Heinrich Reininger: A szálalás elvei című könyve elé A szálalás – mint erdőkezelési üzemmód – Magyarországon kívül, a környező országokban általában ismert, sőt többnyire elismert gazdálkodási mód. A hegyvidéki, fenyvesekkel bőven rendelkező vidékeken gyakori, mivel az árnyéktűrő állományok esetében alkalmazása viszonylag egyszerűbb. A szálalás gyakorlata a német nyelvterületen, de például Szlovéniában is több évtizedre nyúlik vissza. Ennek megfelelően a szakirodalma is jóval bőségesebb az ez irányú magyar termésnél.
Magyarországon az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikája nem kedvezett a szálalás elterjedésének, bár – mint a könyvből kiviláglik – Nyugaton, Németországban, Svájcban sem volt töretlen térhódításának folyamata. Csak az erdővel szembeni társadalmi igények változása kényszerítette ki a korábban alkalmazott erdőgazdasági elvek felülvizsgálatát és a természetközeli erdőgazdálkodás elterjedését. Míg Nyugat-Európában e folyamat kezdete a hatvanas-hetvenes évekre esett, nálunk a szemléletváltozás – a társadalmi átalakulással párhuzamosan – a kilencvenes években kezdődött. A nyugat-európai szakirodalom így nemcsak mennyiségben jár a magyar előtt, hanem azzal a néhány évtizedes tapasztalattal is, amelyet az erdészek az utóbbi évtizedekben felhalmoztak és a természetközeli erdőgazdálkodás területén kialakult „fejlettebb” szemléletükkel, amelyben a szálalás nem kuriózum, hanem az értékteremtő gazdálkodás magától értetődően alkalmazott eszköze.
Heinrich Reininger ezeket a tapasztalatokat gyűjtötte össze könyvében, mintegy „keresztmetszetét” adva és történeti fejlődését, kialakulását is bemutatva az európai szálaló-erdőgazdálkodásnak. A szerző elsősorban saját tapasztalatai alapján, de nagyon sok esetben a szakirodalomban fellelt ismeretek és a másutt látottak-hallottak elemzésével, összegzésével jutott a könyvben megfogalmazott elvek kifejtéséhez. Ezen elvek alkalmazása – meggyőződésem – hatékonyan segíti a természetközeli erdőgazdálkodásra történő áttérést, az erdő életének, „működésének” megismerése és ennek alapján a szálalás lényegének megértése révén.
A szerző által ismertetett elvek jó része nem ismeretlen a magyar erdészek előtt sem, hiszen ezeket tanulták, csak a vágásos erdőgazdálkodás érdekében alkalmazták őket, elfelejtve, hogy ezek nem csak az egykorú, többnyire elegyetlen, tehát vágásos üzemmódban kezelt állományokban működnek, sőt …
Az egyik legfontosabb, az utóbbi években már Magyarországon is „polgárjogot nyert” alapelv, hogy az erdőgazdálkodás során nem állományban kell gondolkodni, hanem az egyes fatörzsek egyedi értékelésére és használatára kell összpontosítani. Ez magával hozza a használat, illetve az erdőművelés változását is, amely így az egyedekkel, illetve a kisebb csoportokkal dolgozik (Reininger többnyire az erdőművelés kifejezést használja a szálalás esetében akkor, amikor mi a mai szóhasználatunkkal erdőművelői szemléletű/irányítottságú fahasználatot mondanánk).
A másik nagyon lényeges dolog az erdő életfolyamatainak felismerése és megértése. A természet (idővel) mindent megold (ha hagyjuk), ezért az erdő életének természetes jelenségei – például az erdőfejlődés ciklusai és állapotai – a szálalással kezelt erdőkben is nyomon követhetők, ha nem is az erdőrészlet egész területén, hanem egy-egy foltján, csoportján. Fölösleges, sőt káros e folyamatok ellen harcolni, hiszen – ha jól végezzük a dolgunkat és hagyjuk érvényesülni a természetet – az erdő az adott termőhelyen a legmagasabb értéket hozza létre, a klimax-erdőt. Ennek kiváló példáit lehet tanulmányozni a még megmaradt európai őserdőkben, amelyeket akár a természet által végzett szálalásnak is nevezhetnénk. Az (egyedenkénti, vagy csoportos) elhalás és felújulás az erdő életének folyamatos körforgásában követhető nyomon.
Az előbbiekből következik az erdő sokszínűsége, mozaikossága, elegyessége és sokkorúsága és az ebből adódó biodiverzitás, amely által az erdő a növény- és állatfajok sokaságának ad otthont. Ez a sokszínűség egyben az erdő stabilitásának is biztosítéka, miként ezt az őserdők létének állandóságából is következtetni lehet.
A szálalás során tehát biztosítható a folyamatosság és a kiegyenlített hozam. Emellett – az állománystabilitást, mint az egyik legfontosabb erdőfenntartási tényezőt sem figyelmen kívül hagyva – az ilyen erdő minden szempontból „használhatóbb”, mint a vágásos, akár a környezet védelmét, akár az egyéb hasznokat (például az erdei idegenforgalmat) tekintjük.
Az erdő folyamatos fenntartásából adódóan a szálalás tehát olyan erdőkezelés, amelyben a fahasználat egyúttal az erdőnevelés eszköze is, amely során – a fenti elvek szem előtt tartásával – folyamatosan lehet az állomány szerkezetének alakulását befolyásolni, például a céljainknak megfelelő kiválasztást alkalmazni, az elegyarányt szabályozni, a törzsek minőségét javítani, az egyes fák növőterét szabályozni (a magterméshez fejlett korona szükséges), a záródást a kívánt szinten tartani, stb.
Az erdőgazdálkodás lényege, célja számunkra az, hogy az erdő – mint termelőeszköz – maximális termelékenységének és stabil állapotának folyamatos fenntartása mellett a maximális hozamot termelje meg a tulajdonos és a nemzet számára. Ez – továbblépve a vágásos erdőgazdálkodás során szerzett tapasztalatokon – azt jelenti, hogy a termelési folyamat (növedékképződés) folyamatos fenntartása mellett a hozam úgy maximalizálható, hogy azt az állapotot alakítjuk ki és tartjuk fenn, amely a legnagyobb mennyiségű és a legjobb minőségű növedéket hozza létre. Ez nyilván nem a fiatal, most felújult állomány.
Az ilyen állapot jellemzőinek meghatározása nem egyszerű, tekintve, hogy az állományok összetétele, minősége nagyon eltérő. A legjobban meghatározható mutató az egyes fák átmérője. A faegyedek fafaj, minőség és méret szerinti magas szórása miatt minden egyes fának saját vágásérettség határozható meg, ezért az egységes véghasználati korról végképp le lehet mondani. A célátmérőre alapozott fahasználat során nyílik lehetőség az értékfa-termelés megvalósítására, ami általános átállást jelenthet az eddigi térfogat- és tömegteljesítményről az értékteljesítményre, az erdő-hozamtanról az érték-hozamtanra, az állományról az egyedre, a használati eljárásról a termelési eljárásra. Ezért az erdőgazdálkodásnak nagyobb türelmet és állhatatosságot kell tanúsítania, a lehetőség nem a gyors bevételekben rejlik, hanem annak művészetében, hogy a fát hagyják megérni, teljesen kifejlődni.
A szálalóerdő gazdasági fölénye – végiggondolva fenntartásának és működésének feltételeit és körülményeit – megkérdőjelezhetetlen. A megtérülési gondok miatt a korosztályos erdő fenntartása közgazdasági szempontból értelmetlen, mivel a felújításkor befektetett pénz – tekintve a mai magas kamatokat – sohasem térül meg, míg a folyamatos szálalóerdő esetében nincs ilyen magas ráfordítási igény, s az állítás fokozottan érvényes a gyenge minőségű erdőkben: minél gyengébb a fatermőképesség, annál nagyobb szükség van a célátmérős használatra.
Ugyanakkor a szálalás nem csak gazdasági értelemben előnyös, hanem a természet megőrzésének is a legjobb módja a kezelt erdőkben. A szálalási egyensúly – tehát a növedék termelődése és a kitermelés mennyiségének összhangja – a folyamatos erdőhasználat biztosítéka és egyúttal az erdő folytonos fennmaradásának kulcsa. Feltétele minden ökológiai alapkövetelmény fennmaradásának és hozzájárul a termelési feltételek javulásához, mint az erdőtalaj védelme és állandó árnyékolása, a termőhely teljesítőképességének megőrzése, a természetes körfolyamatok fenntartása, az erdőszerkezet megóvása, az állomány belső klímájának védelme, a genetikai potenciál megtartása a biológiai sokféleség fenntartása és helyreállítása. Az összes ökológiai követelmény teljesítése tehát csak az erdőkezelés megfelelő módjával oldható meg. Az erdő folyamatos fenntartása a feltétele az erdőre jellemző fajgazdagság – ide értve az embert is – megőrzésének, a gyors végvágással alkalmazott generációváltás nem tekinthető folyamatos borításnak.
A Reininger által ajánlott elvek sora a szálalás ellenőrzésének, az állományok állapotának folyamatos figyelemmel kísérésére is kiterjed. A rendszeres állapotfelmérés és adatgyűjtés, az időszakonkénti élőfakészlet-leltár adatainak elemzése számszerűen mutathatja ki a szálaló erdőkezelés hatékonyságát, a kitűzött célok elérésének esélyét.
A vadkárok kiküszöbölése – különösen a tölgyek esetében – kulcskérdése az erdőfelújításnak, így a vadkárok megelőzése feltétele a szálaló erdőgazdálkodás működőképességének.
A szerző által ismertetett és megmagyarázott elvek nélkülözhetetlen ismeretanyagot jelentenek a szálalás folytatásához Magyarországon, így megértésük nélkülözhetetlen az alkalmazásukhoz.
Reininger munkája a benne közzétett tapasztalatokkal és magyarázatokkal kiváló segítsége lesz a Magyarországon a kibontakozó természetközeli erdőgazdálkodásnak. Keresztes György
