ImageAmint arról beszámoltunk, az amerikai kollégák új erdőtörvényt találtak a karácsonyfa alatt. Az új rendelkezések, mint az várható volt, komoly vitákat váltanak ki. A tekintélyes fővárosi lap máris célba vette a rendelkezéseket, a természetvédők szempontjai szerint.


A Bush-adminisztráció állami erdőgazdálkodást érintő új szabályzata nem hatott a meglepetés erejével. Összességében az Erdészeti Szolgálat által két évvel ezelőtt készített rendelkezés-tervezet rögzítése. Mégis, csalódás. A tervezet készítésének hevében a kormányzat még esélyt kapott arra, hogy javaslatával oldja a súlyos problémákat. E helyett, közvetlenül karácsony előtt, állt elő egy olyan szabályzóval, ami az erdők és erdei vadvilág környezeti védhetőségét gyengíti.

Észszerű az az elképzelés, hogy az erdőgazdálkodás tervezési folyamatát áramvonalasítani kell – legalábbis erre enged következtetni a szabályozás. Hét évig is eltarthat, hogy jóváhagyott, 15 évre szóló rendezési terv születhessen az ország állami erdőire – ez az abszurd időtartam már önmagában garancia arra, hogy a terv elavult lesz, mire a megvalósításig eljut. Az adminisztráció új előírása azonban a folyamat hatékonyságának fokozásánál jóval többet tesz. Azt a fajta védelmet gyengíti, amit éppen biztosítania kellene.
Hivatali ideje vége felé a Clinton kormány még újra írta azokat a szabályozókat, amelyek biztosították, hogy a megőrzés legyen az erdőgazdálkodás lényege. A Bush adminisztráció ezeket a szabályozókat helyettesítette újakkal, olyanokkal, amelyek a szövetségi erdők gazdasági hasznosítását egyenértékűnek tekintik ökológiai megőrzésükkel. Az új szabályok értelmében lehet gazdálkodási terveket váltogatni anélkül, hogy környezeti hatástanulmányokat vennének figyelembe. Lazítottak azon a gyeplőn, ami az ökológiai következményekkel járó politika visszafogó ereje volt, és csökkentették a társadalom beleszólási lehetőségét a tervezési folyamatok befolyásolásában. Mi több, az új szabályzó törli azt a követelményt, hogy az Erdészeti Szolgálatnak biztosítania kell az őshonos fajok „életképes populációinak” fenntartását állami erdőkben.  Ehelyett a szabály kimondja, – ami már a bürokratikus ködösítésnek, határozatképtelenségnek szinte paródiája –, hogy a terveknek „keretet kell biztosítaniuk ahhoz, hogy hozzájárulhassanak az őshonos ökológiai rendszerek fenntartásához, azzal, hogy ökológiai feltételeket szolgáltatnak az adott területen élő őshonos növény- és állatfajok sokféleségének megőrzésére. A kormány még a rendelkezés tervezet pontjain is gyengített azzal a kitétellel, hogy az erdőgazdálkodási döntéshozatalnak összeegyeztethetőnek kell lennie a legmegbízhatóbb, hozzáférhető tudományos ismeretekkel. A végső változat már csak annyit vár el az Erdészeti Szolgálat helyi illetékeseitől, hogy vegyék számításba a legalkalmasabb rendelkezésre álló tudományos ismereteket.
Különösképpen azzal, a Bush-féle, változtatással kombinálva, ami az úgynevezett ’útmentes’ szabályzót érte, – az új változat fejlesztéseket tesz lehetővé az állami erdők korábban hozzáférhetetlen területein, így értékes területeken a fakitermelésnek kedvez majd, visszaállítva azt, hogy azoknak a helyi erdőgazdálkodóknak is komoly beleszólásuk lehessen a dolgokba, akiknek a faanyag iránti buzgó törekvése szövetségi szintű ügyekhez vezetett. Õk azok, akik baljós jelet küldenek arról, hogy vajon kiknek a javát kellene szolgálnia a nagyobb beleszólás gyakorlatának.