2026. június 23. - Először is szögezzük le, hogy kétféle kommunikációs mező van az erdészek „nyakába akasztva”.

Az egyik az erdőkommunikáció, ami az erdőről, az abban játszódó folyamatokról, az ott zajló tevékenységről, az erdei ökoszisztémáról szól, amolyan ismeretterjesztő jelleggel. A másik az erdészeti kommunikáció, az erdészet szervezeti fölépítéséről, működési, szervezeti rendjéről és az érdekérvényesítésről. Az erdészet tevékenysége kommunikációs szempontból amolyan hibrid terület, mert itt is, ott is lehet létjogosultsága.
Ezt a két területet már negyedszázada megkülönböztettük. Akkor, amikor megírtuk Kovácsevics Pál kollégámmal az első erdészeti kommunikációs stratégiát.
Akkoriban nagy divatja volt az erdészeti stratégiáknak, programoknak. 
Mi egészen korszerű alapokat fektettünk le, bár még nem volt hozzáférhető széles körben az internet, s a közösségi médiát még ki sem találták. 
De mi fölismertük a kommunikáció fontosságát, s igyekeztünk ezt a fölismerésünket másokkal is megosztani, és őket is „megfertőzni” ezzel a gondolattal.
Nem mondom, hogy osztatlan sikert arattunk. 
Óriási hendikeppel indultunk, bár igazi versenytársunk még nem volt, NGO-k sem voltak, zöldekről nem is beszélve. A hátrány a fejekben volt elrejtve, de azoknál a vezetőknél is, akik a pénztárkulcsot őrizték. 
A másik legnagyobb akadályt a szakma képviselői jelentették (jelentik ma is), különös tekintettel a felső vezetőkre. Abból kell kiindulnunk, hogy az erdész szakma az a hivatás, amely olyan személyiségű embereket vonzz, akik nem a szó, a szereplés, az exhibició emberei. Tehát eleve elutasítják, fenntartással kezelik a sajtó/PR munkát. Akik ilyen területen dolgoznak a szakmában, azok deviánsak. Vagyunk néhányan.
 Az egyik legdeviánsabb én vagyok, aki megalapítottam az Országos Erdészeti Egyesületen belül a Közönségkapcsolatok Szakosztályt (ma már erdészeti kommunikációs) és a ForestPress-t. Az előbbit azzal a céllal, hogy összehozzuk az erdészeket azokkal az újságírókkal, akik érdeklődnek az erdő, az erdészet iránt. Mert voltak, vannak ilyenek. És akkoriban ők még nem voltak sötétzöldek. A ForestPress-t akkor alapítottam, amikor egy kanadai erdészeti világkongresszusról, ahol magyar küldöttek is jelen voltak, egyetlen sort le nem írtak, egy hang el nem hangzott a hazai sajtóban.
Az eltelt több mint két évtizedben sokat fejlődött a szakmai kommunikációnk, sokan elfogadták, hogy nem a köbmétereket, hanem a lágyabb híreket kell hangsúlyozni a médiában. 
De azokat rendszeresen, következetesen. Tervszerűen!
Az nagy tévedés, mint egy kolléganő írja, hogy „ágazati kommunikáció hiánya miatt egy egész szakma veszítette el a társadalom bizalmát”.
Kétségtelen, hogy nem volt és ma sem elegendő a kommunikáció, de a társadalom bizalmát az ellenszél miatt veszítettük el. Az olyan jelenségek miatt, mint az emlékezetes Zengői ütközet, ahol zöld aktivisták láncolták magukat fákhoz, és a sajtóban bennünket „erdészterminátoroknak” neveztek. Ráadásként mögéjük állt még egy köztársasági elnök is. A helyzet kommunikációs elemzésébe most nem megyek bele, de ennyi is elég a következmények belátásához. 
Hasonló volt a sajóládi erdő ügye. Emlékeztetőül: egy szétlopott erdőt igyekeztek a kollégák újjáéleszteni, mire az a vád érte őket, hogy tarra vágták az értékes ártéri ligeterdőt. Természetesen ennek az ellenkezője volt igaz, de az nem került szóba, hogy tolvajokkal súlyosan fertőzött területről van szó. Olyannyira, hogy téli ottjártamkor egy délután két falopásra szakosodott csapatot sikerült föltartóztatni.  A tolvajok nem szerepeltek a sajtóban, csak az erdészeket kárhoztatták erős NGO-s segédlettel. Az civileknek akkora erejük volt, hogy még a brüsszelitákat is odarendelték, de végül a messziről jött emberek is belátták, hogy nem arról van szó, amit nekik állítottak.
Ezt a két történetet azért soroltam elő, mert nem mi kommunikáltunk elégtelenül, hanem főként az ellenszél volt erős, és egyre erősödő. 
A társadalom pedig bedőlt a Zengő-ügynek és a sajóládi történetnek is. Ezeket a történeteket elég nehéz előre kommunikálni, de lehetett volna. Akkoriban erre nem volt fölkészült a szakma, minden erőfeszítésünk ellenére.
Azon a fölismerésen már réges rég’ túl vagyunk, hogy nem jól csináltuk/csináljuk a kommunikációt.
Ezen egy csapással nem lehet változtatni, ennek számos anyagi, technikai, és főleg személyi föltétele van. De fölhívom a károgók figyelmét, hogy szemben a kétezres évek elejével, amikor alig-alig olvashattunk erdészeti témájú közleményeket (akkoriban magam napról napra hivatalból figyeltem a hazai sajtót), napjainkban szinte naponta jelennek meg ilyen tartalmak a világhálón, az elektronikus és a nyomtatott sajtóban. A fejlődést zongorázni lehet. 
De nem elegendő.
Az ellenszél ugyanis egyre erősödik. Ezt jól megfigyelhettük a választási kampány során is, amikor teljesen „civil” orgánumok is teli szájjal harsogták az erdészellenes mantrát.
Nem volna érdektelen egy nagyobb, reprezentatív mintán felmérést készíttetni az erdővel, az erdészettel kapcsolatos ismeretekről, attitűdökről. Ebben a jelenlegi „háborús” helyzetben különösen érdekes volna. Ezt, mint egykori közvélemény-kutató is örömmel venném. 
Azt is állítják, hogy beszélni kell az emberekkel, meg kell győzni őket az igazunkról. Vagy megérteni az ő álláspontjukat. Ez már nem a mesélés világa, hanem a kemény érdekek terepe. Mi az érdeke az erdészeknek, és mi a közösségé?  Az új trend az, hogy mindig a népnek van igaza. Ez nem igaz! A nagyhangú hozzá nem értéssel nehéz mit kezdeni. A butasággal párosult akarnokságot nagyon nehéz kezelni. Mert azt kevesen ismerik el, hogy nem értenek ahhoz, amiről beszélnek, vitáznak. Félreértett félmondatokra, rossz helyen hivatkozott szakmai félismeretekre apellálnak.  Ilyenkor óriási türelem kell a téveszmék eloszlatásához. Ha egyáltalán van fogadókészség.
Ahhoz, hogy beszélni lehessen az emberekkel, fórum, tér kell. Nem lehet Pál apostolként kiállni egy sziklára és hirdetni az igénket. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen helyzet alkalmat ad a legádázabb ellenfeleknek is a közbeszólásra. Higgadt vitát, eszmecserét nehéz elképzelni. Azzal pedig nem megyünk semmire, ha megértően elfogadjuk az ellenfél álláspontját. Mert a miénket nem fogják elfogadni. Mert ez a terület már az érdekek világa. S e téren homlokegyenest mások az érdekeink. Itt majd a politikai változás hozhat kikényszerített megoldást.
Pedig ki kell alakítani a mi agóránkat is, és meg kell találnunk azokat a kollégákat, akik kellően fölkészültek, s ami még fontosabb, állják a sarat az ilyen feszült helyzetekben is. Persze ezt nem lehet csigaházba zárkózott kollégákkal elérni. 
Az ilyesmire mondják manapság modernül, hogy proaktívnak kell lennünk. Ezt is leírtuk már évtizedekkel ezelőtt, menetrendet javasoltunk az erdőgazdaságoknál zajló biológiai és gazdálkodási folyamatokra építve. Végig tekintve a jelenlegi kommunikációnkat néhány társaság ezt meg is fogadta, és rendszeresen jelentkezik az időszerű események bemutatásával. 
Egy másik sarkalatos pontja a hatékonyabb kommunikációnak, hogy a mindennapok megszokott szakzsargonját föl kell váltani a laikusok számára is érthető nyelvezettel. 
Hasonlóan fontos tényező, hogy mindezt következetesen, rendszeresen kell tenni. 
Arról is írtunk anno, hogy a jól beszélő, jó föllépésű, esetleg még kellő humorral is megáldott kollégákat „sztárolni” kell. Őket kell médiaszereplésekre delegálni, személyes kommunikációnál bevetni, ismertté kell tenni őket. Erre is vannak jó példák.
Ezektől a szereplésektől nem szabad azonnali sikert remélni, mert egy ország, egy-egy korosztály véleményét megváltoztatni nagyon nehéz. Ez az attitűdök, a beállítódások világa. Ismert, hogy az attitűdöket megváltoztatni nagyon nehéz, lassú folyamat, s nem utolsó sorban drága „mulatság”.
De nem lehetetlen!
Arról nem is beszélve, hogy ebben a kommunikációs térben nem mi vagyunk az egyedüli aktorok, hanem ott vannak ellenfeleink, a zöldek is. Ők pedig árgus szemekkel figyelik, hogy mibe lehet belekötni, s ha nem is vétünk hibát, akkor keresnek és találnak ürügyet arra, hogy tovább rongálják presztízsünket. 
Zétényi Zoltán
erdőmérnök, újságíró