Ifj. Pályi Zoltán vitacikke az akáccal kapcsolatban (ForestPress)

2014. április 6. - Erdészettudományi és erdőökológiai szakmai vélemény a X. Aktuális Flóra- és Vegetációkutatás a Kárpát-medencében nemzetközi konferencia állásfoglalásáról a fehér akác hazai megítélésével kapcsolatban

(Az Állásfoglalás eredeti szövege az alábbiakban dőlt betűs, idézőjeles, szó szerinti hivatkozásra kerül a hitelesség kedvéért.)
„Az utóbbi időben a fehér akác hazai szerepének megítélése terén sok esetben szakmai alapokat nélkülöző, szubjektív nézetek kerültek hangoztatásra, egyoldalú kampánynak lehettünk tanúi. Konferenciánk — külső szakemberek bevonásával — széles körben, sok szempontot elemezve és értékelve megvitatta e kérdéskört, s az alábbi állásfoglalás meghozatalára jutott."
Az Állásfoglalás megalkotói, valamint a hivatalos természetvédelem és az elméleti ökológusok az elmúlt évtizedekben teljesen szubjektív és egyoldalú nézeteket képviseltek a fehér akác (Robinia pseudoacacia) hazai megítélésével kapcsolatban, gyakorlatilag szinte teljesen figyelmen kívül hagyva az akácgazdálkodásban és az akáctermékek mindennapi felhasználásában érintett többségi társadalom véleményét, a saját véleményüket minden vitán felül álló, kikezdhetetlen, mindennél fontosabb szakmai nézetként beállítva.
Ez a még ökológiai szempontból is meglehetősen szűk nézőpontot képviselő természetvédelmi megközelítés az elmúlt évtizedekben erősen beszűkítette az akácgazdálkodás szabad mozgásterét, amelyet törvények, rendeletek, és ezekre hivatkozva sokszor teljesen légből kapott és életszerűtlen ad hoc napi határozatok sokasága vont még szorosabbra. Az ezzel szembeni nyilvános fórumokon történt felszólalások rendre süket fülekre találtak.
A 2014. 03. 07.-09. között Sopronban zajlott Flóra Konferencia kizárólag olyan külső szakembereket vont be a kérdéskör megvitatásába — nem éppen széles körben —, akik természetesen semmilyen ellenvetést nem fogalmaztak és fogalmaznak meg a fent említett, meglehetősen egyoldalú ökológiai platform véleményével szemben.
„Elismerjük, és nem vitatjuk, hogy a fehér akácnak Magyarországon fontos gazdasági jelentősége (faanyagtermelés, nektártermelés, korábban futóhomok-megkötés) volt és van. E helyen e fafaj előnyös tulajdonságait — mivel azok közismertek — részletezni nem kívánjuk."
Amennyiben az Állásfoglalás megalkotói elismerik, hogy a fehér akác lényeges gazdasági szereppel bír hazánkban, akkor az elmúlt évtizedekben miért lehetett rendre azt vádként hallani, hogy az akácgazdálkodás érintettjei haszonelvűen gondolkoznak ezzel a fafajjal kapcsolatban? Mivel az akácgazdálkodás alapvetően termelői és gazdasági tevékenység, az ebben megjelenő haszonelvűség etikusságát elvitatni a téma szándékosan rosszindulatú beállítása, ráadásul ökonómiai nonszensz. A kapitalista gazdálkodásnak és piacgazdaságnak egyeden területe sincsen, amely ne lenne haszonelvű és nyereségérdekelt. Ráadásul az állami és a magánszektor esetében is ugyanolyan alapvető szempont a nyereségérdekeltség, így még lényegi szektorkülönbséget sem lehet felmutatni ebben a kérdéskörben.
„Nem hallgathatjuk el azonban, hogy a gazdasági jelentőség mellett súlyos biológiai-ökológiai problémákat is okoz a fehér akác, amelyeknek nemcsak természetvédelmi, hanem ökonómiai és szociális következményei is vannak. Mindennek érzékeltetéséhez fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a jelenlegi akácos erdőterület 463.000 ha-t tesz ki, s ebből a rendszerváltást követő gyarapodás mintegy 200.000 ha!"
Az akáctelepítések nyújtotta ökológiai előnyök rendre elhallgatásra kerülnek a hivatalos természetvédelem és az elméleti ökológusok részéről, amely semmiképpen sem elfogadható, hiszen minden mérlegnek két serpenyője van. Tudniillik az akácgazdálkodásnak nem csak ökológiai kockázatai, hanem kézzelfogható gyakorlati ökológiai pozitívumai is vannak.
Amennyiben kivonjuk a helyesen valamivel több, mint 464.000 hektár akácos területét hazánk jelenlegi erdőterületéből, akkor hazánk mai erdősültsége 20,8%-ról egyből 15,8%-ra csökken.
Az elmúlt negyed században 200.000 hektárral gyarapodott az akácállományok területe. Ez semmi mást nem bizonyít, mint hogy az erdősültség gyarapodásában elsődleges szerepe van az akácnak. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy a rendszerváltozást követően az erdőtelepítéseknek a nemzeti, 2004-től pedig a jelenlegi közösségi támogatási rendszere az őshonos fafajokat, azon belül is kiemelten a tölgy és bükk célállományokat preferáló fafajpolitikával bír. Ez utóbbi önmagában nem helytelen gyakorlat, bár az egyenlő mérce elvén a többi Kárpát-medencében őshonos fafajt is ugyanaz a támogatási mérték illetné meg.
Az akác kiemelt szerepe az erdőtelepítésekben ugyanakkor arra utal, hogy pusztán egy egyoldalú támogatáspolitikával nem lehet tovább emelni az őshonos fafajú erdőtelepítések mértékét.
A közvélemény tudatos megtévesztésére törekszik minden olyan kommunikáció, amely az akácosok területarányának az emelkedését az őshonos fafajok térmértékcsökkenéséből vezeti le. A Kárpát-medencében őshonos fafajú állományok térmértéke folyamatosan nő, hiszen — elsősorban az állami erdőgazdaságok területén — mind több akácos kerül lecserélésre részben saját szakmai megfontolásból, részben pedig egyoldalú természetvédelmi hatósági kényszerből. Az akác aránya egyszerűen azért nő, mert az erdőtelepítésekben a fent taglalt egyoldalú támogatáspolitika ellenére ez az új telepítések legkedveltebb fafaja. Ráadásul az erdőtelepítésre rendelkezésre álló mezőgazdasági területek tulajdonszerkezete miatt a telepítéseknek több mint a 90 százaléka a magánszektorban realizálódik. A magánszektor pedig inkább a rövid vágásfordulójú fafajokkal történő első kivitelekben érdekelt. A telepítéseket követő jövedelempótló támogatások teljes megszűntetése is az ültetvényes fatermesztés irányába tolja el az erdőtelepítések ügyét.
Az is a közvélemény megtévesztése, amely egybemossa az akác térmértéknövekedését az akác spontán terjedésével, és az így keletkező, akác okozta önerdősülésekkel. Hazánkban az elmúlt 25 év erdőterület-gyarapodásában alig kimutatható jelentősége van az akác okozta önerdősüléseknek. Azaz az akác területének a növekedése szinte kizárólag mesterséges emberi telepítés eredménye. Tehát az akác korántsem annyira tömegesen és spontán fölverődő fafaj, mint ahogy ezek az egybemosott tényadatok azt sugallni kívánják.
Ennyit az akác területadatainak a növekedése mögött lévő tények és okok tisztázására, a félremagyarázásokat elkerülendő.
„A felmerülő természetvédelmi, ökonómiai és közjóléti problémákat vázlatosan az alábbiakban foglaljuk össze.”
Sajnos az Állásfoglalás valójában csak már évtizedek óta sokat ismételt, semmi érdemi újat nem tartalmazó, csupán vázlatosan felsorolt általánosságokat tartalmaz. Ennek ellenére ezeknek a szándékosan felnagyított problémaköröknek az alaposabb erdészettudományi és erdőökológiai cáfolatára is részletesen kitérek.
„1. Erőteljes területmegtartó és területfoglaló képessége folytán veszélyezteti az őshonos fafajú erdeinket, jó állapotú és értékes gyepterületeinket, a Pannon-medence sajátos és egyedi életközösségeit, ezáltal megnehezíti a természetközeli erdőgazdálkodást, kezelést is;"
Az akác területfoglaló és területmegtartó képessége ökogenetikai sajátságaiból fakadóan nagyon is behatárolt, lévén hogy igen fényigényes fafaj, szukcessziós szempontból pedig kimondottan pionír jellegű. Az akác az észak-amerikai őshazájában éppen ezért csak ritka szálankénti elegyfaj az ottani zárt erdőkben. Ezen genetikailag preformált ökológiai viselkedése miatt elsősorban nyílt területeken jelenik meg észrevehető tömegben, kisebb mértékben pedig ún. felnyíló erdőállományokban.
Az akác az egészséges, zárt koronájú erdőkben kizárólag az egyszintes, laza koronájú, ún. fátyolszintet képező erdők alatt települ meg, jellemzően inkább csak csekély mértékben. Ilyenek a nemesnyarasok, a füzesek, a hazai nyarasok, a nyíresek, a fekete és erdei fenyvesek, a kocsányos és kocsánytalan tölgyesek, a cseresek, a vörös fenyvesek és a borókások. Ugyanezen fafajok állományai, ha többszintesek, már annyira zártak, hogy a fényigényes akác fiziológiai optimuma nem elégül ki a magjainak a csírázását követően, így a magszórásból megjelenő természetes újulata senyved, bevakul és magától elpusztul.
Az akác életerős újulatának megjelenésére szinte semmi esély az olyan árnytartó fafajok alkotta állományok alatt, mint pl. a tiszafások, jegenyefenyvesek, bükkösök, lucosok, gyertyánosok, égeresek, valamint a hársasok, juharosok, szilesek és kőrisesek többsége. Az észak-amerikai eredetű vörös tölgyesekben szintén nem tud megtelepedni az akác. Jó ökológiai állapotban lévő hazai tölgyesek alatt a meglévő mogyoró cserjeszint is akadályozza az akác felverődését. Az e bekezdésben felsorolt állománytípusok esetében legfeljebb vágásszegélyen vagy benapolt állományszélben verődhet fel némi akác, ám uralomra ott sem képes jutni. Erre példaként felhozhatjuk a zalai bükkösöket, ahol az akác a szomszéd állományok irányából legfeljebb szálankénti szegélyelegyet képezhet, de a zárt állomány alá már nem képes betelepülni.
Tehát a legtöbb, egészséges állományszerkezetű, ill. zárt koronaszintű erdőállomány alatt nem vagy alig képes megjelenni az akác.
A nyílt mezőgazdasági területek és a gyepek besugárzás szempontjából már elegendő fényt biztosítanak az akác csírázására és újulat-megmaradására, de ezek mindegyike sem optimális élettér az akác számára. A vizenyős láprétek nagy mértékben alkalmatlanok az akác megtelepedésére, mint például a Kis-Balatonnál vagy a Hanságban. A kötött talajú öntésterületek gyepjeiben szintén nem jellemző az akác tömeges megtelepedése, mint például a Szatmári- és Beregi-síkon, vagy a Rábaköz nagy részén. A többi gyepterületen is elsősorban a bolygatott ill. a záródáshiányos gyepek alkalmas életterek az akác megtelepülésére. Ám ezek közül sem mindegyik egyformán.
A szik kizáró ok az akác megtelepedésére, általában még a szikpadkák is, nem is beszélve a sokszor belvizes sziklankákról és szikfenekekről, mint például a Hortobágyon vagy a Fertő mentén. A sziklai gyepeknél elsősorban sziklakibúvások peremén ill. gyéren gyepesedett nyers törmelékfelszínen telepszik meg az akác.
A záródáshiányos gyepek közül leginkább a futóhomok-területek változatos reliefű homokbuckái kínálnak jó pionír felszíneket, de ezek is csak akkor, ha nem magas füvű gyeptársulás a jellemző. Homoki gyepek közül a meszes homokterületeknek azok a termőhelyei szintén nem alkalmasak az akác tömeges megtelepedésére, ahol a karbonátos mésztartalom meghaladja a 20 százalékot, mint például a Kiskunságban számos szélsőségesen meszes homokterületen. Tehát a homoki gyepek közül is elsősorban az alacsony karbonát-tartalmú, ill. gyengén savanyú homokok az akác számára a legkedvezőbb pionír területek. Ám ha a gyep gyökérzete sűrű szövetű, akkor az alapvetően jól szellőzött, laza, levegős talajokat kívánó akác fejlődése nem látványos, még ha meg is jelenik. A földes kopárokra általában nem jellemzőek a diverz és magas ökológiai értékű gyeptársulások, így ilyen helyeken az akác spontán megjelenése nem veszélyeztető tényező a gyepek tekintetében.
Amikor az akác természetes újulata bárhol megjelenik, az ugyanolyan szaporodásbiológiai és ökológia jelenség, mintha bármely más fafaj tenné ugyanezt, honosságtól függetlenül. Tehát azt a folyamatot és jelenséget önmagában kriminalizálni, amelyet egy őshonos fafaj esetében nem teszünk, ökológiai nonszensz.
Az őshonos fafajok újulata ugyanúgy megjelenik a csupán fátyolszintet képező erdőállományok alatt és a nyílt gyepterületeken, mint az akácé. Vannak olyan idős erdők, ahol természetvédelmi okokra hivatkozva teljesen megtiltják az erdő ún. felújítását. Az ilyen idős, önmagától kiritkuló, felnyíló és összeomló tölgyesek és cseresek esetében az akác mellett sokkal tömegesebben jelennek meg kéretlenül az őshonos fafajok közül a gyertyánok, a szilek, a juharok, a hársak, a galagonyák, a bodzák, üdébb termőhelyeken a bükk, a jegenyefenyő, a luc, az idegenhonos fajok közül pedig a kései zselnice, a zöld juhar, a mirigyes bálványfa, az amerikai kőris, az ezüst juhar, a vörös tölgy, stb. Az idős erdeink úgymond „jó ökológiai állapotát" veszélyeztető előrenyomulás pusztán egy ökológia válasz a felnyíló erdei élettér benépesítésével, amely tehát akác nélkül is végbemenne, alapvetően megváltoztatva az egykorú, összeomló idős erdők állományjellegét. E tekintetben tehát korántsem a meglehetősen fényigényes akác a legterjeszkedőbb fafaj, amelyet az idős erdők felújulási szintjében végzett fafajstatisztikák is egyértelműen kimutatnak.
Elgondolkodtató, hogy az elkőrisesedő, elhegyijuharosodó, vagy –hazánkban immár sajnálatosan ritkán – eljegenyefenyvesedő bükkösök nem kerültek negatív példákként felsorolásra az Állásfoglalásban, sem a sokszor elgyertyánosodó tölgyesek vagy az elégeresedő keskenylevelű kőrisesek. Vélhetőleg csupán azért nem, mert itt őshonos fajok töltik be a felnyíló vagy eleve is gyengén árnyalt erdei életteret, amelyet másutt –hasonló ökológiai ártatlansággal – esetleg az akác, de zömében inkább más, nálánál jóval árnytűrőbb fafajok foglalnak el.
Hazánkban néhány, az elmúlt évtizedekben kijelölt erdőrezervátum kivételével minden erdőterület gazdasági hasznosítás alatt áll, vagy legalábbis ember által többé-kevésbé kezelt állományok jellemzik. Tehát az erdőrezervátumok és néhány elfeledett, magára hagyott magánerdő kivételével folyamatosan minden erdőtestben megjelenik a gazdálkodói szándék a mindenkori erdőkép alakításában, miként ez a tatárjárás után folyamatos történt az egész egykori Magyar Királyság területén. Ezen ökonómiai érdekek miatt a hazai tölgyesek éppúgy antropogén hatásoknak köszönhették és köszönhetik a létüket, mint az újabb keletű akácültetvények.
Amennyiben magára hagyunk egy összeomló és önfelújításra képtelen idős tölgyest, ahol tegyük fel, valamilyen véletlenek összejátszása folytán tényleg az akác jutna uralomra, az akác az ökológiai és szukcessziós adottságaiból adódóan távlatilag, 50-100 éven belül fokozatosan ugyanarra a sorsra jutna, mint a Kelet-USA erdeiben – azaz egy szálankénti elegyfajjá ritkulna. Biztos-e, hogy ugyanez történne az akácnál árnytűrőbb vörös tölggyel, amerikai kőrissel és bálványfával, hogy csak a legelterjedtebb idegenhonos fafajokat ragadjuk ki? Aligha. Tehát a valós erdőökológiai kockázatok tekintetében az Állásfoglalás nem távlatokban előregondolkodva ítéli meg az akác spontán terjedését, hanem kizárólag az itt és most kizárólagos tapasztalatából kiindulva, s ennek pillanatfelvételét az örökkévalóságban immár változhatatlan helyzetképként értelmezve. Márpedig az erdőökológia nem nélkülözheti az állománydinamikai szemléletet, hiszen a természetben csak egyetlen dolog változatlan - az állandó változás.
A nyílt gyepek esetében az akác mellett még számos idegenhonos és őshonos növényfaj van, amelyek képesek megváltoztatni ezen gyepek ökológiai és cönológiai jellegét. Amennyiben az akácot ebben a pillanatban teljesen kiemelnénk a jelenlegi hazai fajkészletből, akkor is még többtucat faj maradna az idegenhonos növényfajok közül, amelyekkel szemben „védekezni” kellene a védett gyepek kívánt jellegének fenntartása érdekében. Azaz az akác nem kizárólagos „ellensége” a hazai gyepeknek, sőt, a legtöbb gyeptípus esetében még csak nem is elsődleges.
Egy dolgot ne feledjünk a gyepekkel kapcsolatban. A Kárpát-medencében a legtöbb gyepet – a láprétek és a sziklameredélyek gyepjei kivételével – az ember alakította ki, mégpedig túlnyomóan addigi erdőterületekből. Ezek a gyepek magukra hagyva ma ismét beerdősülnek, még akkor is, ha egy fia idegenhonos fafaj sincs a gyep körüli fásszárú fajkészletben. Magyarán a gyepek túlnyomó többsége nem klimax vegetációtípus.
A gyepeket számos őshonos úttörő fa- és cserjefaj is elsők között szeretné önmaga számára meghódítani, melyek között az akác korántsem a legsikeresebb kompetitor. Ezen őshonos fafajok közül hangsúlyozottan kiemeljük a homoki gyepek esetében a fehér és szürke nyarat (Populus alba, P. canescens), melyek nem csak a széllel könnyen messze szálló repítőszőrös magjaik révén, valamint tovaterjedő gyökérsarjaikról felverődve is kíméletlenül átalakítják és felszámolják számos gyepünket, ám ezeket mégsem állította pellengérre az Állásfoglalás.
Az előbb említett őshonos nyárfajok mellett további tömegesen megtelepülő őshonos konkvisztádorok lehetnek az alábbiak – a gyep ökológiai habitusától függően. Szinte minden gyeptípuson megtelepszik a bibircses nyír; a lápréteken a legtöbb fűz – köztük védett fűzfajok –, a kutyabenge, a közönséges zselnice, a kányabangita és a védett molyhos nyír; üde hegyi réteken a kecskefűz, a rezgőnyár, a hegyi szil, a magas kőris és a védett hamvas éger; a kötött öntéstalajok gyepjeiben a kökény, a vadrózsák, a galagonyák, a vadkörte, a keskenylevelű kőris, a mezei juhar, a kocsányos és kocsánytalan tölgy; számos záródáshiányos homoki gyep esetében a hazai nyarak, a boróka, a bibircses nyír, valamint az erdei és fekete fenyő; sziklagyepek esetében a cser, a molyhos tölgy, a virágos kőris, az ostorménbangita, a vörös fenyő, vagy éppen a védett keleti gyertyán, budai berkenye és törpemandula (v. hangabarack). Mindezen itt felsorolt őshonos, olykor kimondottan természetvédelmi oltalom alatt álló gyepfoglaló fafajok tömeges elszaporodásának eshetősége lényegében egyetlen tényen múlik. Jelen van-e egyetlen termő korú egyedük is egy gyep fajkészletében vagy a gyepterület közelében. Ha igen, akkor a hazai gyepjeink fokozatos beerdősülése akác nélkül is végbemegy, amennyiben ez ellen nem tesz a tájban gazdálkodó ember semmit, mivel a fásszárú növényfajok nálunk embereknél sokkal jobban tudják a dendroökológiát.
Az akác felelős gazdálkodással, miként minden más fafaj is, mindenütt visszaszorítható – úgy erdőállományokban ahogy nyílt területeken.
Amennyiben hatályos törvényi rendelkezés nem korlátozza az akác jelenlétét valahol, ott kizárólag a terület tulajdonosán és/vagy kezelőjén múlik, hogy engedi-e az akác természetes megjelenését, megmaradását és további terjedését, vagy sem.
Amennyiben természetvédelmi oltalom alatt álló vagy Natura 2000 besorolású területről van szó, ott is megvizsgálandó, hogy van-e egyértelmű törvényi tiltás az akác jelenlétére.
Amennyiben egy védett vagy Natura 2000 területen megengedett, de természetvédelmi szempontból nem kívánatos az akác vagy bármelyik más idegenhonos növényfaj jelenléte, a természetvédelmi hatóságnak kötelessége lenne hivatalos szerződést kötni az ezen fajok visszaszorítását célzó feladatok ellátására. Amennyiben erre szerződés nem köttetett, a nemkívánatos fajok – ez esetben az akác – visszaszorítása sem várható el, hiszen nincsen rá jogalap.
Amennyiben egy nemzeti park igazgatóság a vagyonkezelésére bízott állami területeken nem képes megbirkózni a kívánt természeti állapot fenntartásából eredő feladatokkal, akkor az ún. zöldhatóságnak teljesen etikátlan ennél többet elvárnia bármelyik más gazdálkodótól is.
Mindazonáltal a természetvédelmi hatóság által erőltetett konzervációs gyakorlatok is számos esetben felülvizsgálatra szorulnak. Tudniillik a természetvédelem fogalomkörébe nem csak a védett fajok vagy életközösségek védelme, hanem a természetes folyamatok érvényesülésének a védelme is beletartozik. Márpedig a Kárpát-medence legtöbb élőhelyén sem a gyepek nem tekinthetőek egy önfenntartó stabil zárótársulásnak, sem pedig a fényigényes fafajok alkotta erdők nincsenek klimax szukcessziós állapotban. Tehát ezeknél a változatlanság állapotát elvárni megint csak ökológiai nonszensz. Szinte az összes nyílt élőhelytípus esetében a jelenlegi állapot fenntartása igenis szakszerű kezelést és erőfeszítéseket igényel, akár őshonos, akár nem őshonos növényfajok igyekeznek azon életteret nyerni. Azaz ez sem őshonosság kérdése, tehát alapvetően nem is az akácon múlik.
Amennyiben az erősen benapolt, fényben gazdag vagy felnyíló erdőkben, valamint a nyílt gyepekben zajló természetes szukcessziós folyamatokat a nemzeti park igazgatóságok a vagyonkezelésükben lévő területeken nem képesek megoldani, az az ő gazdálkodói alkalmatlanságukat támasztja alá. Minden területen minden faj visszaszorítható és korlátozható, ez csupán szándék és erőfeszítés kérdése. (Ez olyan, mintha én a szomszédot hibáztatnám azért, mert az ő kertjében termő meggyesből az én kertemben megjelenik a meggy természetes újulata magról. Ez nem a szomszéd hibája, hanem az én hanyagságom.)
Tehát az egy sajnálatosan infantilis szakmai gondolkozásra vall a hazai természetvédelem gyakorlói részéről, amikor azt várják, hogy a természetben minden önmagától változatlanul fennmaradjon pusztán attól, hogy az adott földrészlet helyrajzi száma felkerült az országosan védett vagy Natura 2000 besorolású területek jegyzékébe. A természet az ember által íróasztal mellől meghozott természetvédelmi besorolásokra nincsen semmilyen tekintettel és folyamatosan törekszik a klimaxitásra, mely a Kárpát-medence 95 százalékán a vegyes fafaj- és korösszetételű zárt erdő. Az, hogy ezt mely fafajok alkotják, pusztán a fajkészleten és a köztük lévő dinamikus ökológiai erőviszonyokon alapul, de hogy ebben az akác magától nem képes maradandót alkotni, az bizonyos. Ezért teljesen felesleges a hazai erdőket az akác jelenlététől védeni, mert egy szukcessziósan stabil klimax erdőben aligha találna helyet. Az akáctól féltett hazai erdőállományok nagy része szukcessziósan nem stabil, és pláne nem klimax erdőállomány.
„2. Allelopatikus hatása, a gyökerén élő nitrogéngyűjtő baktérium tevékenysége, rossz társulásképessége miatt az akácosok fajkészlete uniform, szerkezete rendkívül szegény, állományaik egyedi jellegeket nem hordoznak;"
Úgy tudom e fogalom helyesen allelopátiás hatás.
A Kárpát-medencében őshonos fásszárú növények közül allelopátiás hatása van számos erikafélének (Ericaceae), különös tekintettel a csarabra, a hangákra és a többi erikafélékre, melyek között számos védett endemizmus is van. Hazánkban az uzsai csarabos és a Harkai-kúp csarabosa is természetvédelmi oltalom alatt áll. Az őshonos cserjefélék közül allelopátiásak az orgonák, melyek közül védett faj a magyar orgona (v. Jósika-orgona). A vitathatóan őshonosnak tekintett fafajok közül allelopátiás a hatása a mind az ehető terméséért, mind a tartós fájáért már a kelta idők óta széles körben terjesztett és termesztett szelídgesztenyének.
Az egyértelműen idegenhonos, de nagy gazdasági jelentőséggel bíró fafajok közül allelopátiás hatású a terméséért termesztett, ezért országszerte közönséges királydió, valamint a minőségi fűrészipari rönköt adó fekete dió. Az elterjedt idegenhonos park- és díszfák közül allelopátiás hatásúak a kínai és japán császárfa, a vadgesztenye (v. bokrétafa) és a platánok. Ez utóbbiaknak erdőgazdasági jelentősége is van, akárcsak a szintén allelopátiás vörös tölgynek. Az akácnál sokkal intenzívebben és spontán terjedő mirigyes bálványfa, az amerikai kőris és a zöld juhar is allelopátiásak. Az akác allelopátiája elenyészőbb az összes itt felsorolt őshonos és idegenhonos fásszárú fajhoz képest.
A nitrogénygyűjtés megint nem csak az akác jellemzője. A Kárpát-medencében őshonos növények közül mindegyik pillangósvirágú növényfaj (Fabaceae v. Leguminosae) kisebb-nagyobb mértékben nitrifikál, melyeknek több száz honos faja ismert a Medencében. Ráadásul az őshonos pillangós fajok között több tucat fásszárú! Ilyen Kárpát-medencében őshonos fásszárú pillangósok a rekettyék összes faja, a zanótok, az iglicék, a koronafürtök, az aranyesők és a pukkanó dudafürt. A Medence nem pillangósvirágú őshonos fásszárúi között megint csak van pár tucat nitrifikáló faj, köztük az égerek mindegyike. Nitrogéngyűjtő tulajdonságuk ellenére számos hazai égeres mégis természetvédelmi oltalom alatt áll, sőt, a hamvas és a havasi éger egyaránt védett égerfajaink. Az összes őshonos nitrifikáló fásszárú alkotta erdőállomány aljnövényzetében is jól tetten érhető a nitrogénkedvelő lágyszárú fajkészlet. Természetesen ettől még eltér egy zanótos, egy égeres és egy akácos lágyszárú szintje, hiszen a termőhelyek és a társulás formák sem egyformák,
A nitrofil vegetáció megjelenése tehát alapvetően nem egy faj őshonosságának a kérdése. Ennek alátámasztására csak egy példa. Vannak olyan őshonos erdőállományaink, melyek ugyan nem nitrifikálnak, mégis van bennük nitrogén felhalmozódás és nitrofil gyomosodás; ilyenek például a hazai erdősítésekben természetvédelmi elvárásból túlerőltetett fehér és szürke nyarasok. Ahol a bodzák nagyobb számban megtalálhatóak az aljnövényzetben, az mindig valamilyen erdei nitrogén felhalmozódásra utal. Csakhogy nitrogénfogyasztó fás- és lágyszárú bodzások nagyon sok erdőben, csőt egyes gyepeken is előfordulnak. (Olyan őshonos fafajunk pedig nem is létezik, amely teljesen meglenne felvehető nitrogén nélkül.)
Nem csak az akácosok lehetnek uniformak, hanem bármilyen elegyetlen erdőállomány, még ha őshonos faj alkotja is. Tudniillik minél több fafaj alkot egy erdőt, az annál gazdagabb társulás-komplexet hoz létre. Ez egy közel logaritmikus társulásökológiai összefüggés. Amennyiben egy teljesen monokultúrás erdőállomány fajgazdagsága 1 egység, két fafaj esetén ez már közel 10 egység, három fafaj esetén majdnem 100 egység, és így tovább. Ez abból fakad, hogy az elegyfajoknak a jellemző, valamint a fajspecifikus kísérő fajai egymással is szimbiózisba kerülnek, hatványozva mind a makro-, mind a mezo-, mind a mikroszintű fajdiverzitást.
Sokszor még száz esztendős korában is óriási különbség van egy elegyetlen tölgyes és például egy gyertyánelegyes kocsánytalan tölgyes között. A teljesen elegyetlen tölgyeseink, bükköseink vagy gyertyánosaink hasonlóan fajszegények, mint az elegyetlen akácosaink vagy nemesnyarasaink.
Az őshonos fafajok alkotta elegyetlen erdőállományok alatt idős korban mégis némileg nagyobb fajgazdagságot találunk, három okból.
A.) A tölgyesek, bükkösök átlagos vágáskora legalább négyszer olyan magas, mint egy nemesnyarasé, és legalább háromszor olyan magas, mint egy akácosé. Azaz a megszakítás nélküli zavartalan fajbetelepülésre és fajfelhalmozódásra eleve sokkal
több idő áll rendelkezésre a hosszú élettartamú fafajok alkotta erdőkben, mint a rövid vágásfordulójú faállományokban.
B.) A fajfelhalmozódás fajlagos sebessége idősebb erdőkben nagyobb, mint fiatal korban. Viszont a rövid vágásfordulójú faállományok zöme eleve nem éli meg azt az ötven év fölötti kort, amikor a fajbetelepülés  és  -felhalmozódás üteme jellemzően fokozódik. Ne feledjük, a hazai erdőtelepítések többsége még egy évszázada sincs, hogy létrejött, sőt, a többségük az elmúlt ötven évben keletkezett!
C.) A hazai ültetvényszerű monokultúrák mintegy 90 százaléka 0 számú erdei fajjal bíró mezőgazdasági területen lett telepítve,   nem pedig már eleve gazdag erdei fajkészlettel bíró, meglévő idős erdők helyén. Így teljesen erdőökológiai nonszensz ugyanolyan erdei   biodiverzitást elvárni ezen „frissen" létrehozott faállományoktól, amelyek ráadásul az igazi erdei fajkészletektől térben eleve távol esnek, vagy azoktól intenzíven művelt rurális ökotopok barriereinek sokasága választja el őket. Ne feledjük, ma hazánkban nagyon sok monokultúra még első   generációs faállomány, egykori mezőgazdasági terület, leginkább szántók    helyén! Az elvileg időtávlatokban gondolkodó cönológusoktól égbe  kiáltó logikátlanság erdei fajokban gazdag társulásokat elvárni bármilyen fafajú és elegyszerkezetű erdőtelepítéstől. Egy ötven éve még szántóként művelt erdőtelepítésben ugyan milyen jellegzetes erdei ökoszisztémának kellene lennie, legyen az bár eleve őshonos fafajú erdőtelepítés, még akár, ha fajgazdag idős erdőhöz közvetlenül csatlakozik is?
A mezőgazdasági területeken telepített, kizárólag őshonos fafajok alkotta elegyetlen és elegyes erdősítések hasonlóan uniform állományok, mint egy akácos, hiszen eleve nem rendelkeznek erdei fajkészlettel. Sőt, az idős fajgazdag tölgyesek helyén a természetes felújítással – például fokozatos bontóvágással –, tehát alapvetően talaj előkészítés és tuskózás nélkül felújított fiatalosok is rendkívül fajszegénnyé – mondhatni uniformmá – válnak legkésőbb a sűrűség idejére (10-20 éves kor). Ekkor a még addig fennmaradt erdei fajkészletük zöme is kivesz, vagy igen visszaszorul az erős záródottság miatt. Azaz minden véghasználati jellegű természetes felújításban is 20 éves kor után szinte nulláról kell visszatelepülnie a maturus erdőt jellemző lágyszárú flórának a faunával egyetemben, pedig effektíven senki nem irtotta ki őket. Ám ahogy az elmúlt évszázadokban, úgy most is zavartalanul végbemegy a természetes fajvisszaáramlás a nevelővágások során.
Az akácnak nem rossz a társulásképessége, egyszerűen csak nem szokták elegyíteni. Az elegyes akácosok fajkészlete – az e pontban fennebb vázolt okok miatt – mindig magasabb, mint egy elegyetlené. A Zalában lévő, gyertyánnal, juharokkal, hársakkal, szilekkel elegyes akácosok meglehetősen fajgazdagok. És az őshonos elegyfajokból létrehozott monokultúrák sem a biodiverzitás fellegvárai. Kárpátalján a síkvidéki gyertyánosokban lévő akácelegynek nincs említésre méltó újulata, sem a síkvidéki bükkösökben, sőt, a jól záródott elegyes kocsányos tölgyesekben sem – pontosan a záródottságból fakadó fényhiány miatt. Tehát az akác igenis sok mindennel társítható, csakhogy ez az ültetvényes akácgazdálkodásra nem jellemző, de egyáltalán nem azért, mert lehetetlen.
Végezetül jegyezzük meg, hogy társulástani értelemben az őshonos fafajok sem hordoznak semmilyen egyedi állományjelleget önmagukban! Hogy miért nem? Azért, mert a mindenkori erdőtársulások faj-, kor- és állományszerkezetében megnyilvánuló ökológiai diverzitásnak kizárólag csak az erdőgazdálkodó szakmai alkotókedve és fantáziája szab határt. Ebben az értelemben erdőtársulásokból elméletileg végtelenül sok lehet, azaz nem csak annyi, amennyit a cönológusaink eddig leírtak. Ebbe pedig az akácelegyes állományok és az elegyes akácosok is beleférnek, hiszen miként az előbb deklaráltuk, minden további nélkül lehetséges az akácosok elegyes állománynevelése.
„3. Hosszú életű magbankja, kiváló tuskó- és gyökérsarjadzó képessége miatt az elfoglalt területeket – szándék esetén – csak nagyon hosszú idő alatt, jelentős költségráfordítással és sok esetben környezetünket nem kímélő módszerekkel (pl. vegyszerezés) lehet átalakítani;"
Az akác magbankjának zöme nem extra hosszú életű, hiszen a mérsékelt övi fafajoknak a természetes reprodukció során nem stratégiai céljuk, hogy magjuk bizonytalanul hosszú ideig elfeküdjön csírázás nélkül.
Az ehelyütt pontonként megválaszolásra kerülő Állásfoglalásban ugyan konkrét időtartam nem szerepel, ám másutt lehet olyan egyoldalú akácellenes véleményt olvasni, mely szerint 50 évig elfekszik az akác magja. A tények nem ezt támasztják alá!
Az egy adott naptári évben beérő akácmagtermésnek több mint 90 százaléka(!) 2-10 éven belül csírázik, tehát ez a zöm. Azaz az 50 éves csírázatlan akácmagkészletekre vonatkozó állítás a statisztikai tények torzítása. Már a 25 évre történő csírázás is meglehetősen ritka, az akácmagok kb. 0,1 százalékára jellemző. A fél évszázados elfekvés pedig egy olyan abszolút szélső érték, amelynek az általánosítása egyszerűen szándékos félrevezetés. Egyébként lehet, hogy a természetben még akár 100 évig elfekvő akácmagra is van példa, de ez attól még egy elenyészően ritka, minden józan hibahatáron felüli szélső érték, nem pedig egy statisztikai jellemző.
Miért fekszik el az akác magja? Azért, mert az akác – miként már korábban is említettük – egy rendkívül fényigényes és nagyon-nagyon ritka elegyfaj Pennsylvania és a szomszédos USA-tagállamok zárt erdeiben. Ám a csírázási stratégiája nem teljesen olyan, mint a többi bőven termő és azonnal csírázó úttörő fafajé, mint amilyenek például a fűzek, nyarak, nyírek, stb. Az akác magja annál tovább marad nyugalomban, minél alkalmatlanabbak a feltételek a csírázásra és a magoncok sikeres megmaradására. Az erős szélviharok nyomán keletkező nagy területű széldöntések jól benapolt, gyorsan felmelegedő lékjeiben mindig hamarabb kicsíráznak a talajban lévő akácmagok, mint egy árnyas, zárt erdőben.
Éppen ezért hazánkban a napsütötte nyílt gyepekben általában 1-5 éven belül kicsírázik az akác magja, míg egy többszintes, vastag avartakaróval rendelkező zárt erdőben sokáig nyugalomban marad, vagy akár végül csírázatlanul elöregszik és elkorhad.

Kivágva minden egyes lombos fafaj megsarjad tuskóról, főleg fiatal korban. A Kárpát-medencében őshonos lombos fásszárúak közül több mint 250 tuskóról sarjadni képes faj létezik. Más kérdés a tuskósarjak vitalitása és életképessége, ám az is általános ökofiziológiai tény, hogy a biológiai tekintetben idősebb tuskók erélytelenebbül sarjadnak, ill. sarjaik kevésbé növekszenek és életképesek. Ezért is tilos hazánkban az erdők tuskósarjról történő felújítása, kivéve az égereseket. Egyébként pedig az akác tuskósarjait minden erdőfelújításban le szokták verni az ápolások során, még az akácfelújításokban is.
Akárcsak a tuskóról, a megsérült vagy elszaggatott gyökérről is hoz a legtöbb lombos fafaj sarjakat, ún. gyökérsarjakat. Ám a gyökérsarjat hozó lombos fafajoknál sem egyforma a sarjadzási erély. De például az akáchoz hasonlóan tömegesen sarjadzanak gyökérről a füzek, a nyarak, a nyírek és a szilek is. Ráadásul az itt felsorolt nemzetségek közül az őshonos fehér és szürke nyarak akkor is folyamatosan hoznak gyökérsarjakat ill. agresszív sarjtelepeket, amikor a gyökérzetük nem is sérült meg. Ilyet pedig még az akác sem csinál! Egyébként a nyarak gyökérsarjasai is kiirthatóak, elfáraszthatóak és visszaszoríthatóak, csak több év szívós munkájába kerül. Az őshonos nyarainkhoz képest tehát az akác sarjai sokkal hamarabb visszaszoríthatóak sarjleveréssel.
Az ökológiai erdőgazdálkodás szempontjából nehezen elfogadható, hogy egy fafaj visszaszorítására a mechanikai korlátozásnál sokkal drasztikusabb és kockázatosabb vegyszeres módszereket alkalmazzunk. Megrökönyödve tapasztaljuk, amikor a hivatásos természetvédelem a kényelmesebb megoldás és a látványosabb eredmény érdekében a legkisebb szakmai lelkiismeretfurdalás nélkül tömegesen használ nem csak akác, hanem más növények visszaszorítására is erős vegyszereket, akár még védett erdőterületeken is. Ez egy képmutató, szakmaiatlan és erdőökológiai szempontból etikátlan viselkedés. Ilyenkor látszik meg, hogy a hivatásos természetvédők a hazai természetvédelem szakmai farizeusai. (Azonban nem csak a vegyszerhasználat kérdésében mutatkozik meg, hogy a hazai természetvédelemnek a mindennapi gyakorlatban mennyire maga felé hajlik a keze.)
„4. A termőhelyek többségén a fehér akác többszöri egymás utáni termesztése, sarjaztatása a tapasztalatok szerint növedékvisszaesést okoz, ami a talajok egyoldalú használatának is tulajdonítható;"
Az Állásfoglalásnak ezzel az állításával lehet leginkább egyetérteni. A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy ez az alapvetően jogos észrevétel nem csak az akácra igaz. Ennek alátámasztására tisztelettel tudjuk ajánlani a Kárpát-medencei erdőgazdálkodás több száz éves tapasztalatairól szóló szakkönyveket. Hogy csak egyet szabad legyen kiemelni. A hazai természetvédelem által az őshonos fafajaink közül egyoldalúan és elfogultan privilegizált őshonos tölgyeinkre jellemző leginkább az, hogy idővel termőhelyüket felélik, talajukat elszegényítik és állományaik önmaguktól kigyérülnek. Különösen igaz ez az állítás az elegyetlen vagy közel elegyetlen idős tölgyesekre. Többek között az ebből fakadó felújítási gondokat elkerülendő voltak mindig is vágásos erdők a faiparilag egyébként nagyon keresett és rendkívül jó minőségű faanyagot szolgáltató tölgyesek. Mindezek alátámasztására szó szerint idézünk attól az Illés Nándortól (1871), aki a hazai quercomán törekvések szószólója volt: „A tölgyesek pusztulásának és csekély értékének mindenekfölött a rossz kezelés az oka. A tölgy fényigényes fanem lévén, már korán gyérül ki önmagától, miután pedig közvetítőleg nem lépünk közbe, a televénykészlet fölbomlik, a talaj elszegényül, a tömeggyarapodás apad.
További ok az elegyetlen tenyésztés (lásd 2.—5. §-t). E hibában különösen szenvednek honi erdeink és nincs szükség látnoki tehetségre, megjövendölni, hogy ha erdőbirtokosaink, eszökre nem térnek 1-2 század múlva, sőt hamarább is, ott leszünk a hol a német szomszédaink, vagyis helyesebben mondva mögöttünk, mert ők már a tölgyre kiváló figyelmet fordítanak."
Az elegyetlen, ún. núdum bükkösök éppúgy nem természetesek, mint az elegyetlen tölgyesek, gyertyánosok, lucosok, fenyvesek, stb. Ez utóbbi fafajok esetében is az elegyetlen állományokra az egyoldalú tápanyaggazdálkodás, a termőhelykiélés, a hozamvisszaesés és az általános állományleromlás általánosan jellemző hosszabb távon, fafajtól függetlenül. Ebben a tekintetben tehát a hazai erdőgazdálkodásnak valóban egy átfogó paradigmaváltást kell tennie. Ez azonban megint csak nem az akácgazdálkodás kizárólagos és egyedüli feladata.
„5. A jelenlegi erdőterület csaknem egynegyedét (24%) kitevő akácosok a természetes élőhelyek rovására jelentős területet foglalnak el (az akácosok termőhelyének 93,7%-a természetes erdő termőhely), s az eddigi tapasztalatok szerint az egyfafajú és hosszú ideje egy helyen tenyésző monokultúrák sebezhetőbbek;"
A fásításokkal együtt a hazai faállományok negyedét is meghaladja némileg az akác térfoglalása. Ugyanakkor jóformán egyetlen erdészeti tájunk sincs, ahol jelentősen meghaladná az 50 százalékot az akácállományok területaránya. Azaz az akác sehol nem vált kizárólagos és egyeduralkodó fafajjá. Csak egyetlen élő, az akác jelenlegi hazai helyzeténél sokkal szélsőségesebb ellenpélda. Lengyelország síkvidéki erdőségeiben az állami erdőgazdaságoknak nem egy olyan helyi erdészete van, ahol az erdei fenyő monokultúrák térmértéke a 90 százalékot is meghaladja! Ez önmagáért beszél.
Hazánkban egyetlen hektár érintetlen, emberi beavatkozástól vagy kezeléstől mentes, tehát valóban természetes élőhelyről sem tudunk. Így az akác sem terjeszkedhet a természetes élőhelyek rovására.
Nem tudni, hogy honnan származik és min alapszik az Állásfoglalásnak az az adata, hogy az akácosok termőhelyének a 93,7 százaléka természetes erdő termőhely. Kicsit nehezen is értelmezhető ez a megállapítás. Bár éppenséggel helytállónak is tekinthető, amennyiben elfogadjuk, hogy prof. Bartha Dénes saját publikált adatai alapján hazánk mai területének a 85,5 százaléka természetes erdőség volt az ember megjelenése előtt, a maradék területek nagy része pedig valamilyen vizes élőhely a nyílt árterületektől a folyóágakon át a tavakig. (A fátlan sziklameredélyek síkba vetített térmértéke ezrelékes nagyságrendű.) Tehát mivel az ármentesített egykori árterek nem optimális akáctermőhelyek, így ebben a tekintetben elfogadható állítás, hogy a mai akáctermőhelyek nagy része valóban az egykori természetes erdők helyén található.
Csakhogy. Az egykori természetes erdők nagy részét a közép- és újkorban teljesen kiirtották, sőt, már az ókorban is intenzív erdőhasználat zajlott a kelták és rómaiak által lakott területek környékén. Ez az erdőhasználat az intenzív erdei legeltetéstől a fakitermelésen át az égetéses irtásig és földfeltörésig nagyon-nagyon sokféle erdőhasználati módot magában foglalt. 1925-re abszolút mélypontjára, 11,5 százalékra csökkent hazánk mai területének az erdősültsége. Egyébként már ekkor is léteztek az évszázadokkal korábban elfátlanodott alföldi területeken telepített kisebb-nagyobb akácosok és egyéb faanyagtermelést szolgáló fásítások, erdősítések.
Ám az igazi nagy alföldi erdőtelepítések csak ezután kezdődtek, az 1925-ben még megmaradt kevés hegy- és dombvidéki erdőség állománygyarapítása érdekében. És ennek a mind kiterjedtebb erdőtelepítésnek fontos és sikeres fafaja lett az akác. Ám az erdőtelepítések éppen hogy nem a meglévő erdőségek környékén összpontosultak az országban, hanem mindenütt másutt, ahol alig volt erdő. Ezek pedig a fátlan alföldi területek és az erdőben szegény dombvidékek voltak. Mindmáig ezek a térségek maradtak a hazai akácgazdálkodás súlyponti területei. Azaz az 1925-ben meglévő és túlnyomóan még valóban őshonos fafajok alkotta nemzeti erdővagyonunkból csak elenyésző területen lettek akácosok.
Erre való tekintettel az 1925-ös status quo erdőterületeinken valóban indokolt visszaszorítani minden idegenhonos fafajt. Ellenben az 1925-ben meglévő erdőségeken felül létesített új erdőterületeken minden hektár újabb telepítésű faállomány elemi faínséget volt hivatott csillapítani, így ezek esetében az ökológiai szempontok utólag nem számon kérhetőek. Ez egy fagazdasági történelmi tény.
Aki ma hazánkban új erdők telepítésével a jelenlegi erdővagyont gyarapítja, szíve joga eldönteni, hogy azt milyen fafajjal kívánja tenni, mivel egy erdőtelepítés már önmagában is kiemelt jelentőségű állami és nemzeti feladat, ökonómiai és ökológiai érdekeket egyaránt szolgálva. Ez minden vitán felül áll.
Az Állásfoglalás szerint az egyfafajú és hosszú ideje egy helyen tenyésző monokultúrák sebezhetőbbek. Ez így igaz. Mégpedig az őshonos fafajok alkotta monokultúrákra is. Semmi nem olyan terülj-terülj asztalkám egy faj specifikus károsító számára, mint egy elegyetlen vagy közel elegyetlen faállomány, legyen az akácos, tölgyes vagy lucos.
Az akácosok elegyetlenségének kérdéséhez csak egyetlen elgondolkodtató párhuzam. Általános erdőökológiai ökölszabály, hogy minél elegyesebb faj-, kor- és állományszerkezetű egy erdő, annál stabilabb mind állományegészségügyi, mind ökológiai, mind ökonómiai szempontból. Viszont. Az hadd legyen az erdészszakma saját feladata és a ma élő erdésztársadalom saját döntése, hogy kidolgozza magának minden fafaj esetében az elegyes állományszerkezet kialakítását, s azt saját gazdálkodói belátása szerint megvalósítsa a gyakorlatban. Az erdészszakma, ahogy nem szól bele a mezőgazdaságból élők terményszerkezetébe, ugyanúgy nem szól bele abba sem, hogy a hazai természetvédelem mely védett vagy veszélyeztetett fajokat vagy életközösségeket kívánja kiemelten felkarolni a rá bízott területeken. Az erdészszakma is csupán ennyi szakmai szabadságot vár el önmaga számára.
„6. Az oltalom alatt álló területeink esetében védett természeti területen 25.600 hektár akácost találunk (ebből fokozottan védett 3.800 hektár, védett 21.800 hektár), míg az akác Natura 2000 területen 61.800 hektárt foglal el; e területek védelmét az akác közvetlenül veszélyezteti;"
Magyarországon a természetvédelmi oltalom alatt álló, valamint a Natura 2000 területek kijelölésének módja a természetvédelem szakmai megcsúfolása volt, és az ma is.
Hazánk első nemzeti parkja, a Hortobágyi Nemzeti Park (1973) a Kárpát-medence legnagyobb összefüggő területű ökológiai katasztrófájának helyszíne és emlékműve. A Közép-Tisza szabályozását és a Tiszalök-Tiszadob közti balparti árvízvédelmi töltés megépítését követően a Hortobágyon megszűntek a rendszeres természetes elöntések. Az addigi kiterjedt vízivilág pár évtized alatt egy kiterjedt másodlagos szikessé degradálódott, ahol addig a természetes szikesek egy nagyságrenddel kisebb területűek voltak, éppen a rendszeresen ismétlődő vízborításoknak köszönhetően. Ezen a helyzeten már a 2. világháború után megépült Keleti-főcsatorna sem változtatott érdemben. Mivel kiterjedt nagyüzemi gazdálkodásra már ezután sem vált alkalmassá – a már több évszázada dívó legeltetésen kívül –, így gazdaságilag közel hasznavehetetlen tájként nemzeti park lett.
Hazánkban az összes nemzeti parkot, természetvédelmi területet és tájvédelmi körzetet úgy jelölték ki az elmúlt évtizedekben, hogy a bevont területeken a táj szerkezete már több évszázados vagy évezredes emberi gazdálkodás nyomait viselte magán minden elemében. Ebbe messzemenőkig beletartoznak az idegenhonos fafajok alkotta ültetvények, az őshonos fafajok alkotta monokultúrák és a már szintén nem természetes szerkezetű, de kizárólag őshonos fafajok alkotta elegyes erdőállományok is. Azaz a hazai védett területek kijelölése szempontjából ez a merőben antropogén tájökológiai rendszer nem jelentett problémát, így a kijelöléseknél nem is képezték különösebb szakmai mérlegelés tárgyát.
Amennyiben ma valaki egy elegyetlen akácost kívánna szakmai alapon természetvédelemre javasolni, valószínűleg kinevetnék. A hazai természetvédelem mégsem tette ezt, amikor százezer hektár számra jelölt ki ökológiai szempontból nem különösebben értékes vagy sokoldalú kultúrterületeket is. Ennyit a hazai természetvédelmi kijelölések szakmai és tudományos megfontoltságáról.
A világ talán egyik legkisebb nemzeti parkja a Finnországban Kainuu tartományban található Rokuan kansallispuisto. Rokua területe mindössze 8,8 km2. Hogy miért ilyen értelmetlenül kicsi? Azért, mert a természetvédelmi ökológia nevű tudományág alapjain állva csak ennyit lehetett értelmesen kijelölni 1956-ban. További bővítését ma sem tervezik. A finn hivatásos természetvédők nem mohók, nem telhetetlenek és nem szakmaiatlanok.
Aztán jött 2004. 05. 01., amikor hazánk hivatalosan is belépett az Európai Unióba. Ehhez közösségi jelentőségű természeti élőhelyeket kellett kijelölni. Ezek az ún. Natura 2000 területek. Sietni kellett az íróasztal melletti kijelöléssel, így biztos, ami biztos alapon inkább gyorsan megduplázták néhány digitális töréspont megfontoltan megfontolatlan térképi elhelyezésével a védett területek térmértékét. Hogy a Natura 2000 területek nem védettek? Jogilag nem – a gyakorlatban azonban kvázi védettek. A Natuta 2000 területeken a gazdálkodásra pont ugyanaz a természetvédelmi szigor él, mint bármely más védett területre. Ennek a bürokratikusán rugalmatlan hivatásos természetvédelem részéről történő ellentétes ragozása csak jogi köntösbe bújtatott játék a fogalmakkal.
Nos, ebben a kötelező közösségi kijelölésben vannak akácosok, nemes nyarasok, vörös tölgyesek, fekete diósok, duglászosok, gyümölcsösök, szőlők, szántók, gyepek, kőfejtők, homokbányák, halastavak, egykori szeméttelepek és illegális hulladéklerakók, közutak, vasútvonalak, stb. Egyszóval sok minden, amelyek pontosan természetvédelmi szempontból ébresztenek óriási kérdőjeleket, mint közösségi jelentőségű élőhelyek. Ráadásul az Európai Unió részéről nem volt arra vonatkozó előírás, hogy pontosan mekkora területet is kell kijelölni a Natura 2000 hálózatba. A lényeg, hogy ezúttal jó sokat fogott a hazai természetvédelem hálója.
A hazai hivatalos természetvédelem az első kijelölés, ill. annak bővítése óta is mereven elzárkózik mind az óriási, akár ezer hektárnál is nagyobb földrészletek megosztásától, mind bármiféle területfelülvizsgálattól, még akkor is, ha az adott kijelölés égbe kiáltó szakmai ostobaság volt.
Az Európai Unió hivatalos közösségi szakpolitikája alapján a Natura 2000 területeken a cél a meglévő gazdálkodás fenntartása. Magyarországon is így lett meghirdetve 2004-ben. Csak ezt a zöldhatóság úgy értelmezi a gyakorlatban, ahogy éppen szeretné. A környezetvédelemben 100 szakmai elv létezik. Ezen elvek legalapvetőbbike „Az elővigyázatosság elve". Mivel pedig úgy sem lehet száz százalékos bizonyossággal megmondani, hogy a természetben minek mi lesz a következménye, ezért a hazai Natura 2000 területeken a meglévő állapot fenntartásának a legbiztosabb módja – az elővigyázatosság elvére hivatkozva –, ha eleve minél kevesebb gazdálkodói tevékenységet engedélyeznek. Így aztán a meglévő gazdálkodás fenntartásának a gyakorlatába még az is belefér, ha nem engedik fenntartani a meglévő gazdálkodást: Natura 2000 tölgyes 200 méteres körzetében az akác felújítását vagy akár önerős telepítését, hegyvidéken az őshonos bükkelegyes jegenyefenyvesek elegyes jegenyefenyvesként történő természetes felújítását, Natura 2000 területen meglévő lakott tanya épületének a felújítását, stb.
A hazai természetvédelmi kijelölések és az ezek örve alatti hatósági határozatokban megjelenő gyakorlati jogkövetkezmények életellenesek, embertelenek és a legelemibb szolidaritást is nélkülözik. Amíg az egyoldalú természetvédelmi kijelölések szinte minden ökológiai alapot nélkülöző gyakorlata nem kerül a kijelöléseket végző hivatásos természetvédelem részéről felülvizsgálatra, addig igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy az Állásfoglalás itt tárgyalt pontja ilyen sok akácost talál a védett és Natura 2000 területeken.
Nos. A szakmai és a gazdálkodó nagyközönség mind hangosabb és ökológiailag megalapozott többségi ellenérve úgy szól, hogy mit keres 25.600 hektár akácoson természetvédelmi terület és 61.800 hektár akácoson Natura 2000 terület? És a többi természetvédelmi burleszk-színpadról még nem is szóltunk. Amíg erre a sarkalatos kérdésre megszületik az ökológiai szempontból is elfogadható válasz, addig erről az a szakmailag megalapozott vélemény, hogy mindezen területeken elfogadható cél lehet a meglévő természetvédelmi kijelölések fenntartása, amennyiben minden fenntartás nélkül maradhat az akác, az akácgazdálkodás és az általános gazdálkodói szabadság. Minden más esetben a hivatásos természetvédelemnek szükséges revideálnia önmagát, később érkezett – bár sajnos annál erőszakosabban követelőző – vendég lévén.
„7. A. fehér akác fenti tulajdonságai révén csökkenti a tájak regenerációs potenciálját, ezáltal veszélyeztetve a pannon jelleg és az általunk valódi hungarikumnak tekintett természetes élőhelymaradványok megtartását;"
A tájak regenerációs potenciálját az akác nem csökkenti az 1.- 5. pontokban meglehetősen részletesen kifejtett erdő- és tájökológiai válaszok alapján. Itt eltekintünk ezek ismételt idézésétől.
Sem az 1996. évi LIII. törvény a természet védelméről, sem a 2009. évi XXXVII. törvény az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról, sem ezek végrehajtási rendeletei nem ismerik vagy használják az e pontban említett pannon jelleg fogalmat. Így nehéz egyformán definiálni és vélekedni róla. (Márpedig az akácgazdálkodás természetvédelmi vonatkozásai szempontjából elsősorban ezek azok a hatályos jogszabályok és rendelkezések, amelyek figyelembe veendőek.)
Az egy biogeográfiai tény, hogy az Európai Unió által elfogadott ún. Pannon régió (Pannonian Region) kijelölt határai a fajok számára minden irányból jól átjárhatóak, ill. ez a földrajzi egység nem rendelkezik jó biogeográfiai barrierekkel. A Pannon régió így csak egy, a közösségi természetvédelmi közigazgatás által létrehozott területegység, de a gyakorlatban tájföldrajzi és tájökológiai szempontból már nem megragadható. Már csak azért sem, mert a Pannon régió mesterségesen megrajzolt határainak mindkét oldalán ugyanazok a fajok fordulnak elő.
Ezzel ellentétben a Kárpát-medence egyértelmű tájföldrajzi kerettel és gyakorlati jelentőségű tájökológiai határokkal rendelkezik; közel félmillió négyzetkilométeres területe lényegesen nagyobb területre terjed ki, mint a Pannon régió, vagy akár a történelmi Magyar Királyság.
Hazánkban a 2012. évi XXX. törvény a magyar nemzeti értékekről és a hungarikumokról sem az elfogadásakor, sem azóta nem nevesített egyetlen természetes élőhelymaradványt sem hungarikumként.
Szukcessziódinamikai szempontból kizárólag az tekinthető természetes élőhelynek, amely emberi segítség és beavatkozás nélkül is megtartja fő természetrajzi jellemvonásait, ill. közvetlen emberi hatások nem is mutathatóak ki benne. Mivel a Kárpát-medence területének több mint 90 százalékán a természetes elegyes erdőtakaró lenne a természetes és stabil, önfenntartó, klimax élőhely, így elvileg természetes élőhelymaradványokat is meglévő erdőkben kellene keresni (esetleg természetes víztestekben). Mivel egész Európában nincsenek abszolút bolygatatlan erdők, ezért helyettük kijelölt erdőrezervátumok hivatottak biztosítani a természetes élőhelyek újbóli kialakulását.
2003-ban prof. Mátyás Csaba akadémikus így nyilatkozott a hazánkban található természetes élőhelyekről: „Ma Magyarországon egyetlen négyzetméter emberi zavarásoktól mentes bolygatatlan hely sincsen". Sajnos, igazat kell adjunk akadémikus úrnak, mert teljesen bolygatatlan élőhelyek nem hogy Magyarországon, de már Európában sem nagyon léteznek. Amennyiben az Állásfoglalás létrehívói mégis tudnak hazánkban ilyen érintetlen természetes élőhelymaradványokról, javasoljuk, hogy kezdeményezzék felvételét a Magyar Nemzeti Értéktárba, mivel ilyenekre valóban szükség lenne a zavartalan szukcessziós folyamatok tanulmányozhatóságához és jobb megértéséhez. Én ezen erdészettudományi szakmai vélemény megalkotójaként az elsők között fogok csatlakozni az ez irányú kezdeményezés támogatói közé.
„8. Elsősorban az erősen fragmentált természetes növényzetű, főleg síkvidéki tájainkon a fehér akác kontrollálatlan terjesztése a megmaradt természetszerű erdők és gyepek (pl. homoki tölgyesek, lösztölgyesek, borókás-nyárasok, löszgyepek, homoki gyepek) gyors és teljes eltűnéséhez vezethet;"
A táj fragmentáltságának semmi köze az akáchoz, sem az akácnak a táj fragmentáltságához.
Tájökológiai szempontból mindig is folyamatos viták és nézetkülönbségek tárgyát képezte, hogy mekkora léptékű az a táji fragmentáció, amely optimálisnak tekinthető. A 2. világháború után a Szovjetuniónak rendkívüli háborús jóvátételeket fizető Finnország Lappföldön több száz hektáros egybefüggő megatarvágásokat hajtott végre. Ez akkor nagyon nagy felháborodást váltott ki, holott a modern ökológia – különös tekintettel a tájökológiára – még igazán fiatal tudományterület volt. Mindenesetre a tarvágások táji léptékét össztársadalmi szinten sokallták.
Az időben nagyot ugorva mára ott tartunk, hogy a pár hektáros közepes vagy egy hektárnál is kisebb ún. kistarvágások, valamint a mezőgazdasági kisparcellák által kicsiny kirakódarabok mozaikjává változott tájat már megint csak sokan nem tudják elfogadni, pedig ezek térmértéke már meglehetősen emberléptékű. Valószínűleg egyáltalán nem létezik mindenki számára egyformán kielégítő táji lépték. Ezért tisztelettel javaslom (többek között tájvédő szakgeográfusként), hogy a táji fragmentáció kérdését – univerzális álláspont híján – inkább egyáltalán ne taglaljuk, hiszen teljesen szubjektív, hogy ezt ki hogyan értelmezi és tartja elfogadhatónak.
A fehér akácot nem terjesztik kontrollálatlanul, ez egy teljesen hamis és megtévesztő állítása az Állásfoglalásnak. Az alábbiakban részletezzük, hogy miért.
A hatályos erdőtörvény ti. az erdők természetességének a kategorizálásával, ill. a természetvédelmi rendeltetés, mint állami erdőterületen kizárólag elsődlegesként(!) adható rendeltetés már önmagukban is jól fogható korlátokat emelnek az akác erdőgazdasági jelenlétének az útjába. A 2009. évi erdőtörvény Európa legszigorúbbja; még a finn erdőtörvénynek a 2014. év elejétől életbe lépett módosítása – 1085/2013 Laki metsálain muuttamisesta – sincsen ennyire sarkalatos sok kérdésben. Márpedig hazánk hatályos erdőtörvénye messzire elébe ment számos kizárólag természetvédelmi megfontolású elvárásnak, így az idegenhonos fafajok használatát nagyban korlátozva, köztük az akácét is.
A fásítások és a szabad rendelkezésű erdők – közösségi támogatás híján – sok tekintetben gazdálkodói szabadságot és egyszerűsített közigazgatást élveznek. Ám ezeknél a szabad fafajválasztás – az akác esetében a fafaj végrehajtási rendeletbeli besorolás miatt – számos térségben ill. területen csak névlegesen szabad, valójában egyáltalán nem. Tehát az akácot még a szabad rendelkezésű erdőkben sem lehet mindenütt korlátozás nélkül és kontrollálatlanul alkalmazni.
A külterületi mezőgazdasági területek menti szegélyfásításoknál, ill. a gyepterületek hagyásfáinak megválasztásánál nincsen törvényi megkötés, azaz a hatályos Földtörvény egyedül itt biztosítanak a törvények a gazdálkodónak teljes szabadságot a fafajválasztásra. Azonban miután idővel mind a mezővédő fasorok, mind a hagyásfák, hagyásfacsoportok csökkentik az egy blokkon belüli támogatható terület térmértékét, így ezzel az elvi szabadsággal a legtöbb gazdálkodó inkább nem él, így sem akácot, sem egyéb fafajú fasort vagy hagyásfát nem szívesen telepít. Vagy ha ültet, akkor legfeljebb támogatás fejében, amelyből viszont nem csak az akác és egyéb idegenhonos fafajok vannak teljesen kizárva, hanem a 46/2010 VM rendelet melléklete alapján számos Kárpát-medencében őshonos fásszárú növényfaj is!
A 346/2008. kormányrendelet a rendkívül félrevezető a fás szárú növények védelméről címmel pedig a belterületen – így magáningatlanon is(!) – lekorlátozza az akác ültetését, hiszen a kivágott akácok pótlását akáccal teljes mértékben tiltja. Egyedül a generatív szaporodásra képtelen klónok ültetése megengedett, ám ezek meglehetősen drágák, így a törvénytisztelő ingatlantulajdonosok és településgondnokok inkább nem élnek vele.
Amennyiben az Állásfoglalás megalkotói az akác terjesztésének fogalma alatt mégsem a fent taglaltakat értik, hanem a fafaj szaporítóanyagnak a kereskedelmi terjesztését, akkor a kontrollálatlanságot ez esetben is teljesen kizárhatjuk. A 110/2013. FVM rendelet az erdészeti szaporítóanyagokról teljesen egyértelmű feltételrendszert szab a hazánkban termesztésbe vont őshonos és idegenhonos fafajok szaporítóanyagának a terjesztésére. A rendelet bár 2003-ban született, de jogilag már a 2004-es uniós csatlakozás előtt hozzá lett hangolva a vonatkozó közösségi rendelkezésekhez. Ráadásul ennek a rendeletnek a 8. §-a – és az összes többi kapcsolódó és vonatkozó passzus – egyértelműen sokkal szigorúbb követelményeket állít az akác szaporítóanyagával szemben, mint a többi fafaj esetében. Tehát a kontroll az akác szaporítóanyagának kereskedelmi terjesztése esetében is teljes körű.
Ezzel teljesen kimerítettük az akác kontrollálatlan terjesztésével kapcsolatos valótlan állítás cáfolatát.
Az Állásfoglalás 8. pontjának zárójeles részében említett benapolt, fényben gazdag és felnyíló erdők, valamint a nyílt mezőgazdasági területek és gyepek spontán beakácosodásával kapcsolatos gyakorlati realitásokat már az 1. pontra adott részletes válaszokban tisztáztuk. Ezen vegetációtípusok közül csak annak változik meg a természeti jellege vagy tűnik el, amelynek a gazdálkodója ezt be nem avatkozással lehetővé teszi. Márpedig az erre vonatkozó törvényi kötelmek hiánya nem igényel semmilyen részletezést.
Amennyiben a kontrollálatlan terjesztés fogalmába beleerőszakoljuk az akác spontán terjedését, akkor ki kell mondjuk, hogy ez minden más őshonos és idegenhonos fafaj esetében is ugyanígy létező természetes jelenség, lévén hogy magról szaporodnak. Az akác vagy bármely más faj természetes kivadulása a szomszédos területeken jogi értelemben nem kriminalizálható jelenség! Ti. ilyen alapon az is kriminalizálható lenne, ha pl. egy kijelölt magtermő akácossal szomszédos szántón valaki borsót termesztene, amelyen felnőne az akácmoly első nemzedéke, melynek a következő nemzedéke már az akác magtermő állomány termését károsítaná.
Minden gazdálkodónak joga van a saját területén tapasztalható nemkívánatos szukcessziós folyamatokat a saját érdekeinek megfelelően korlátozni. Ha ezt nem teszi és a növényzet előretörése nemkívánatos fordulatot vesz, arról nem a szomszédos terület gazdálkodója tehet – pro és kontra. Az én érdeksérelmem miatt nem korlátozhatom a szomszédos gazdálkodó gazdálkodói szabadságát, sem a szomszédos területtulajdonos tulajdonosi szabadságát. A Polgári törvénykönyv vonatkozó passzusai ezt teljesen egyértelműen kimondják.
Tehát amikor bármely faj spontán terjedése kerül kritizálásra egy terület gazdálkodója által, az csak a terület illető gazdálkodójának a gazdálkodói hanyagságát bizonyítja, semmi egyebet.
„9. A rövid vágásforduló, a sok vágásterület, az intenzív felújítási beavatkozások (pl. tuskózás, gyökérfésülés, szántás), a főleg gyomnövényekből álló gyepszint és a sivár erdőkép miatt az akácosok alacsony rekreációs értékkel bírnak, az ország erdőterületének egynegyede érdemben nem szolgálja a közjóléti funkciókat;"
A rövid, napjainkban jellemzően 35 éves vágásforduló az akác esetében nem a gazdálkodói mohóságból fakad, hanem abból, hogy a legtöbb akáctermőhelyen ebben a korban optimalizálódik a műszaki és a biológiai vágásérettség. Tisztán biológiai értelemben akár száz esztendőt is megélhet egy akác, de ekkor életereje már erősen lecsökken, általában odvas, de legalábbis tőkorhadt, faanyaga pedig műszakilag elaggott. Tehát az akácosok – mivel nem önmagukért tenyésznek – az arra legideálisabb időszakban véghasználatira kerülnek, ez pedig nem kriminalizálható szempont. (Az aratótól sem várható el, hogy akkor álljon bele a gabonatáblába, amikor már az összes szem kipergett a kalászokból.) Amennyiben a tölgyesekre, bükkösökre vagy jegenyefenyvesekre is ez a viszonylag rövid biológiai élet lenne jellemző, akkor ezeket is az akáchoz hasonló rövid vágásfordulóval kezelnék, ez bizonyos.
Ne feledjük, a 19. század második felében még a hazai tölgyesek mintegy 3/4-ét is a 40-60 éves vágásfordulójú sarjerdő erdőalak jellemezte, csak a maradék volt szálerdő, a középerdő pedig jóformán nem is űzetett. Azaz a nagyrészt a középkorban létrehozott királyi és uradalmi tölgyeseket ugyanolyan kíméletlenséggel, rövid vágásfordulóban tuskósarjaztatták, ahogy sokáig az akácot is. Egyúttal dióhéjban ennyit a Kárpát-medence tölgyeseinek a természetességéről.
Az erdőfelújítási eljárások egy-egy fafaj esetében csak annyira intenzívek, amennyire azt a felújítani kívánt fafaj és annak termőhelye ezt megköveteli. Egyetlen erdőgazdálkodónak sem célja, hogy minél nagyobb összegeket fordítson a megtermelt eredményből a teljes talajelőkészítésre és mesterséges felújításra, ha létezik egyszerűbb és költségkímélőbb módszer.
Amennyiben a letermelt akácállomány lehetővé teszi, a legtöbbször ún. gyökérszaggatással újítják fel, gyökérsarjakról. Ez egyszerre termőhelykímélő és költségtakarékos megoldás. Ráadásul így az akácosok alatt meglévő értékesebb lágyszárú szint is megkímélésre kerül, például a védett egyhajú virág.
Amennyiben egy véghasználatra kerülő akácállomány túl gyenge, szakmailag nem a legbölcsebb megoldás a gyökérszaggatás, mert a gyökérsarjak megeredése túl erélytelen lenne, amely fiatalkori záródáshiányt és másodlagos gyomosodást eredményezne. Ilyen helyen muszáj tuskózni és teljes talajelőkészítést csinálni, mert előkészítetlen talajba nem lehet eredményesen csemetét ültetni. Az előkészítetlen talajba kerülő csemetékből nem lehet erőteljes és egyöntetű erdősítést csinálni, ezt már az ókorban felfedezték, és ez sem egy fafajfüggő szakmai igazság.
Egyébként a kituskózott területeken már egyre kevésbé dívik a gyökérfésülés. Való igaz viszont, hogy a feltalaj humusztartalmának a megőrzése miatt célszerű lenne a tuskóletolások teljes elhagyása és helyette a tuskólehordás általános bevezetése. Ebben még valóban általános szemléletváltásra van szükség.
Amennyiben az akác legalább annyira árnytűrő fafaj lenne, mint például a lepényfa (v. gledícsia), akkor talán még szálalással is fel lehetne újítani tarvágás helyett, de bontóvágással mindenképp. Viszont mivel az akác hasonlóan fényigényes fafaj, mint a füzek, a nemesnyarak, a hazai nyarak, a nyírek, a hazai tölgyek, a cser, a hosszútűs fenyők vagy a vörös fenyő, ezért ezen fafajok állományaira mindig is a vágásos gazdálkodás és véghasználat volt jellemző. Az itt felsorolt fényigényes fafajok esetében az erdészszakma megcsúfolása, amikor pusztán alaptalan természetvédelmi szempontokra hivatkozva hatóságilag előírják a szálalást vagy a szálalóvágást. Aki ilyet egy határozatban leír, azzal azt bizonyítja, hogy vagy nem sokat ért sem a fafajokhoz, sem az erdőgazdálkodáshoz, vagy csak hatósági sablonok alapján, gépiesen, szakmai mérlegelés nélkül hoz határozatokat.
Az akácosnak a gyepszintje pontosan olyan, amennyire elegyes az állománya és amilyen hosszú a vágásfordulója. Az Állásfoglalás 2. pontjára adott válaszokban az A) — C) alpontokban részletes kifejtésre kerültek erdőökológiai alapon az akácgazdálkodás sajátosságai, valamint a jellemző társulásdinamikai folyamatok és a biodiverzitás közti összefüggések. Ehelyütt ezt nem taglaljuk újra. Az akác önmagában nem zárja ki értékes aljnövényzet, ill. fajok megjelenését, miként észak-amerikai őshazájában sem.
Nagyon meglepett, hogy botanászok az általuk mindennemű emberi jelenléttől féltett természetnek a rekreációs értékét kérik számon az akácosokon. Vajon a dolomit-sziklagyepeknek vagy éppen a Bükk-fennsíkon a Nagy-mezőnek az általános látogathatósága ugyanilyen módon számon kérhető-e a természetvédelmen? Aligha, legalábbis a természetvédelmi őrök morózus arroganciáját ismerve, akik legszívesebben néha még a gazdálkodóknak a saját földtulajdonukon való járását is megtiltanák. Ettől persze még válaszolunk az akácosok rekreációs értékét érintő megjegyzésre.
Egy akácos erdei rekreációs jellegét alapvetően az erdőjelleg adja és nem az őshonossága. Például az ország 7. legnépesebb városa, Nyíregyháza közvetlen szomszédságában elterülő, majdnem teljes egészében Natura 2000 besorolású Sóstói-erdő látogatóközönsége nem kerüli el az erdőtömbön belül található vörös tölgyeseket és kevés akácost pusztán ezek elegyetlensége, ültetvény jellege, idegenhonossága vagy „sivár erdőképe"miatt. De Kecskeméten sem kerülik ki a városi parkerdő látogatói az ezüst juharos állományrészeket. Tehát az Állásfoglalásnak ez a kijelentése úgy ahogy van, nem állja meg a helyét.
Az egyes egyének rekreációs igényei mindazonáltal nagyon-nagyon szerteágazóak és cseppet sem általánosíthatóak, ráadásul a rekreációs ízlések sem egyformák. Amennyiben ezt kétségbe vonnánk, úgy az egyes emberek individuum voltát vonnánk kétségbe. Csak egyetlen egyszerű példa. Vannak, akik kiválóan tudnak nyaralni a mediterrán kopárságban is – és vannak, akiknek csak többszintes elegyes klimax erdőrezervátumokban elégül ki igazán az erdőélménnyel kapcsolatos igénye és üdülnek fel igazán. Ám ez teljes egészében szubjektív dolog és merőben egyéni ízlés kérdése. Ízlés kérdésében pedig a legbölcsebb inkább a finn mondásnak helyt adni: Makuaja didin lihapullia ei riidella — az ízlésen és anya húsgombócain nem vitatkozunk.
„10. A korábbi erdőtelepítéseknek és erdőfelújításoknak köszönhetően olyan termőhelyekre is került fehér akác, ahol e fafaj vagy nem érzi jól magát, s ott gazdasági szempontból is értéktelen állományai vannak, vagy olyan fafajoktól veszi el a helyet, amelyek gazdasági szempontból is értékesebb állományokat képezhetnének, s ökológiai tekintetben is kívánatosabbak lennének (egy részletes elemzés alapján a fehér akác által elfoglalt terület 35%-án vannak ilyen állományok)."
Erre a véleményre az 5. pont alatt már részben válaszoltunk, amelyből két gondolatot most szó szerint újra idézünk.
„...Az egykori természetes erdők nagy részét a közép- és újkorban teljesen kiirtották, sőt, már az ókorban is intenzív erdőhasználat zajlott a kelták és rómaiak által lakott területek környékén. Ez az erdőhasználat az intenzív erdei legeltetéstől a fakitermelésen át az égetéses irtásig és földfeltörésig nagyon-nagyon sokféle erdőhasználati módot magában foglalt. 1925-re abszolút mélypontjára, 11,5 százalékra csökkent hazánk mai területének az erdősültsége. Egyébként már ekkor is léteztek az évszázadokkal korábban elfátlanodott alföldi területeken telepített kisebb-nagyobb akácosok és egyéb faanyagtermelést szolgáló fásítások, erdősítések.
Ám az igazi nagy hazai erdőtelepítések csak ezután kezdődtek, az 1925-ben még megmaradt kevés hegy- és dombvidéki erdőség állománygyarapítása érdekében. És ennek a mind kiterjedtebb erdőtelepítésnek fontos és sikeres fafaja lett az akác. Ám az erdőtelepítések éppen hogy nem a meglévő erdőségek környékén összpontosultak az országban, hanem mindenütt másutt, ahol alig volt erdő. Ezek pedig a fátlan alföldi területek és az erdőben szegény dombvidékek voltak. Mindmáig ezek a térségek maradtak a hazai akácgazdálkodás súlyponti területei. Azaz az 1925-ben meglévő és túlnyomóan még valóban őshonos fafajok alkotta nemzeti erdővagyonunkból csak elenyésző területen lettek akácosok."
Eddig a saját idézet.
Az értékesebb állomány kifejezés értelmezhető ökológiailag, ökonómiailag és egyéb szubjektív szempontrendszerek alapján is.
Amennyiben tisztán ökológiai tekintetben beszélünk kívánatosabb állományokról az akácnál, akkor az ökológiai elfogulatlanság megkívánja, hogy ebbe az összes Kárpát-medencében őshonos fafajt beleértsük, bármiféle pozitív vagy negatív fafajdiszkrimináció nélkül. Ez jelenleg közel 300 őshonos fásszárú növényfajt ölel fel, nem csak egyes, a természetvédelem által egyoldalúan preferált fafajokat vagy célállománytípusokat. Mivel az Állásfoglalás nem jelölt meg konkrét példaállományokat, ezért nagy általánosságban mi is kizárólag az összes, a Medencében őshonos fásszárút együttesen tudjuk elfogadni egyenrangú ellenalternatívaként, válogatás nélkül.
Amennyiben tisztán ökonómiai szempontból vizsgáljuk meg az akácot, akkor az akác értéktelenségére vonatkozó állítás enyhén fogalmazva is tudatlanságból származik. Az akác a legnagyobb fedezattartalommal termeszthető fafaj hazánkban. Amennyiben nem lenne rá akkora kereslet sem belföldön, sem külföldön, akkor az akác piaci értéke sem lenne a jelenlegi szintjén. A hazánkban termesztésbe vont fafajok közül kizárólag a tölgyek, a történelmi Magyar Királyság idején pedig még a vörös fenyő értéke volt közel hasonló nagyságrendű. Természetesen vannak az akácnál nagyobb fajlagos értékű, viszont annál ritkább fafajok, ám ezek sehol nem képezik tömegtermesztés tárgyát, mivel tömegkereslet sem mutatkozik rájuk. Természetesen az Állásfoglalás megalkotóinak teljes szabadságuk van a jelenlegi európai faipari ízlések és igények befolyásolására, bármely irányban. Tegyék is ezt saját szakmai belátásuk szerint. Az erdőgazdálkodók viszont addig is a piacról kénytelenek megélni, amíg a faipari kereslet esetleges átformálására sor kerül.
Amíg viszont az akác a legértékesebb fafajok közé tartozik a hazai és az európai piacon, addig aligha beszélhetünk arról, hogy más nála gazdasági szempontból is értékesebb állományoktól veszi el a helyet. És azért vannak bizonyos termőhelyi realitások is, ugye? Remélhetőleg erről sem feledkeztek meg az Állásfoglalás megalkotói.
Az értékesebb állományok egyéb szubjektív értelmezési variációinak végtelenjébe itt nem megyünk bele.
Hogy mi lenne kívánatosabb az akácnál? Ezt legfeljebb a mindenkori gazdálkodói érdekek fogják felülírni. Természetes dendrogeográfiai és dendroökológiai szempontból kívánatosabbak lennének a sokszor elegyetlen cseresek és hazai tölgyesek helyett az évszázadok során fokozatosan átalakított klimax gyertyános bükkösök, vagy éppen a másodlagos gyertyános tölgyesek és núdum bükkösök helyett a középkorban kiirtott szuperklimax tiszafás jegenyefenyvesek. Ráadásul e két utóbbi klimax állománytípus pedig még kiválóan alkalmas a természetes folyamatokra alapozott, s ezzel a folyamatos erdőborítást biztosító természetes erdőgazdálkodás megvalósítására is. Csakhogy ha erre nincsen gazdálkodói akarat és ökonómiai racionalitás, akkor kár lenne erdőökológiai szempontból sulykolni.
Az erdőgazdálkodásban az ökológiailag kívánatos állományok bevezetésének legjobb módja az erőltetés helyett a működőképes alternatívák és modellek példaértékű bemutatása és önzetlen népszerűsítése.
„11. Az erdészeti és természetvédelmi szempontok miatt jelenleg szükségszerű akác elleni védekezés a nemzetgazdaság számára is komoly (becslések szerint éves szinten százmilliós nagyságrendű) megterhelést jelent."
Az állítás gazdasági valóságtartalma nehezen hihető. Ez azt jelenti, hogy a hazánk területének 5 százlékát borító akácosok miatt hazánk teljes fennmaradó területén védekezni kell az akác térhódítása ellen.
Az akác csak egyetlen faj a hazánkban előforduló virágos növények közül, mely magról szaporodik, ill. maggal terjed. Vajon a többi virágos növény esetében is léteznek-e ilyen nemzetgazdasági becslések a terjeszkedésük elleni védekezés évenkénti költségeiről?
Nos, az akác terjedése elleni védekezést erdőterületen úgy nevezzük, hogy szakszerű erdőgazdálkodás, melynek megvan a képzett szakembergárdája. Az akác terjedése elleni védekezést a nem erdő művelési ágú területeken pedig úgy nevezzük, hogy szakszerű mezőgazdálkodás, amelynek szintén megvan a képzett szakembergárdája.
A művelésből effektíven kivont, természetvédelmi oltalom alatt álló területeken ezek szerint nincsen szakszerű természetgazdálkodás és ehhez képzett szakembergárda, ha az akác természetes terjeszkedésének ellensúlyozása ennyire megoldhatatlan és állandó panaszkodásra okot adó feladatot jelent. És ráadásul nemzetgazdaságilag még ilyen aránytalan költségekkel is jár. Az irdatlan speciális költségek kapcsán felmerül annak gyanúja, hogy a természetvédelmi kezelést ellátó állami szervek számolatlanul költik a pénzt a valóságban jóval kevesebb költségből is kihozható területgazdálkodásra.
Ehelyütt hívjuk fel a NPI-k figyelmét, hogy amennyiben a körzeti földhivatalok által végzett rendszeres határszemlék során kiderül, hogy a kezelésükben lévő állami területeken a művelési ág megváltozik és ez ellen nem tettek semmit, ill. a művelési ág változását nem jelentik be annak megtörténtekor, akkor az földrészletenként több százezer forintnyi földvédelmi bírság kiszabását eredményezheti. Ez pedig már végképp az adófizetők pénzének a felelős szemléletű gazdálkodóhoz nem méltó elherdálása, és ezzel felveti az állami vagyon hűtlen kezelésének kérdését is.
Viszont van mégis egy jó hír a védett területek kezelésével kapcsolatban, amely a parlagfű elleni védekezésben már bevált szlogen. Ha lenyírod a gyepet, megszabadulsz a parlagfűtől is. Amennyiben minden nemzeti parki kezelésű védett gyepterületen évről évre lenne legalább egy kaszálás vagy legeltetés, az hatékonyan elősegítené a gyep konzerválását. Amennyiben minden nemzeti parki kezelésű védett erdőtömbben évről évre kivágnák a nemkívánatos fafajok termő egyedeit – és nem csak azok újulatát –, az hatékonyan elősegítené a kívánt ökológiai állapot konzerválását. Tehát amikor a természetvédelmi kezelőnek egy területet sikerül a művelési ágának és a természetvédelmi elvárásnak megfelelő állapotban tartania, akkor az nem csak egyetlen faj – jelen esetben az akác –, hanem az összes többi konkvisztádor faj élőhelyhódításával szemben is egy menetben végrehajtott sikeres természetkezelés.
12. — (Sajnos nem volt ilyen pont...)
Hiányoljuk az akác jelenlegi nemzetgazdasági szerepével kapcsolatos tárgyilagos és számszerű adatokat. Sajnos ennek hiánya az Állásfoglalás képviselőivel kapcsolatban a legelemibb emberi és társadalmi szolidaritás hiányának kérdését veti fel. Aki az akác mai társadalomgazdasági jelentőségét nem a maga helyén ítéli meg, annak nincsen reális képe a mai magyar társadalmi viszonyokról sem, így a témában való megnyilatkozásának a felelősségteljességét önnön maga ássa alá.
„ Üdvözöljük, hogy az Európai Unióban az özönfajok (inváziós fajok) behozatalára, szaporítására, terjesztésére, féken tartására vonatkozóan rendelet megalkotását tűzték ki célul, mivel ezek a fajok jelentős környezeti, társadalmi és gazdasági kárt okoznak. (Ennek nagysága EU szinten évi 12 milliárd euró, s a kárköltségek folyamatosan emelkednek.) "
Nagyon elgondolkoztatónak tartjuk, hogy az Európai Unióban úgy tűzték ki rendelet megalkotását célul az idegenhonos özönfajok betiltására – ti. ez a rendelet fő célja –, hogy az minden józan gazdasági mérlegelést nélkülözött, kivéve az özönfajok elleni védekezés becsült éves összegét.
A fehér akác hazánk leggyakoribb fafaja, hazánk faállománnyal borított területeinek mintegy 25 százalékát alkotva. Az éves hazai méztermelés 40-60 százalékát adja az akácméz. Az akác a hazai és külföldi fafeldolgozó iparban meghatározó fafaj. Az akác Európában az egyetlen olyan termesztésbe vont mérsékelt övi fafaj, amellyel a nem tartamosan, vagy egyenesen illegálisan kitermelt trópusi erdők faanyagát – PEFC és FSC auditálás mellett – tartamos termesztéssel lehet helyettesíteni, ráadásul óriási interkontinentális szállítási költségek és az ezzel járó többrétű környezetterhelés nélkül.
Az ENSZ alapokmánya alapvető emberi jogként deklarálja a megélhetéshez és a boldogságkereséshez való jogot. Egyetlen természetvédelmi elv egyoldalú érvényesítése sem lehetetlenítheti el ezt az alapvető emberi vívmányt. Amennyiben a természetvédelem érdekeit minden józan emberi mérlegelés nélkül kötelező érvényesíteni, az már nem csak az emberi szolidaritás hiánya, hanem egy emberellenes és életellenes diktatórikus hatalomgyakorlás beköszönte.
Egyetlen közösségi tanulmány sem nyilatkozik arról, hogy az özönfajok elleni védekezésre fordított évi 12 milliárd euróból az akác visszaszorítására fordított összeg aránya mekkora. Ha valaki komolyan utánaszámol és nagyon-nagyon vastagon fog a ceruza, a nagyságrend az akác esetében közösségi szinten még akkor sem érhetné el a 0,1 ezreléket! Tehát sikerült az akác jelentette kihívás problémáját ökonómiai szinten is túldimenzionálni. A hazai természetvédelem – a gazdálkodói felelősségtől és szemlélettől távol álló hivatali klérusként –szinte teljesen nélkülözi a racionális alapokkal bíró ökonómiai szemléletet és még ökológiailag is igen gyenge és egyoldalú érvrendszerrel vértezte fel magát.
„ Nem tartjuk reális lehetőségnek, hogy Magyarországon a fehér akácot – özönnövényjellege ellenére – teljesen kiszorítandó fafajként kezeljük. Emiatt károsnak tartjuk az elmúlt időszak minden olyan megnyilvánulását, amely a fehér akác hazánkból való teljes kiirtásának gondolatával riogatta és befolyásolta a közvéleményt."
Mi sem tartjuk reális lehetőségnek, hogy Magyarországon a fehér akác – pusztán egyszerű idegenhonos fafaj mivolta miatt – teljesen kiirtásra kerüljön. Emiatt rendkívül károsnak tartjuk és mélységesen elítéljük, hogy a hazai hivatalos természetvédelem, valamint az elméleti botanikusok és ökológusok megfontolt tudatossággal és szándékosan hallgattak arról, hogy az EU idegenhonos özönfajokkal kapcsolatos rendelettervezetében az akác a legszigorúbb, azaz 3-as besorolást kapta, amely így szól: „az invazív fajok elleni küzdelmen és hosszú távú elszigetelésen alapuló intézkedések". Ez az akácgazdálkodás tekintetében minimum gettóba zárással egyenértékű. Azonban az intézkedés gyakorlati jogkövetkezményeit józanul végiggondolva – a legszigorúbb besorolás lévén – ez egyenlő az akác teljes kiirtásával és az akácgazdálkodás ellehetetlenítésével. Ezt hazánkban realizálni csupán egy vágásforduló lenne – az akác esetében 35 év. No more comment.
„ Elítélünk minden olyan törekvést, mely az uniós rendelet-tervezet kapcsán a fehér akác korlátlan hazai alkalmazásának kérdését – vagyis a fafajt érintő hatályos hazai jogszabályi keretrendszer fellazítását vagy eltörlését – tűzi zászlajára. Fel kell mutatnunk az Európai Uniónak, hogy a fehér akáccal kapcsolatos teendőket képesek vagyunk nemzeti szinten kezelni."
Ma a fehér akáccal kapcsolatban nagyon is szigorú és néha még szakmai következetlenségeiben is túl következetes jogi keretrendszer él hazánkban, a mindennapok hatósági gyakorlatán keresztül manifesztálódva. Ezek már viszonylag részletes ismertetésre kerültek az Állásfoglalás 8. pontjára adott válaszokban, melyeket ehelyütt nem ismétlek.
Kinyilvánítjuk, hogy amennyiben az Európai Uniónak felmutatandó, a fehér akáccal kapcsolatos teendők nemzeti szintű kezelésére való potencia egyenlő a fafaj teljes hazai kiirtásával, akkor az nem más, mint az emberi érdekeket teljesen figyelmen kívül hagyó, antiszolidáris, erőszakos arrogancia.
Amennyiben egy gazdaságilag értékes és hasznos növényfajjal kapcsolatban a hazai természetvédelem szerint a „végső megoldás" mantrája a teljes kiirtás – pusztán azon az alapon, mert idegenhonos –, akkor nincs mit csodálkozni azon, ha ez a hozzáállás a természetvédelem csőlátású és mérhetetlenül önző törekvéseit fasisztoid színben engedi látni. És erről végképp nem az akác tehet, hanem azok a hétköznapi gyakorlattól és a szakmai tapasztalatoktól elrugaszkodott zöldek, akik ezt a fafajt semmilyen józan szempont alapján nem hajlandóak megtűrni hazánk fajkészletében...
„ Szorgalmazzuk, hogy kizárólag szakmai alapon, a hosszú távú és széleskörű érdekek figyelembe vételével, valamennyi érdekelt fél bevonásával határoznák meg azokat a tájakat, illetve területeket, ahol a fehér akác termesztése indokolt, s nem jár különösebb ökológiai kockázattal és ökonómiai veszteséggel. Ugyanakkor azokon a helyeken, ahol e fafaj nem létjogosult, visszaszorításáról rövidtávon belül gondoskodjunk. Nincs ellenünkre, hogy ahol a fehér akác létjogosultsága bizonyítható, ott területe – erdőtelepítések, illetve fásítások következtében – a mai állapothoz képest növekedjen."
Félő, hogy az Állásfoglalás megalkotói a hosszú távú és széleskörű érdekek figyelembevétele alatt elsődlegesen – és szinte kizárólag – azt az elfogadhatatlanul egysíkú és szegényes érvrendszert értik, amely a természetvédelmi érdekeket mindenek, így az emberi élet és boldogulás fölé erőlteti.
A Polgári törvénykönyvnek a magántulajdonnal és a gazdálkodói szabadsággal kapcsolatos demokratikus kitételei minden vitán felül állanak! Aki ebben a törvények biztosította elemi szabadságában bármely gazdálkodót pusztán egyetlen önző szempontrendszer mentén korlátozni próbálja, az az egyén veleszületett demokratikus szabadságjogait próbálja korlátozni. Minden olyan történelmi korszak, amelyben erre a hatalom mindenkori gyakorlói sort kerítettek, mélységesen antidemokratikus, szabadságellenes, autoriter és diktatórikus éra volt.
A hivatásos természetvédelem eddig is számos akácállomány helyén erőszakolta ki az őshonos fafajok, elsősorban tölgyesek felújítását, figyelmen kívül hagyva a termőhelyi realitásokat. S bár az erdészszakma költséget és energiát nem kímélve igyekezett eleget tenni a hatósági előírásoknak, ezen erőltetett őshonos felújítások egy jelentős része mind a mai napig sikertelen. Ez azt bizonyítja, hogy számtalan akác termőhelyen a természetvédelmi nyomásgyakorlásra kierőszakolt őshonos felújítások valójában ökológiai zsákutcát jelentenek. Ám ennek problémáját a zöldhatóság már nagyvonalúan az erdőgazdálkodóra hagyja.
A fent nevezett, kötelezően előírt, ám szakmailag teljesen megalapozatlan előírások végrehajtására fordított összegek gyakorlatilag az értelmetlenül megfogalmazott természetvédelem pénztemetői. Ezeket az erdősítéseket 15-20 év után sokszor még kényszerbefejezetté sem tudják nyilvánítani az Erdészeti Igazgatóság körzetileg illetékes erdőfelügyelői. A zöldhatóság által előírt sikertelen erdősítésekre fordított költségek megtérítésének lehetősége ugyanakkor fel sem merült a határozathozó részéről, amely így folyamatosan mentesíti a zöldhatóságot a szakmai felelősséggyakorlás súlya alól.
Minden gazdálkodó elsőnek a saját tulajdonában lévő, avagy a rá bízott vagyon fölött legyen mindenki előtt példa értékű sáfár!
„Feltétlenül szükségesnek tartjuk annak mélyreható elemzését, hogy milyen szerepe lehet a fehér akácnak a globális klímaváltozás tükrében, illetve az e fafajból létesítendő energiaültetvények a jövőben mekkora kockázatot jelentenek mind ökológiai, mind gazdasági szempontból (pl. az ültetvény vissza- vagy átalakításának kérdése, a tápanyagháztartás problémaköre, a károsítok és kórokozók elleni védekezés lehetősége, a fenntarthatóság elemzése)."
A globális klímaváltozás egy embertől független természetes éghajlattani jelenség, amelyet a rendkívül alacsony arányú troposzférikus szén-dioxidkoncentrációnál valójában nagyságrendekkel meghatározóbb napfizikai, légkörfizikai, oceanográfiai és globálgeológiai folyamatok összetett, negatív visszacsatolásokban megnyilvánuló egyensúlyi kölcsönhatásrendszere befolyásol.
A tudomány mai állása szerint az erdők szerepe lokális ill. mikroklimatikus szempontból sokkal meghatározóbb, mint globálklimatológiailag. Tehát erdőklimatalógiai és erdőökológiai szempontból a lokális, és nem a globális hatásokra kellene összpontosítani.
A rövid vágásfordulójú fás szárú energiaültetvények kérdését a 48/2009. FVM rendelet szabályozza, amely a 72/2007. FVM rendelet módosítása.
Az akácon előforduló károsítókról és kórokozókról – mivel tucatszám vannak ilyenek – Tóth Józsefnek Az akác növényvédelme c. erdészettudományi szakmonográfiája szól. Ajánljuk minden érdeklődő szíves figyelmébe. A monográfia minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy számos fogyasztója és károsítója van, így e tekintetben is folyamatosan halad az ökológiai egyensúly állapota irányába.

x x x

Végezetül hadd emlékeztessünk egy lényeges igazságra, amelynek általános értékrendként kellene élnie, bármilyen szakmai, társadalmi vagy egyéb, nagy horderejű kérdésben törekszünk konszenzusra. Kritizálni bármit csak úgy hiteles, amennyiben minden szempontból azonos értékű működő alternatívákat tudunk helyette kínálni. Amennyiben az akácot és akácgazdálkodást szimplán elméleti síkról egyoldalúan kritizáló elméleti szakemberek nem tudnak az akác és az akácosok helyett a gyakorlatban is jól működő, legalább ugyanakkora ökonómiai értékű, valamint ugyanolyan tartós és sokoldalú faipari nyersanyagot kínáló alternatívát, addig kritikájuk szakmailag elfogadhatatlan és emberi szempontból etikátlan.
Addig is, amíg az akác egyoldalú ellenzői részéről a konkrét és működőképes alternatívák megjelölésre kerülnek, az akác tovább halad a hungarikummá válás útján, mert olyan tulajdonságokkal és értékekkel rendelkezik, amely alapján méltó erre, s amely célkitűzést eleddig már több tízezren deklaráltak nevükkel és elektronikus aláírásukkal.
Üdv az erdésznek – üdv az erdőnek!
Tisztelettel
© ifj. Pályi Zoltán
erdőmérnök tájvédő szakgeográfus
'Az akác legyen hungarikum!' elektronikus aláírásgyűjtés kezdeményezője

http://www.peticiok.com/akac_hungarikum

Sopron, 2014. március 9.
Nyíregyháza, 2014. március 26.