2018. február 20. - Hogyan lehet a mezőgazdasági és az erdészéti tevékenységet jövedelmező és egyúttal fenntartható módon összekapcsolni?

Milyen hazai előzményei vannak ezeknek a gazdálkodási formáknak? Miként lehet rég elfeledett gazdálkodási módszereket napjaink technológiai színvonala és környezeti feltételei közé illeszteni?
Többek között ezekre a kérdésekre kap választ az olvasó abból a könyvből, amelynek a bemutatójára a közeljövőben kerül sor. A kiadvány úttörő vállalkozásnak tekinthető, ugyanis ez az első magyar nyelven megjelenő szakkönyv, amelyben a mezőgazdasági és erdészeti tudományok elismert szakemberei foglalják rendszerbe az agrárerdészeti ismereteket.
Az agrárerdészet, mint fogalom, a szóösszetételből sejthetően a mezőgazdasági művelést és az erdészkedést kapcsolja össze. Nem vadonatúj találmányról van szó, hanem egy réges-régen „feltalált” takarékos növénytermesztési módszerről.
Bizonyára hallott már a tisztelt olvasó a vákáncsos fogalmáról. Ő az a debreceni erdőtelepítő, aki az általa beültetett erdőparcellát (a vákáncsot) a fák felnövekedéséig gondozta és a facsemeték között saját szükségletére kapás növényeket termesztett – olvasható a néprajzi lexikon szócikkében. – Az elnevezés a latin vacans (megüresedő) kifejezésre vezethető vissza, amely az 1820-as évektől a debreceni közigazgatási iratokban a városra szálló elhagyott vagy elpusztult erdőterületek megjelölésére szolgált. Később a „betelepítendő parcella” jelentése alapján nyerte el az erdőtelepítést végző személy a vákáncsos megnevezést. Az 1880-as években vezette be Debrecen városa az erdőtelepítés hatékony és egyben ingyenes módját, amellyel az akkorra már jelentékennyé váló munkanélküliségen is segíteni tudott. A város a sokgyermekes nincstelenek között 6–8 holdas irtásföldeket osztott ki erdőtelepítésre. Az elszegődött vákáncsosok lehetőséget kaptak kunyhó és ól építésére, sőt, megengedték nekik, hogy a makkvetés vagy a faültetés sorközeibe kukoricát, burgonyát, tököt, babot vessenek. A termesztett növényekkel együtt a faültetvényt is megkapálták. 4–5 év múlva, amikor a telepítés annyira megerősödött, hogy a köztes művelést már nem lehetett folytatni, a vákáncsos új parcellát kapott telepítésre. Ezért állandóan költöznie kellett. A sajátos vándorló életformából következett, hogy lakóépülete és annak berendezése igen kezdetleges volt. Félig a földbe vájt, földdel fedett kunyhóban lakott családjával. Az egy, ritkábban kéthelyiséges lakás berendezése a legnélkülözhetetlenebb bútordarabokból (ágy, szék, asztal) állt. A földkunyhóban eleinte a földön tüzeltek, később csikótűzhelyet használtak. A kemencét az udvarra építették. A vákáncsos egy lovat, egy-két tehenet, disznót és baromfit tarthatott kunyhója körül. Télen favágással is foglalkozott, a kitermelt tuskó és gally felét eladhatta, ezért többen talyigát, egylovas kocsit tartottak. A város szegényebb lakosságát ők látták el tüzelővel. Megélhetésükhöz hurokkal, csapdával végzett alkalmi vadfogás is hozzájárult. A vákáncsos szigorú szerződésben állt az erdőgazdasággal. Sem kunyhóját, sem vákáncsföldjét nem adhatta át másnak, kunyhójába idegent nem fogadhatott be, a földet bérbe adni vagy részben kiadni nem lehetett. Az erdősítés befejezése után kunyhóját le kellett bontania, telephelyét köteles volt feltörni és suhánggal beültetni.
A feljegyzések szerint, 1940-ben szűnt meg ez az életforma. Emlékét utca őrzi Debrecenben.
Kitekintésként, talán az idősebb nemzedék még emlékszik a mezővédő erdősávok ültetésének idejére, ami szinte mozgalomnak számított az ötvenes években, hisz’ a nagy Sztalin elvtárs volt az ügy „reklámembere”. Magam jól emlékszem a plakátra, amelyen az előtérben bal oldalon a nagy néptanító, a jobb oldalon, a háttérben pedig a vége láthatatlan orosz síkságon a szép négyzet alakú erdősávok „szabdalják” a tájat.
Aztán a jó ügy szép lassan lecsengett, mert a nagyüzemi mezőgazdaság és a gépi földművelés akadályt látott az erdősávokban. Vád volt még az árnyékolás és a kártevők megtelepedése.
Mint tudjuk, ezzel egy időben szűntek meg az apróvad élőhelyei is.
Mi még úgy tanultuk, hogy az erdei legeltetés és makkoltatás főben járó bűn. Ez általában még ma is így van, de léteznek olyan ligeterdők, ahol már megengedőbbek a jogszabályok.
A közelmúltban megszületett régi-új erdőtörvényben azonban nyomát sem találni ennek a fogalomnak, hogy agrárerdészet. A szakma sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta ezt a gazdálkodási módot. Azaz elhárította, mondván, ez mezőgazdasági művelési ágban zajlik, bajlódjanak vele az agrárosok.
Tőlünk nyugatra, Franciaországban és máshol, azonban a magángazdálkodók hasonlóan gondolkodtak, mint a mi vákáncsosaink munkaadói. Rájöttek, hogy sok olyan haszonnövény-kultúra van, amely jól megfér egymás mellett, alatt, fölött.
Többek között ezekről is olvashatunk a Gyuricza Csaba és Borovics Attila által szerkesztett „Agrárerdészet” című kötetben, amely a napokban jelent meg a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ kiadásában. A számos fotóval illusztrált könyv hazai és külföld példák sokaságával mutatja be ennek a gazdálkodási módnak a titkait. Előnyeit, kockázatait, változatait.
A tanulmánykötet kitér a gyümölcstermesztés lehetőségeire, az erdei melléktermékek hasznosítására, a méhlegelőkre, az energiaültetvényekre és számos olyan részletre, amelyre eddig nem kellően figyeltek a szakemberek.
Az egyik fejezetben szó esik ugyan a vadkár elleni védekezésről, de azt hiszem a hazai túlszaporodott vadállományt nem kérdezték meg, mit szól ezekhez a felvázolt elképzelésekhez. A vadgazdálkodók bizonyára üdvözlik a kezdeményezést.
Z.Z.

{jcomments on}