A szarka
(Kisalföld - 2009. május 9.)
A szarka feje, begye, háta, szárnya és az alsó farkfedői feketék, válla és hasa fehér. Az evezőtollak fehér sávja csak röptében látszik. A farok legalább olyan hosszú, mint a test, színe felülről zöldes, a végén vöröses, alul feketés árnyalatú és röptében ék alakúnak látszik. A felnőtt madarak tolla fényes, a fiataloké fénytelen, matt. Más fajjal nem lehet összetéveszteni.
Az egész Palearktiszban előfordul a Brit-szigetektől Kamcsatkáig, sőt, areája átnyúlik az észak-amerikai kontinens nyugati felére, valamint Észak-Afrikára, Arábiára és India északi részeire is. Magyarországon - a nagy összefüggő erdőségeket kivéve - mindenütt előfordul. Élőhelyét tekintve inkább a nyílt vidékeket kedveli, ugyanakkor a változatosságot is igényli.
A kultúra elősegítette terjedését. Tipikus élőhelyei a ligetekkel, fasorokkal, erdősávokkal, fa- és bokorcsoportokkal tagolt rétek és legelők, szántóterületek, de nem hiányzik az árterekről, a víz menti galériaerdőkből, nagyobb parkokból, olykor a nádasokból sem. Helyenként megfigyelhető településekre való betelepedése is. Habár a fiatalok már születésük évének októberében párba állhatnak, költésük első, második, olykor csak harmadik évükben történik. A szarka monogám állat, tartós párkapcsolat jellemzi. Nálunk március végétől május közepéig tart a költés, sarjúfészekaljak esetén ennél is tovább.
Fészkét ágak sűrűjében, fákra vagy bokrokra rakja. A fészeképítést vagy -renoválást már márciusban megkezdi. Rendszerint a hím hordja a fészekanyagot (ágakat, gyökérdarabokat), a tojó építi vagy javítja a fészket. A fészeknek általában teteje, egy vagy két bejárata van és belül sárral tapasztott. Ennek megépítése után a szülők kibélelik a stabil építményt a környéken található puha anyagokkal: fűvel, tollal, szőrrel stb. Kedveli a tüskés, tövises fákat és bokrokat, mint az akác, a krisztustövis, a galagonya, az ezüstfa, a kökény, de ezek híján más fa- és cserjefajokon is megtelepszik. Van feljegyzés nádasban való fészkeléséről is. A fészek építési magassága a zavartság függvénye, háborítatlan területeken alacsonyan, másutt egész magasan fészkel. Általában egyes fészkei, legfeljebb laza fészekcsoportosulásai általánosak. Évi egy költése van, pótköltése lehetséges.
Tojását naponként rakja le, a fészekalj nagysága 6-7 tojás. Csak a tojó ül a tojásokon, és már az első lerakása után megkezdi a kotlást. A fiókák 17-18 nap után kelnek ki. Mindkét szülő eteti őket. A fészek elhagyása - az elhúzódó kelés miatt - különböző időpontban történik, 22-28 napig is eltarthat. A felnőtt madarak táplálékában a növényi eredetű hányad dominál, de egyharmad részben állati táplálékot is fogyaszt. Prof. dr. Faragó Sándor
A mesékben gyakran megírt vonzódása a fényes, csillogó dolgokhoz igazolhatók valóban előszeretettel gyűjti össze fészkébe a fényes, csillogó tárgyakat, ezért a népi folklórban mint „tolvaj szarka” él. A papagájhoz hasonlóan megtanítható az emberi beszéd utánzására. Az egyetlen madár, amelyről tudott, hogy képes felismerni magát a tükörben,[1] amit a fejlett éntudat jelének tartanak. Ezzel szemben: nagy fészekrabló, a vadgazdálkodásnak és a természetvédelemnek egyaránt károkat okoz, ezért, évszázadok óta gyérítik. Állandó madár.
Erdei szalonka 
(Kisalföld - 2009. március 21.) - Az idei az első évszázadok óta, hogy tavasszal nem vadászhatnak erdei szalonkára a magyar vadászok. Az EU madárvédelmi irányelvek alapján az EU Bizottság kötelezte Magyarországot: teljesítse azt a kötelmet, hogy nem lehet vadászni abban az időben madárfajokra, amikor azok telelőterületeikről a fészkelőterületekre vonulnak fel.
Bár a magyar kutatások kimutatták, hogy a tavaszi húzáson való szalonkavadászatokon 82 százalékban kakasok és csak 18 százalékban tojók estek. Ennek, a terítékbeli ivararányadatnak azért van jelentősége, mert a szalonka pár nélküli ivari kapcsolatban (ún. promiszkuitásban) él, azaz egy kakas több tyúkot is képes megtermékenyíteni. Ilyen körülmények között a tojókat kereső kakasok tavaszi lelövése nem veszélyezteti a szaporodást. Ráadásul a szalonka nálunk alig költ (becslések szerint kb. 100 példány), elterjedési területe főként tőlünk északra húzódik.
A neve is mutatja, hogy erdőhöz kötődő faj. Mind az alföldi, mind a hegyvidéki területeken előfordulhat. Közép-Európában a lombos vagy lombelegyes, főként a középkorú tölgyeseket és akácosokat kedveli. Vonulása során időlegesen elhagyja az erdőt, erdő melletti gyep-, szántó- vagy szőlőterületekre jár ki táplálkozni. Közép-Európában április második dekádjától július végéig fészkelhet, ezért volt vadászidénye nálunk március 1-április 10. között. A fészke kis mélyedés, amelyet a tojó avarral vagy más száraz anyaggal bélel ki. Évente kétszer költhet. Az átlagos fészekalja 4 tojásból áll. 21-24 napos kotlás után a fiókák egyszerre kelnek ki és szinte azonnal elhagyják a fészket. Ha valamilyen okból a környék nem alkalmas a fiókanevelésre vagy tartósan zavarják, a tojó egyenként alkalmasabb helyre szállítja a kicsiket. Ez a művelet igen ritka a madárvilágban (25 fajról mutatták ki). A fiókát lábszárai/combjai közé szorítja a tojó, farkával megtámasztja, majd a talaj felett 1-3 méterre repülve, akár 60-300 métert is megtesz ilyen módon. A szalonka csipeszként működő csőrével a talaj felső rétegeiben kutat élelem után, s az érzékeny idegvégződések lehetővé teszik a táplálékforrás felismerését. A keresés nyomai apró lyukak formájában fellelhetők az erdő talajfelszínén. Tápláléka minden olyan állat, amely ebben a talajmélységben fordul elő, főként földigiliszta, rovarlárvák, bábok, ikerszelvényesek, százlábúak, csigák. Táplálkozni elsősorban az esti-éjjeli órákban jár.
A faj európai állománynagysága elérheti a 25 millió példányt, és dinamikáját tekintve stabilnak tekintik. Vonuló madár, a telet Nyugat-Európában vagy a Földközi-tenger-melléki lagunákban tölti. Az állomány jelentős része ősszel vonul át Magyarországon, s csak március közepén kezdi meg a visszavonulást. A telelőterületeken több millió példányt lőnek belőle (de még ez sem veszélyezteti állományát). Magyarországon ezzel szemben csak 6-8 ezer példány esett évente, azaz a lőtt mennyiségnek csupán jelentéktelen hányada. A brüsszeli bürokráciának mégis ez a kis mennyiség fájt (amiből, mint láttuk, csak 18 százaléka volt a szaporító tojó), nem pedig a milliós francia, olasz, spanyol, görög veszteségek, ahol az ivararány a terítékben ráadásul 50-50 százalék, tehát a tojók magas halandósága jóval nagyobb kárt okoz! Prof. dr. Faragó Sándor
Szikaszarvas
(Kisalföld) 2009. szeptember 26. - A szikaszarvast Európa több országába betelepítették. Különösen a Brit-szigeteken, Dániában, Csehországban. Lengyelországban, Svájcban, Németországban és Franciaországban él nagyobb elterjedésben.
Ezt az eredendően Ázsiában őshonos szarvasfajt először gróf Károlyi Gyula telepítette fehérvárcsurgói vadaskertjébe az 1880-as évek végén. A nagy elterjedési területen élő 8 alfaj közül ekkor került a kisebb testűekhez sorolható japán szikaszarvas (Cervus nippon) a faunánkba.
Ez volt az a kor, amikor az egzotikus vadfajok betelepítésével széles körben kísérleteztek Európában és hazánkban is. Ezt követően, vérfrissítés céljából - tulajdonképpen tévedésből - 1975-ben vásároltak 28 példányt a volt Szovjetunióból. A tévedés az volt, hogy a megérkezett állatok a nagyobb testű, úgynevezett Dybowski szika alfajhoz tartoztak.
A japán szika a dámszarvasnál kisebb, az őznél nagyobb testméretű, a Dybowski szika a dámhoz hasonló méretű. Nyáron vörösesbarna a csuhája, számos fehér folttal pettye-zett. Télire a szőrzet megsötétedik, és olykor a foltok is eltűnnek, ilyenkor csaknem egyszínűvé válik. A szaporodási időszakban és télen a bikának rövid, de jól kivehető sörénye van. A fiatal állatok sűrűn pettyezettek. A test hátsó fele erőteljesebb, mint az első, ezért a többi szarvasfélénkhez képest kevésbé kelt kecses benyomást. A szikaszarvas agancsa általában 6-os vagy 8-as, mindig korona nélküli, azaz egy-egy száron 3-4 ág található.
Az öreg bikák magányosan járnak, csak a bőgési időszakban keresik fel a teheneket. Bőgőhangja inkább hosszú madárfüttyre emlékeztet, amelynek vége mindig rekedt röfögés. Ezen időszakban a bika magasra billentett farokkal, felborzolt szakállal, peckesen jár, kitartóan füttyöget, rendkívül izgatott. A bőgés idején a territóriummal rendelkező bikák kis területet kisajátítanak, míg annál nem sokkal nagyobb otthonterületet csak használnak. Csak az 5 évnél idősebb bikáknak van territóriumuk. A territóriumot éveken keresztül használja, azaz több évre kisajátíthatja. A „bőgése" Fehérvárcsurgón október 10. körül kezdődhet. Vemhességi ideje 7 és fél, 8 hónap, azaz az ellések május végétől június végéig tarthatnak. Általában egy, nagy ritkán két borjat vet. A borjú 3-4 hónapig, szeptember-októberig szopik, ezután történik az elválasztás.
Rendszerint területtartó, még a vadaskertekben is csak a kert egy részét használják szívesen. Szabad területen sem vándorol nagy távolságokat be, inkább csak az öreg bikák tehetnek meg nagyobb utakat. A zárt téri tartás nagyban meghatározza mozgáslehetőségét.
Tápláléka hazai viszonyok között lényegében azonos a gímszarvaséval, legfeljebb több kétszikű lágyszárút és kevesebb lombtakarmányt fogyaszthat. Zárt téri tartási viszonyok között a vadföldek növényei és a kiegészítő takarmányok képezhetik fő táplálékát.
A hazai szikaszarvas-állomány a II. világháború előtt mintegy 200 példányos volt. A háborút követően mindössze 1 bika és 2-3 tehén maradt mindebből. A Fővárosi Állat- és Növénykertből 1958-ban 7 példány, 1969-ben 5 példány érkezett a vadaskertbe. Az említett orosz vásárlás után tíz évvel, 1985-ben 63 japán szika és 52 Dybowski szika volt a kertben. Az utóbbi időszakban lényegesen lecsökkent az állomány, napjainkban néhány tucatnyi él a fehérvárcsurgói kertben. Kultúrhistóriai megfontolásból célszerű védelmét biztosítani. A vadászati rendelet alapján mindkét alfaj valamennyi korosztálya és ivara szeptember 1-december 31. között vadászható. Elejtése ritka, eseti. Mivel szabad területen nem fordul élői így védelmét a mindenkori vadaskerti gazdálkodás biztosítja. PROF. DR. FARAGÓ SÁNDOR
