2010. február 6. - Nem sok olyan élelemhez juthatunk a mai világban, amelyről bizton tudhatjuk: száz százalékig természetes. Ilyen a méz, a mézelő méhek gyűjtötte virágpor, amelyből csodálatos biológiai átalakulás során lesz táplálék - és egyúttal orvosság. Ha azt is tudjuk, honnan, milyen tisztaságú környezetből származik e tipikusan vidéki áru - még a méhészt is ismerjük -, pontosan ismerhetjük, mi van a mézesbödönünkben. Nem úgy, mint azokban az üvegekben, amelyek úgy bukkannak fel újra meg újra a Magyar Nemzet címoldalán, mint a vízbe fúltak tetemei, mert laboratóriumi vizsgálatok mutatják ki bennük a méztől idegen antibiotikumok, vegyi és ki tudja, miféle egyéb oda nem való anyagok jelenlétét.
Már az is disznóság, hogy gyakran a méz tizedébe sem kerülő közönséges cukrot kevernek hozzá. Ezzel „csak" meglopják a vásárlót, az egészségének legalább nem ártanak. Amikor azonban a méz feliratú üvegben rákkeltő hatású adalékokat és veszedelmes sejtmérgeket is talál a laboráns, az már nem szimpla disznóság. Tudom, hogy elmúlt a középkor, de nem tanulság nélkül való felidézni olvasmányainkból, miként viszonyult a régi büntetőjog az élelemszennyezéshez, étel-, italhamisításhoz. Különösen a szabad királyi és más önálló törvényhatóságú városok védték polgáraikat a szennyezett, egészségre ártalmas piaci termékektől, mondván, az ember abból van, amit megeszik-megiszik. Már jócskán a kapitalizmus korában, a XVII. századi Hannoverben még mindig kézügyben volt egy méretes vaskalitka az ételmérgezés bűnében talált delikvens számára, abba bezárták, és felhúzták a városkapu bástyájára, hogy mindenki láthassa," amíg pár nap leforgása alatt elpusztult éhen-szomjan. Ludwig