egyáltalán, egész életutadról.
Legelőbb talán származásomról, őseimről, gyermekkoromról, diák-éveimről kell, hogy szóljak. Világnézetemet, irányultságomat, munkásságomat, egész életemet az határozza meg.
A szegedi Dugonics András temetőben nyugszanak apai nagyszüleim, továbbá édesapám és édesanyám. Nagyszüleim síremlékére édesapám a következő verset vésette:
„Édesanyám bűbájos bölcseje zólyomi fenyves,
Hol meg apánk született, bérckoszorús Gömör az.
Hitvesi hűség tiszta derűje ragyogta be lelkük,
Sík Szeged őrködik itt, hamvaik felett."
Édesapám alapvetőnek tartotta származásunkat sírjainkon megörökíteni.
Apai szépapám az 1700-as évek második felében gyógyszerész volt a dél-csehországi, bajorok lakta Strakonicében. A bajor eredetű család, nem tudni, mikor vándorolt Bajorországból a cseh medencébe. Az ük-apám szintén gyógyszerész volt a délebbre fekvő, szintén bajor telepesek által alapított Krumauban. Családi levelezésből tudjuk, hogy közel 10 éven át katonáskodott a Monarchia hadseregében, a Napóleon elleni háborúkban 1802 és 1811 között. Leszerelése után a krumaui, napjainkban is működő patikában lakott a család. Nagyobbik fia, Adolf 1805-ben, Ferdinánd 1822-ben született Krumauban. Mindketten elvégezték az osztrák határ menti, német nyelvű daéiéei erdészeti szakiskolát, majd a bécsi egyetemen megszerezték az erdőmérnöki oklevelet. Coburg herceg uradalmának szolgálatába állottak. Adolfot 1840-ben, Ferdinándot 1846-ban áthelyezték a Felvidékre, a murányi uradalmi erdészethez. Ferdinánd dédapám a Zólyom megyei Murányváralján erdőmesterként dolgozott az 1848-49-es szabadságharc idején. Negyvenhat éves korában bekövetkezett igen korai halála után dédanyám az ötéves nagyapámmal, Nándorral és a nyolcéves bátyjával, Adolffal Lőcsére, rokonokhoz költözött. Dédanyám még leány korában részese volt annak a nagy élménynek, amit a német ajkú lakosság átélt az 1849-es Görgey-féle vörössipkások lőcsei bevonulásakor. A felvidéki németek - cipszerek - nagy lelkesedéssel álltak a magyar forradalom mellé. Bizonyára ennek hatására is, a bátor özvegy mindkét fiát a lőcsei magyar nyelvű gimnáziumba íratta. Nagyapám bátyja a lőcsei érettségi után Coburg herceg ösztöndíjával Selmecbányára ment az éppen magyarrá váló Selmecbányai Erdészeti Akadémiára, ahol évfolyamtársa volt a későbbi „szegedi erdők atyja", egyik legnagyobb erdészünk, Kiss Ferenc. Nagyapám az iskolai bizonyítványokban eleinte Ferdinándként szerepelt, majd az érettségi előtt már Nándornak tüntették fel. Adolf az erdőmérnöki oklevél megszerzése után előbb a murányváraljai erdészetnél dolgozott (1885), ahol korábban édesapja erdőmester volt, azonos nevű nagybátyja, Adolf pedig a hercegi uradalom erdőfelügyelője. 1889-ben a Nyitra megyei érsekség uradalmi erdőmesteri székébe került Szkacsányban. Az érseki erdészeti hivatalt a Rákóczi-féle szabadságharcból jól ismert Ocskay brigadéros családi kastélyában helyezték el.
Miklós fiammal 1998 augusztusában jártunk Szkacsányban. A temetőben már nem találtuk meg az 1963-ban még meglévő, vasrácsos kis kerítéssel körbevett szép sírját. Az Ocskay kastélyt, amelyben Adolf nagybátyám erdészeti hivatalvezetőként dolgozott, a magyarokkal szembeni érzelmek hatására pusztulni hagyták. Az omló falak, az év-tizedek óta tátongó ajtók, ablakok dróthálóval vannak körülkerítve, hogy a mellette lévő házban működő általános iskola udvarát elválasszák a magyar időket jelképező szép, barokk kastélytól.
Nagyapai nagybátyám 1910-ben azzal a kéréssel fordult Balás Lajos rozsnyói püspökhöz, hogy nevének magyarítása érdekében az addig németésen írt nevet - Firbaß - a végén sima s-sel és az a betűre rátett vesszővel írhassa. Abban az időben a névhasználatok nyilvántartását az egyházak vezették. Balás Lajos - akit Prohászka Ottokárral együtt szenteltek püspökké - engedélyezte a névhasználatot, az engedély a murányváraljai plébániára is megérkezett. Tehát 1910 óta vagyunk Firbások. Dédapám igen korai halála után nagyapám csak különféle korrepetálásokkal tudta fenntartani magát. Így szerzett diplomát Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem természetrajz-, földrajztanári szakán (1888). A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Szegedre helyezte, ahol rövid idő alatt az iparostanonc-iskola igazgatója lett. Tantestületében tanított Móra Ferenc.
Édesapám már Szegeden született, a piaristáknál megszerzett érettségije után a Pázmány Péter Tudományegyetem földrajz-történelem szakán tanárnak készült. Időközben kitört az első világháború, behívták katonának. A 36 hónapos frontszolgálatból 22 hónapot hadnagyként az orosz fronton töltött - ahol meg is sebesült -, majd 14 hónapig főhadnagyként az olasz fronton teljesített szolgálatot. A középiskolai tanári ok-levél megszerzése után (1920) Szegedre került a Baross gimnáziumba, ahol 10 évi tanári működés után igazgató lett. Feleségül vette Szabó Erzsébetet, aki egy ősi, kisnemesi magyar földbirtokos család sarja volt. Így történt a bajor származású család magyarrá válása. Édesapám bölcsészdoktori értekezését a Rákóczi-féle szabadságharcról készítette. Nem is sejthette, hogy dolgozata milyen értékes lesz. A második világháborúban ugyanis az Országos Főlevéltár egy része a tűz martaléka lett. Éppen a XVII. és a XVIII. századok okmányainak egy része semmisült meg. Édes-ipám doktorátusában szó szerint megtalálható jó néhány megsemmisült okirat teljes szövege. Doktorálásának napján születtem.
Édesapám felterjesztésére a súlyozottan természettudományokat, műszaki ismereteket tanító iskola névadója, a nagyhírű Baross Gábor, vasminiszter lett. Ugyancsak ő alapította az iskola cserkészcsapatát,
amelynek nevét Petneházy Dávid adta, az 1686-os budai várostromban bátorságával kitűnő, később kuruc ezredes.
A Baross gimnázium a Szegedi Tudományegyetem gyakorlóiskolájaként működött. A bölcsészhallgatók, mint tanárjelöltek, tanítási gyakorlataikat a Barossban végezték. Így közelről figyelhettem a tanárjelöltek munkáját. Édesapám nekik adta elő a tanítási módszertant. A sors érdekes ismétlődése, hogy egy emberöltővel később ugyanezt a munkát végeztem 1970 és 1992 között Gödöllőn, majd 1992 óta végzem a mai napig Sopronban, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Tanárképző Intézetében.
Az országos hírű Baross gimnáziumban a tanári kar igen magas színvonalon oktatott, tanított és főleg nevelt. Világnézetemet, keresztény magyarságomat, a természet szeretetét ott tanultam. A hivatásom megválasztására édesapámon kívül három tanár működése hatott. Dr. Takáts Endre, katolikus hittantanár rendkívül nagy tudású, következetes, magával ragadó, erős egyéniség volt. Csak egy villanás az életéből a jellemzésére: 1945-ben, az orosz megszálláskor Baja város polgármestere volt. Az orosz katonai városparancsnok - saját felelősségének áthárítására - a besúgók, talpnyalók, hazaárulók által összeállított kommunistaellenesek nevét tartalmazó, mintegy 27 fős névsort a polgármester elé dobva követelte, hogy kivégzésük elrendelését írja alá. Takáts Endre a névsor elejére felírta a saját nevét, majd megkérdezte, hogy így is aláírja-e. Az orosz ezredes ordítva tépte szét a papírlapot és dobta a földre. Így mentett meg a meggyilkolástól Takáts tanár úr becsületes embereket, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy jó keresztények és magyarok voltak.
Dr. Vajtai István tanár úr magyar nyelvet és irodalmat tanított, később főiskolai tanár lett Szegeden. Az ő hatására 1959-60-ban - a kommunista elnyomás burkolt ellensúlyozására - betanítottam a tanulóknak Katona József drámáját, a Bánk bánt, és azt hét alkalommal telt házak előtt el is játszottuk a soproni színházban. A természet iránti rajongásomat legnagyobb részben Czógler Kálmán biológiatanáromnak köszönhetem. Hatalmas tudásával, igaz emberségével irányított a természet megalkuvás nélküli szeretetére. Édesapám szelíd nyomására a nyolcosztályos gimnáziumban - a németen és a francián kívül - négy éven át latint is kellett felvállalt tantárgyként tanulnom. Duzzogva bár, de kívánságára latinból is érettségiztem. Ez későbbi levéltári kutatásaimban nagy segítségemre volt. Mivel jól tanultam és jelesen érettségiztem, azonnal felvettek a soproni erdőmérnöki karra. Abban az időben (1941) a soproni erdőmérnökképzés a Budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó és Erdőmérnöki Kara keretében történt.
Már középiskolás koromban kiütközött belőlem a közlési, magyarázási vágy. Az önképzőkörnek, a sportkörnek az elnöke voltam, a cserkészcsapatban csapattiszt. Sokat szerepeltem, sok előadást szerveztem, sokféle szerepet játszottam el, énekeltem, énekeket tanítottam be, szavalókórusokban karvezető voltam, próbákat vezettem, rendeztem, mindenféle műsort konferáltam. A fő mókázók közé tartoztam. Sopronba kerülvén, ott is felfedezték ilyen irányú hajlamaimat. Mindjárt az elején díszbalekká választottak az évfolyamtársaim, s mint olyan, kiélhettem adottságaimat.
Azt szokták mondani, hogy ez az az embertípus, aki a sötétben is világít.
Bekerültem a soproni Szent Imre kollégiumba. Az egyetemisták színházi szerepléseinek, előadásainak, a kabaréknak konferansziéja lettem. A soproni újságokban többször is tudósítottak szerepléseimről.
Nem bántad meg?
Egyáltalán nem bántam meg. Igen sok emberrel ismerkedtem meg szerepléseim alkalmával. A legegyszerűbb falusi embertől a fővárosi színészekig, énekesekig tudtam kapcsolatokat létesíteni. 1944. március 5-én a várpalotai bányászok rendezték meg a VIII. Országos Honvédestet Várpalotán, amelyet a rádió is közvetített. A Honvédest konferálására engem kértek fel. A műsorban fellépett az operaház akkor vezető tenorja, Szabó Miklós, az ugyancsak operaházi tag, Kálmán Etelka prímabalerina, továbbá Lőte Attila színművész és mások. Sopronban az egyetemisták többször is szerepeltek a hadikórházban ápolt sebesültek előtt. Az akkori lánygimnázium épületében helyezték el a hadikórházat, tornatermében rendezték be az ideiglenes színpadot. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a súlyos sebesültek arcára tudtunk egy kis mosolyt varázsolni. A legnagyobb élményem és egyben jutalmam az volt, amikor az egyik, lábát vesztett, hordágyon fekvő honvéd a mókázásom hatására kezével verte a hordágy szélét és közben szinte megkönnyezte a nevetést.
Utólag döbbentem rá, hogy a sokféle szereplés, rögtönzés, a közönség előtti megnyilvánulás mind előkészítése volt a tanári munkának.
Eredményes beszédtechnikával, hanghordozással, erősítéssel, halkítással előnyösen lehet segíteni, motiválni a megismerés és a megértés útján haladó tanulókat. A konferálásnak mindig egyértelműnek, azonnal érthetőnek, tömörnek kell lennie. Sajnos, közbejött a háború.
Mielőtt ilyen nagy léptekkel haladnánk előre az időben, egy kicsit beszélj a szőke Tiszáról, Szegedről, ahol gyerekeskedtél, ahol felnőttél. A Tisza annak idején még az igazi lehetett a maga sajátos halászéletével. Erre hogyan emlékezel vissza?
A Maros torkolata után a Tisza Szegednél egy nagy kanyart ír le, azután lerakja hordalékát. Ott keletkezett az úgynevezett Boszorkánysziget Az 1700-as években ott még boszorkányt égettek, onnan az elnevezés. Édesapám igen szerette a természetet, nagy gyalogsétákat tettünk vele és az öcsémmel hármasban. Földrajztanár lévén, igyekezett mindenhová elvinni bennünket, mindent felfedeztetni velünk. Állandóan magyarázott, útbaigazítást adott. Hatalmas lexikális tudás birtokában volt. A Tisza akkoriban csodálatosan tiszta vizű folyó volt. Sokszor jártunk a Maros-toroknál, annak is kristálytiszta volt a vize. A meder alján jól lehetett látni a kavicsokat, meg a homokot. Kiemelkedő jelenség volt a tiszavirágzás, amikor a kérészek milliószámra rajzottak, repültek a folyó felett. Sajnos, ez a jelenség manapság már egyáltalán nem észlelhető. Talán a Tisza néhány rejtett kanyarulatában még fellelhető, de Szegednél már évtizedek óta nem látható.
Czógler Kálmán biológiatanárommal gyakran kirándultunk. Sok csigát, hüllőt, rovart, növényeket gyűjtetett velem. A lepréselt növényekből herbáriumot készítettem. Vezetésével nemcsak Szeged közvetlen környékét, hanem a vonzáskörbe tartozó tájakat is bejártuk, Szatymaztól Sándorfalván át Algyőig. Ásotthalmát külön is említem, mert erősen kötődöm az ottani erdésziskolához és Kiss Ferenc, a „szegedi erdők atyja" emlékéhez. Az iskola parkjában számtalanszor jártam. Édesapámnak jó barátja volt Takács Ferenc erdőmérnök, aki meghatározó egyénisége volt az erdészeti szakoktatásnak. Az ő preparátumokkal, kitömött madarakkal telített szobája, de különösen személyes hatása elámított. Azt hiszem, gyermekkorom legmaradandóbb élményei kötődnek hozzá és a szobájához, ahonnan gyermekálmaimban kitömött állatok léptek elém.
Nem kisebb hatással volt rám a hajlott hátú, hófehér hajú, alacsony, vékony kis ember, Kiss Ferenc, legnagyobb erdészeink egyike. A családnak jó ismerőse lévén, többször meglátogattuk ásotthalmi nádtetős tanyáján. Később, amikor az egyetemi feladatokat, végül a szakdolgozatomat kellett összeállítani, megjelentem Feri bácsi segítségéért.
Õ voltaképpen hol lakott?
Szegeden a Feketesas utcában volt az állandó lakása, de az ásotthalmi tanyája volt az igazi élettere. Számos élményem fűződik hozzá. Egyet hadd mondjak el, a fiatalok számára nagyon tanulságos, mint ahogyan erdész elhivatottságomat is az alapozta meg. Feri bácsi a vele beszélgetőket „édes öcsém"-nek nevezte. Egy alkalommal, ősszel mentem ki hozzá, hogy szigorlati feladatomhoz kérjek tőle segítséget. Fakerítéssel körülvett ásotthalmi tanyája nyitott kis kertkapujában várt, miután a Szegedről induló kisvasúttál megérkeztem. „Édes öcsém, mutatok neked valami érdekeset." Bementünk a tanya kertjébe, ahol két piramis tölgy állott, nem messzire egymástól. Akkor mondta el, hogy „édes öcsém, 56 évvel ezelőtt magam raktam be két csemetét ide, hogy megfigyelhessem, hogyan nőnek a homokon." Jellegzetes piramis alakú, jó 15 méter magas fák voltak. Akkor vettem észre, hogy a két fa alatt két-két, már rongyosodó pokróc van kiterítve, „édes öcsém, azt figyeltem - mutatott a pokrócokra -, hogy mikor pottyant le az első makk. Azóta írom, hogy hány esik le naponta. Ezt még el tudom végezni. Az adatokat egyszer ti felhasználhatjátok." Meghatottan néztem, hogyan ereszkedik négykézlábra és - gyengülő szemei miatt szinte tapogatózva - hogyan szedegeti össze a szétgurult makkokat. Azután megmutatta azt a kis füzetet, amelybe feljegyezte a naponta lehullott makkok számát. A majd' 90 éves, törékeny ember munkaszeretete, hivatásszeretete egy életre meghatározta irányultságomat.
Azt mondják, nagyon kényes volt a pontosságra.
A pontosságot környezetétől is megkövetelte. A „szakma mindenekelőtt" felfogásával kapcsolatban az erdészek nevetve mesélték, hogy az öreg, amikor kicsit kint csatangolt az erdőben és meglátott egy kevésbé ismert lágyszárút vagy csemetét, vagy hajtást, amit a helyszínen nem tudott pontosan meghatározni, összemarkolva, úgy sáros csizmában, csatakosan mindenestől berontott a legközelebbi erdészház tisztaszobájába, letette az anyagot a szép, tiszta, hímzett térítőre. Az asszonyok panaszkodtak, hogy az öreg nem törődik semmivel, amikor a hímzett térítőre kipakol. Ott nyomban meg akarta határozni a begyűjtött növényt. Persze, aztán jó ideig tartott, amíg a sáros növény- és csizmanyomokat az asszonyok eltüntették. A hófehér hajú öreg iránti tisztelet és szeretet azonban mindig legyőzte a bosszúságokat, mert a szépen felújított erdészházakat Kiss Ferencnek köszönhették.
Egy más alkalommal elvitt a „híres" szürkenyárfához, amelyről először határozták meg a fajt. Mesélte, hogy kérésére meglátogatta őt Jávorka Sándor akadémikus, akinek a segítségét kérte az új faj elismertetéséhez. Kettőjük beadványa alapján ismerték el külön fajnak a szürkenyárt. Megcsodáltam a nagyon impozáns, hatalmas fát.
Már akkor is Ásotthalom volt vagy Átokháza?
Tudomásom szerint csak később lett a kis erdésztelep Királyhalom, majd ismét Ásotthalom. Itt épült fel az első erdész szakiskola Magyarországon 1883-ban. A törökdúlás okozta alföldi erdőpusztítások helyén mozgásnak indult a homok. Ezeknek a homokterületeknek a beerdősítését hadügyi szempontok is megkövetelték. A törökkel kötött 1699 évi karlováci békeszerződés ellenére a török portyák be-becsaptak az országba. A delibláti homok mozgását meg kellett kötni, továbbá a határ menti területek erdővel való megvédése is cél volt. Az elgondolás megvalósítása igen nehezen, vontatottan ment. A Rákóczi-féle szabadságharc, továbbá az 1848-49-es szabadságharc és a folytatása, a Habsburg irányítás kora nem tett jót a vidéknek. Szinte minden erdőt letaroltak, a fákat kipusztították. Az erdészek keményen harcoltak a mozgó homok ellen. Munkájukat nagyban segítette Vedres István, Szeged város főmérnöke, aki Szeged Széchenyije volt.
A mozgó homok terjedését korlátozó erdőtelepítések alapanyagának megtermelését és felhasználását elősegítő erdésziskola felállítását már régen kívánták a szakemberek. Az iskola megszületését elősegítette az 1867-es kiegyezés. Az iskola felépült, s azt 1883-ban Ferenc József meglátogatta. A szóhagyomány szerint a kubikusok a királyi trón elhelyezésére egy kisebb halmot talicskáztak össze. Valószínűleg innen ered a Királyhalom elnevezés. Később a „király" szó a kommunistáknak nem felelt meg, lett belőle ismét Ásotthalom. A szintén közbeszédben forgó Átokháza elnevezésnek az lehetett a létjogosultsága, hogy az igen gyenge minőségű homokot csak „átok"-nak nevezte a köznép.
Szegeden végeztem a középiskolát, sokat jártunk Ásotthalmára. Iskolánk névadója Kiss Ferenc. Azt mondják, hogy az ország egyik legbecsületesebb, legnyíltabb, legmagyarabb emberei élnek ezen a környéken. Te hogy tapasztaltad?
Édesapám földrajz-történelem szakos lévén, sokfelé vitt bennünket az öcsémmel. Én is azt tapasztaltam, hogy a szegedi vidék emberei mindig rendkívül közvetlenek, nyíltak, közlékenyek és őszinték voltak. Édesapám igen könnyen tudott kapcsolatot teremteni egyszerű emberekkel. Bármerre mentünk, mindenütt akadt beszélgetőtárs, akinek a nyelvén tudott szólni. Parasztokkal, cselédekkel, kétkezi munkásokkal, napszámosokkal való beszélgetésekkor többször is fültanúja voltam rendkívül érdekes és tanulságos mondatoknak. Tömörkényi pillanatokat éltünk át sokszor, amikor egy-egy egyszerű ember megnyilatkozott. Egy alkalommal egy beszélgetésben szerepelt valami elutasítás. Amikor édesapám megkérdezte, hogy azt miért utasították el, ez volt a válasz: „Nem, me' nem, oszt azé' nem!" Egy másik esetben a szóban forgó valaki nagy csirkefogóságot követett el. Erre azt mondta az egyszerű parasztember: „Héjjába' kibe millön a vér!" A nagy igazmondásokat, jóízű beszélgetéseket Tömörkény István örökítette meg nagyszerűen.
Gyerek voltam, amikor a Tiszán még tutajoztak. Tutajok jöttek a Maroson, nagy tutajok a Tiszán. A Felsővárosban volt egy kisebb fafeldolgozó fűrészüzem a Tisza partján. Emlékszem, hogyan bontották szét hihetetlen gyorsasággal az összekötözött szálfákat egy számomra addig ismeretlen szerszámmal, a capinnal. Néztem, hogyan rendezik a vízben a szálfákat vagy a rönköket, hogy azután láncos továbbítóval húzzák fel a parton, be az üzembe. Ha a felvonó nem működött, s ez elég sokszor előfordult, mindig készen álltak a parton a lovak, ökrök, sőt, néha bivalyok is, hogy feljuttassák a faanyagot az üzemig. Az Erdélyből érkező tutajok gyerekkoromban mindig izgalommal töltöttek el. Egy-két apai megjegyzés is nyomott a latban: „Lehet fiam, hogyha erdész leszel, tőled is jöhet ide Szegedre faanyag."
Mikor kerültél Sopronba? Az érettségi után, 1941-ben.
Azok már elég kemény idők voltak. Nyilvánvaló volt, hogy Sopronba mész tanulni?
Igen, elég egyértelmű volt. Nagy várakozással tekintettem a városra. Alföldi gyerek lévén, hegyet, igazi erdőt csak képekről, mesékből ismertem, no meg édesapám beszámolóiból. Édesanyám mesélte, hogy amikor hatéves koromban felvittek Pestre, és leszálltunk a villamosról az Erzsébet híd utáni budai megállóban, odarohantam a Gellért-hegy függőleges sziklafalához és megtapogatva kiáltoztam: „Ez hegy?"
Édesapám gondoskodott róla, hogy előzőleg tisztában legyek Sopronnal, a várossal, történelmével, a trianoni népszavazással, a „Magyarország leghűségesebb városa" törvényben biztosított elnevezéssel. Mondom, nagy várakozással érkeztem és nem is csalódtam. A szétterülő, lapos Szeged után lenyűgözött a város fekvése, amelyet már a város előtti nagy vasúti kanyarban megcsodáltam. A hegykoszorú, a Károly-magaslat már az első pillanatokban megragadott.
Valószínűleg édesapám jelenléte miatt, engem nem vettek nyomban kezelésbe a firmák. Láttam azonban, hogy mi történik más balekokkal. A Szent Imre kollégiumban aztán megismerhettem a baleksorsot. Mindez azonban nem rontotta le a városról és később az egyetemről alkotott benyomásaimat. A selmeci szellem megkérdőjelezhetetlen tisztelete elsöpört minden negatívumot.
Eléggé ismertem az országot, mert édesapám a gimnázium cserkészcsapatának a parancsnoka is volt. A nyári táborozások színhelyeit nagy gonddal válogatta ki. Így mentünk a Bükkbe, a Börzsönybe, a Bakonyba, majd a visszatért Erdélybe, Nagybányára, Rahóra, Kolozsvárra, a Székelyföldre. Érdekes, hogy éppen Sopron maradt ki a nagy országjárásból. Az utazásokból származó élmények örökre belém vésődtek. Így később a családom kirándulásainak, nyaralásainak megszervezésekor mintául szolgáltak, éppen úgy, mint az iskolai tanulmányi kirándulások, tanulmányutak, nyári üzemi gyakorlatok megszervezésében és levezetésében. Számos tanítványom iránymutató emlékként emlegeti a tanulmányuta-kat, tanulmányi gyakorlatokat, amelyeket szerveztem és vezettem.
Most kérdezem, mert biztosan el fogom felejteni: bejártad az egész országot, szinte minden zugát. Melyik része tetszett a legjobban?
Azonnal mondhatom, hogy a Bükk hegység. Az ország tájait nagyon sokféle szempont szerint lehet rangsorolni. Az összbenyomás nem nagyon mérlegel, igen összetett kérdésről van szó. A két fiammal végiggyalogoltuk az 1000 kilométeres Kék Túrát 1969-ben. A középhegységeken keresztül Sümegtől a Nagy Milicig, a Zempléni-hegység csúcsáig. Mindhárman első helyre tettük a Bükk hegységet. Magyarország egy tagban lévő erdőtömbje a Bükkben található. A Tarkő azon kevés hazai kilátók közé tartozik, ahonnan szinte csak erdő látható. Máshol ilyen nincs, mert szinte mindenhol befutnak a látómezőbe mezőgazdasági területek, nadrágszíjparcellák vagy lakóépületek. A Bükk hegység legszebb része a 900 méter magasságban húzódó fennsík a szakadékaival, sziklaalakzataival, barlangjaival, a hegység lábánál az óriás forrásaival, bő patakjaival. Szinte magashegységi érzést kelt erdőségeivel. Igen örültem annak idején, amikor végre megszületett a Bükki Nemzeti Park, mert geológiailag, biológiailag, növényeivel, állatvilágával valóban egyedülálló része hazánknak. Amikor a Kék Túra keretében két fiammal áthaladtunk a Tarkőn, megszakítva gyaloglásunkat, egy teljes napot töltöttünk a csúcson. Felvertük a sátrunkat, s élveztük előbb a napnyugtát, majd a napfelkeltét. Éjszaka sátrunk körül szarvastehén legelészett a borjával, ott turkált a közelben egy kisebb vaddisznókonda, amelyik - megijedve a sátorból való kijövetelünktől - nagy horkantások közepette vagy 30 méterre elfutott, majd újra megállt. Eközben a disznók megzavartak egy csellengő őzbakot, erős riasztásra és persze futásra késztetve őkelmét. A mintegy 2-3 perc alatt lejátszódó esemény felejthetetlen, örök élménye marad a fiaimnak és jómagamnak.
Szívemből beszélsz, mert én is így vagyok ezzel. Megfordított szűrőfazék a hegység, fönt a csúcsok övezte fennsík, és alul, körbe-körbe a nagy karsztforrások. De térjünk vissza Sopronhoz.
Igen nagy igyekezettel kezdtem el Sopronban tanulni, megfogadva édesapám intelmeit. Európai hírű professzorok voltak itt akkor. Walek, Bolemann, Stasney, azután az erdészek: Fekete Zoli bácsi, Roth Gyula, Sébor János, Fehér Dániel, Vági István, Modrovich, Lesenyi, Vendl Miklós, meg Kelle Artúr. Ezeknek a profoknak napjainkig igen nagy a hírük. Büszke vagyok arra, hogy a tanítványuk lehettem. Nagy élmény volt egy Stasney- vagy egy Sébor-óra, de említhetem Fekete Zoltánét is. És egyedülálló volt egy-egy Fehér Dániel előadás. Nem nagyon tartott 20-25 percnél tovább, de elámító volt. Szívesen emlékszem vissza az egyetemi évekre, amelyek eleinte tele voltak mókázással, igazi diákcsínyekkel.
Tagadhatatlan, hogy akkor a diákévekhez szorosan hozzátartozott a sörivászat. A szakestélyek általában nagy ivászatokkal végződtek. Ezeket azonban nem lehet összehasonlítani a napjainkban divatozó tömény italok korlátlan és gátlástalan vedelésével. Jómagam édesapám példájára és intelmére sosem ittam, ma sem iszom és nem dohányzom. Áldom is érte, mert bizonyosan legkevesebb 10 évvel hosszabbította meg az életemet ezzel. Balek koromban az évfolyam díszbaleknak választott. Keresztelésemkor bejelentettem, hogy nem iszom. Fekete cipőpasztával ujjnyi vastagon bekenve az asztal tetején kellett volna a bemutatkozás keretében egy félliteres korsó sört egyvégtében kiinni. Szigorló mérnökként Madas András volt a szakestély elnöke. Elrendelte, hogy hozzanak két deci meleg, sós vizet, azt kellett az asztal tetején meginnom. Azt már persze, nem lehetett visszautasítani. Nagy ováció közepette legyűrtem, a sós víz jó erősen meghajtott, szerencsére csak bizonyos idő elteltével.
Később sem volt következménye az ivás megtagadásának?
Nem, mert a társaim rájöttek, hogy az ivászatok alkalmával jól jöhet,
ha van a társaságban valaki, aki józanul el tud végül számolni a pincérekkel. Egy szerencsés „szimbiózis" alakult ki köztem és a társaim
közt, kölcsönös előnyökkel.
Azért az elég fura, hogy - szélsőségesen fogalmazva - az első dolog, amit meg kell tanulnia a baleknak: inni. Ezen a téren elég bigott a hagyomány, mert a visszautasítás már-már kiközösítéssel járt.
Fennállott annak a lehetősége, de mint említettem, a kölcsönös előnyök alapján nekem elnézték a különcségemet.
Abban az időben a hallgatók között volt a híres Dzseki bácsi, aki jó néhány év kihagyással „járta" az egyetemet, de szinte minden vizsgáját jelesre tette le. Módos soproni családba nősült, így megengedhette magának az évtizedes egyetemre járást. Jellegzetes alakja volt a selmeci hagyományoknak hódoló diákságnak.
Egy alkalommal a Perkovátz vendéglőben, a záróra közeledtével, a pincérek felkértek bennünket a távozásra. Ez azonban nem ment könnyen. A vendéglő külső homlokzatán, a cégtáblán a következő felirat díszelgett: „Perkovátz tanszék a legjobb tanszék, mert söreiből és boraiból mindig jelesre kollokválhat." A firmák a balekokat legtöbbször odahozták. Nos, a társaság nehezen cihelődött, a részegeket egyenként felállítottuk és egy kevésbé elázottra bíztuk. Kint mínusz 10 fok lehetett, csendesen hullott a hó. Józan lévén, elöl mentem két részeget is támogatva. A menet végén sétált Dzseki bácsi, aki sosem rúgott be. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy ivászat előtt mindig rendelt egy üveg ruszlit, hagymás halat. A halakat egyenként engedte le a torkán. Közben - hiába figyeltük - a gigája meg se rezdült. Dzseki bácsi mellett menetelt Sámuel Gyurka, balek. Az egyik, általam támogatott részeg megszólalt, hogy álljunk meg, mert a gyomra rendetlenkedik. Megálltunk. Mivel én voltam legelöl, az egész menet megállt. 90 fokkal kifordítottam, hogy ne kapjak a permetből. Miután elvégezte a dolgát, mentünk tovább. Kis idő múlva a másik pártfogoltam, a kohász Pál Imre, aki egyébként akkoriban a szobatársam volt a Szent Imrében, jelezte, hogy szükségét kell végeznie. Ismét megálltunk, ismét kifordítottam őkelmét. Imre keresgélni kezdett. Hosszas matatás után közölte, hogy nem találja. Bíztattam, hogy igyekezzék. Egy idő után a leghátul álló Dzseki bácsi megkérdezte, hogy miért állunk. Miután megmondtam, mérges lett. Méltatlankodott, hogy ilyen hidegben nem fogunk egy balfék balek miatt álldogálni. Sámuelt küldte előre segíteni. Egy idő után Sámuel közölte, hogy ő sem találja. Erre Dzseki bácsi felmordult: „add a kezébe a sajátodat!" A szintén alaposan beszívott Sámuel készségesen engedelmeskedett. Rövidesen nagy sistergés hallatszott, mire Imre megszólalt: „hát, ha nem fognám, azt hinném, hogy a nadrágomba engedem." Ilyen jelenetekre persze visszaemlékezik az ember. A 30 éves találkozónkon Imre mosolyogva emlékezett a történtekre, Gyurka azonban felháborodva tiltakozott, hogy ő ilyet nem csinált. Jót nevettünk rajta.
A háború azonban egyre jobban belezongorázott az életünkbe. Nemsokára jöttek a bombázások, a front szomorú hírei.
A bombázások mennyire befolyásolták az életet!
Sajnos alapvetően. A német megszállásig, és különösen a Szálasi-féle hatalomátvételig az angol-amerikai bombázások elkerülték Magyarországot Az 1943-as év folyamán az angolszász légierő folyamatosan bombázta az ausztriai háborús célpontokat, Bécset, Bécsújhelyt. A repülőknek jó tájékozódási terület volt a Fertő tó. A berepülések útvonala szinte mindig ugyanaz volt. Magyarországra Zala térségében hatoltak be, majd egyenesen a Fertő tó felé repültek, és szinte Sopron felett fordultak rá 90 fokban az ausztriai célpontokra. Hónapokon keresztül hallottuk az érke ző repülőrajokat, majd láttuk a manőverezést, végül hallottuk a hatalmas morajlásokat, a szinte naponta megismétlődő bombázások hangját. A Sopron feletti átrepülések mindennaposak voltak. Kiálltunk az utcára és nézegettük a szoros kötelékben haladó gépeket, amelyek a napsütésben szinte csillogtak. Több heves légi csatát is láthattunk a Fertő felett, jó néhány füstölve lezuhanó német és angol vadászgépet.
1944. december 6-án ért bennünket az első bombatámadás. Több,
mint 300 halottja volt akkor a bombázásnak. Minket, egyetemistákat
arra kényszerítettek a németek, hogy Balf és Kópháza térségében ássuk a védelmi rendszert, a tankcsapdákat. Nehéz munka volt, mert a föld fagyott volt. December 6-án a balfi erdő előtti részen dolgoztunk a német katonák felügyelete alatt. Néhány méterrel mellettem Sébor János professzor úr csákányozott. Szerszámot ragadott ő is, hogy ezzel is kifejezze tiltakozását az önkény ellen, egyúttal magatartásával nyilvánvalóvá tette, hogy az elnyomásban egy velünk, hallgatókkal. Itt szeretném megjegyezni, hogy az európai hírű professzori kar azokban a rendkívüli időkben is saját méltóságának megfelelően, nagyszerűen helytállott. Ott voltak állandóan az egyetemisták között. Ha kellett, csendesítettek bennünket, ha kellett, éppen bátorítottak, ha kellett, ott voltak a munkában és a legkülönfélébb helyzetekben segítettek. Európai szintű tudományos munkájuk, nagyszerű előadásaik mellett mint
emberek is kiválóak, példamutatóak voltak. Mélységes tisztelettel emlegeti őket minden volt soproni egyetemista.
A délelőtt közepe táján jött a légiriadó. A németek követelték, hogy
folytassuk a munkát. Vontatottan, de dolgoztunk, amikor a repülőgép-
bugás egyre erősödött és a Károly-magaslat felett előbukkantak a bombázó kötelékek. Háromszor hármas kötelékben összesen 54 bombázó
repült a város fölé. Tiszta, napos idő volt. A félelmetesen dübörgő gépek fehéren csillogtak a napsütésben. Szorosan tartott rendben ráfordultak a városra, és aztán a bombák sivító hangját hallottuk, majd a rettenetes dörrenéseket. Láthattuk a becsapódáskor keletkezett hatalmas füstoszlopokat. Tehetetlenül néztük az iszonyatos pusztítást. A harmadik kilences kötelék valamivel tovább repült a Fertő felé, szinte fölénk ért. Rohanva kerestünk menedéket a német katonákkal együtt.
Mélyedésekbe vetettük magunkat és lélegzetvisszafojtva vártuk a következményeket. Ez a kilences kötelék is ráfordult a városra. |
Édesanyám, édesapám és az öcsém az orosz front elől Sopronba jöttek, és akkor a Szent Imre kollégium picéjében tartózkodtak. Csak azt figyeltem, hogy a város melyik részén vágódnak fel a füstoszlopok. A harmadik hullám gépei az állomást és a délebbre fekvő hadapródiskola területét bombázták. Szörnyű volt végigélnem a bombázást. Vajon mi történt a szeretteimmel? Életben vannak-e mind, vagy nem találom valamelyiküket? Amikor az utolsó kötelék is eltávozott a Károly-magaslat felett és felhangzott a riadó végét jelző sziréna, nem törődve a német katonák hadonászásaival, eldobálva a szerszámokat, elindultunk a város felé. A romok, a törmelékek, a lángok között nem lehetett a városon átvágni. Ezért elindultam a harkai mezőnek, hogy kerülővel érjem el a Lövéreket. Megfagyott buckákon, jeges szakaszokon, gazos, bokros területeken keresztül rohantam. Szinte az utolsó erőtartalékaimat felhasználva jutottam el a Pócsi dombig, ahonnan már ráláthattam a Lövérekre. A szél egy-egy pillanatra el-elfújta a gomolygó füstöt, és végre megpillanthattam a kollégium téglavörös tetejét. Állt a ház és ez a megmenekülést jelenthette. Rohantam az épület felé. A hadapródiskola romokban hevert, füst, pernye, hamu, fel-felvillanó lángnyelvek mindenfelé. A kollégium épületének közvetlen közelébe is estek bombák. Szerencsére a kerti puha földbe, amely felfogta a repeszek jó részét. A bombatölcsérek 6-8 méteres átmérője azonban magától beszélt.
Le sem tudom írni, hogyan öleltem magamhoz édesanyámat és a többieket. Semmi bajuk nem esett. Felkészültek persze a legrosszabbra. Édesanyámat leültették egy székre, édesapám és az öcsém két oldalról hozzátérdeltek és fejüket az ölébe hajtották. Ha pusztulni kell, hát mindnyájan egyszerre.
December 18-án újra bombáztak. Az öcsémmel nem tudtuk elviselni a pince bezártságát, rohantunk a Károly-magaslat felé, az erdő felé. A kilátótorony aljába érkeztünk, amikor hullani kezdtek a bombák, a hegyoldalra is tévedt néhány nagy bomba. Visszafelé jövet fedeztük fel, hogy a felkapaszkodásunk útvonalára is esett két bomba. Egy ideig szemléltük a hatalmas tölcséreket: ezek a mi vesztünket is okozhatták volna, ha ott megállunk és ott maradunk.
Február 21-én vizsgáztam Fekete Zoltán professzor úrnál erdőértékszámítástanból. Én voltam az első vizsgázó. Amikor a légiriadót jelző szirénák megszólaltak, Fekete professzor úr jelezte, hogy menjünk le a légópicébe. Elhelyezkedtünk egy vastag tölgyfaasztal mellett. Zoli bácsi megkérdezte, hogy nem zavar-e a légiriadó. Kínomban persze kinyögtem, hogy nem. Feltette az első kérdést. Nemsokára meghallottuk a repülők morajlását. A professzor urat látszólag ez nem zavarta. A kérdésekre adott válaszaim nem voltak a legpontosabbak. Szerencsémre tudatlanságomat Fekete professzor úr a rendkívüli helyzetnek tudta be. Amikor aztán a harmadik hullám érkezett és a pincefal rezgéséből érzékelni lehetett, hogy a bombák egyre közelebb esnek, Zoli bácsi megszólalt: „kolléga úr, azt javaslom, hogy egy időre függesszük el a vizsgát." Azzal leguggolt az asztal mellé, mire én is nyomban lebújtam az asztal másik oldalán. - A mai napig élesen lebeg előttem az egész valószínűtlen jelenet. - A légiriadó feloldása után a professzor visszaült a székébe, megigazította a szemüvegét és feltette a következő kérdést, amire szerencsére tudtam a választ. A professzor úr meg is jegyezte, egészen apró, rá nagyon jellemző mosoly kíséretében: „No, megy ez kérem, kolléga úr, bombázás alatt is." Aznap „csak" 15 halottja volt a bombázásnak.
