Szombathelyi Erdészeti Zrt. Erdőhasználati és kereskedelmi igazgatója részére, válaszul a 2009. június 9-i keltezéssel megjelent Veszélyeztetett erdők Nyugat-Magyarországon című cikkre.
Tisztelt Erdőgazdálkodó!
Meglepetéssel vettem észre a greenfo.hu-n megjelenő levelet, amely az erdőgazdálkodás
egészségügyi (termelési) problémáit, illetve annak okát szeretné kommunikálni a természetet szerető turisták és a természet védelmében tevékenykedő civil szervezetek felé. Kérem engedjék meg, hogy nyílt levelemben pár adalékot adjak az őrségi és vendvidéki erdőkkel, azok kezelésével és állapotával kapcsolatban. Az elmúlt pár évben nappali lepkefajok felmérését végeztem az Őrség és Vendvidék területén, így a Sopronban végzett tanulmányaim mellett a gyakorlatban is megismerhettem azokat az erdőket, amelyeket az erdész szakma is csak úgy hirdet, hogy hagyományosan szálalással kezelt erdők, amelyek a szakmai irodalom szerint változatos korosztályúak, természetes elegyfafajokban gazdagok és struktúrájukban is igen diverzek. Sajnos ezekkel ellentétben óriási területű elegyetlen erdei- és lucfenyő állományokkal találkoztam, és a kevés idős kocsányos és kocsánytalan tölgy célállományú erdők között rengetek vörös tölgyessel is.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ezek az erdők nem a jelenlegi erdőgazdálkodás
következtében alakultak ki, azonban az erdőgazdálkodó jelenleg is nagyterületen végez „egészségügyi termelés”-t amely egyszerű tarvágás, a természetvédelmi törvény kikerülésével (3 hektárnál nagyobb véghasználat nem engedett védett területen). Ez szerencsére egyre kevesebb esetben fordul elő, azonban az erdőgazdálkodó még ebben a néhány esetben is saját magát hozta olyan helyzetbe, felhívva maga ellen a civilek és a turisták ellenérzését, ahol egyébként semmi nem okolta a nagyterületű tarvágás „kirakatba való kitételét”. Elegyetlen lucos állomány tarra vágása történt ugyanis az Őrségi Nemzeti Park területén fekvő állományban, Kondorfa felől Csörötnekre tartó út mentén, ahol a völgybe leereszkedve több ezer ember láthatja nap mint nap azt a tarvágást, amely bár bizonyosan egészségügyi okokból történt, de amelyet nagyon kis odafigyeléssel el lehetett volna takarni a mindennapok embere elől, nem hagyva támadási felületet, oly módon, hogy az út felőli pár méteres erdőszegélyt az erdőgazdaság meghagyta volna takarásnak. Ebben a szegélyben ráadásul nemcsak szúk által károsított lucfenyők voltak, hanem madárbúvóhelyként szolgáló kökény, a színjátszó lepkék táplálékaként szolgáló kecskefőz is, amelyeket teljesen oktalanul, ráadásul extra költségen vágatott le az erdőgazdálkodó, mivel a faanyag lehordását így is, úgy is csak a közelítő úton lehetett megoldani. Mindezt fokozottan védett terület pufferzónájában.
Ezt a felújítást egyébként egyszerűen meg lehetett volna oldani oly módon, hogy a tőjét vesztett lucfenyők alatt feljövő fiatal újulatot az erdészet teljesen meghagyta volna, és ily módon kialakulhatott volna egy elegyes (nemzeti parkba való) állomány, igaz kevesebb ipari fát adó fafajjal, de nagyobb diverzitással, amelyet viszont 50-60 év alatt viszont át lehetett volna alakítani többkorú örökerdővé, amely megfelel az értéktermő kritériumoknak ugyanúgy, mint a biodiverzitás fenntartásának. Ilyen példákkal kellene a mai modern
gondolkodású és magas szakmai képzettséggel rendelkező erdőgazdaságoknak előállni,
ugyanis a tarvágást az egyszerű fakitermelő munkás is meg tudja tervezni. Az erdők egészségi állapotáért és a biodiverzitás fenntartásáért az erdészet máshol is sokat tehetne, azonban ez a Nyugat-magyarországi erdők állapotán nem nagyon látszik meg. A szintén fokozottan védett Szalaréten (Szalafő) (és még számtalan másik helyen) ugyanis az erdészet még mindig azt a gyakorlatot végzi, hogy a szegélyek elegyfafajait kivágja az egyébként is majdnem elegyetlen erdei fenyvesből, így szegényítve a biológiai diverzitást.
A földön fekvő nyírek adhattak volna a későbbiekben élőhelyet egy sor olyan védett lepkefajnak, amelyek Magyarország területén szinte kizárólag a nyugati határszélen élnek, azonban ezeket a tényeket az erdőgazdálkodási gyakorlat nem veszi figyelembe, mint ahogyan azt sem, hogy a szintén „gyomfa”-ként kezelt rezgőnyár az egyik legjelentősebb specialista rovarfajokat fenntartó élőhelye. Ennek megfelelően a rezgőnyár még mindig az irtandó fajok között van nyilvántartva, amelynek legkésőbb a növedékfokozó gyérítések során pusztulniuk kell. Emiatt került a kipusztulás szélére a nagy nyárfalepke Magyarországon, az őrségi élőhelyei közül sokat pont idén pusztítottak el, a legszebb,
idős rezgőnyár egyedeket a Szentgyörgyvölgyi erdőtömb és Apátistvánfalva környékén vágták ki. Az eszébe sem jutott az erdőgazdálkodónak, hogy ezeket a faegyedeket elpusztulásukig meghagyja, hiszen sokkal rövidebb életűek, mint a célállományként kinevezett bükk vagy tölgy, úgyis elpusztulnak és kidőlnek még a véghasználat előtt, és a kitermelés költsége pedig egyébként is magasabb, mint amennyit a rezgőnyár faanyagáért az erdőgazdálkodó kaphat.
Mindezek mellett az őrségi utak mentén és erdőfelújításokban terjedő invazív akác is hozzá fog járulni az erdők elszegényedéséhez, amelynek visszaszorítására az erdőgazdálkodó eddig nem tett semmit.
Persze egyszerű ilyenkor a klímaváltozást előhozni, hogy emiatt van sok gond az erdőkkel, de sokkal inkább változtatja a klímát, és itt elsősorban a mezo- és mikroklímára gondolok, a nagykiterjedésű vágások szárító hatása, és az erdei utak mentén mindenhol jól karbantartott vízelvezető árkok hálózata, amely pont az erdőgazdaság által kezelt erdők alól szállítja el a csapadékot és az oly nagy fontosságú szivárgó vizet, tovább szárítva az egyébként is vízhiánnyal küszködő Őrséget és Vendvidéket. A jó vízgazdálkodású területek ugyanis helyi szinten sokkal inkább ellenállnak a globális folyamatoknak, mint a mesterségesen kiszárítottak.
Ezek a vízelvezető árkok sokszor egyébként sem az erdészeti szállítás érdekeit szolgálják, hiszen a forwarderek ki tudják olyan rakodókra hordani a faanyagot, ahol a terepen nem használható teherautók, kamionok is fel tudják az terhelni. Az Ivánc melletti Lugos-patak völgyében kialakított, kaviccsal stabilizált utat például rendszeresen használják (amikor a sorompó nyitva marad) illegális gyorsulási versenyek céljából, amely nem kifejezetten nemzetgazdasági érdek.
Kérem tehát az erdőgazdálkodót, hogy az új erdőtörvény adta lehetőségeken keresztül tegye igazán természetközelivé a gazdálkodást olyan védett területeken, mint az Őrségi Nemzeti Park, vagy a Kőszegi-hegység Tájvédelmi Körzet, keresse a nemzeti parkkal és a természetvédelmi civil szervezetekkel a konstruktív kapcsolatot, együttműködési lehetőségeket, és ne várja meg, hogy a turisták küldjék be a felháborodott leveleket, hanem egy paradigmaváltással előzze meg kritikákat. A jelenlegi gazdálkodási módon nagyon sokat lehetne ugyanis minden különösebb ráfordítás nélkül változtatni, amely a mai (és a jövőbeli) társadalmi elvárásoknak is megfelelne, mert már nem elég a rég idejemúlt dogmákat
ismételgetni, azt a nyelvet a fiatalabb generáció már nem ismeri. A fiatalok, a jövő generációi ugyanis nem nagyterületű tarvágásokat, faültetvényeket akarnak, hanem, a természet és a biodiverzitás védelmét, a tiszta levegőt, virágos réteket és a madárdalt szeretik, azt, amelyhez mindannyiunknak egyenlő joga van, és amely a magyar állami erdőkben ugyanúgy mindenkié, mint az erdő, amelyet az állam által megbízott erdőgazdálkodó csak kölcsön kapott az unokáinktól.
Üdvözlettel
Sopron, 2009. június 12. Sáfián Szabolcs
Természeti Örökségünk Alapítvány
