Változások az erdei közjóléti munkák terén (ForestPress)

2014. december 16. - Az OEE Erdők a Közjóért Szakosztály 2014.12.16-ai ülésén elhangzott előadás

Előadásom mondanivalóját a következő témák szerint kívánom csoportosítani
• Áttekintés a korábbi időszak közjóléti munkáiról,
• változások  az  erdei  közjóléti  munkák  finanszírozásában,  az  állami szerepvállalás növekedése,
• a közjóléti létesítmények arányeltolódása és

• szakosztályunk reagálása, feladatai ezekkel kapcsolatban.
Bevezetésként  tekintsük  át  szakosztályunk  kezdeti  időszakát.  A  szakosztály munkájában  az  1972.  február  15-i  alakuló  ülés  óta  veszek  részt,  ahol  már  az  első témák  között  határoztunk  az  erdők  közjóléti  szerepének  vizsgálatáról  és munkabizottságokat alakítottunk. Ezek egyikét vezettem, és már 1972. szeptemberi pécsi  kihelyezett  ülésünkön  a  témáról  előadást  tartottam.  Tehát  ide s tova,  a szakosztályon belül, magam is több mint négy évtizede kisérem figyelemmel az erdők közjóléti  szerepének  alakulását.  Az  eltelt  évtizedek  alatt,  gyakorlatilag  az  ország valamennyi  jelentős  részét  szakosztályunk  meglátogatta,  ezek  során  sok tapasztalatot szereztünk és adtunk is tovább.
Felelősségteljesen megfogalmaztuk szakosztályunk alaprendeltetését, amely így szól:  Az  Erdők  a  Közjóért  Szakosztály  –  az  Országos  Erdészeti  Egyesület  keretein  belül – széles társadalmi bázisra támaszkodva (az erdészeti szakembereken kívül, a környezetvédelem, a természetvédelem, a turisztika, a történelem, a biológia és más területen tevékenykedőkkel együtt) az üdülőerdők és az erdei közjóléti létesítmények fejlesztését, azok össztársadalmi érdekű hasznosítását, a közjószolgálatát, az ezért  történő  munkálkodást  tekintette  és  tekinti  legfontosabb  feladatának.  Minden  egyes megnyilvánulásunk e cél érdekében történt és történik.
A ’60-as években nagy lendülettel indult hazánkban a közjóléti létesítmények és az  üdülőerdők  kialakítása.  Ez  működésünk  első  évtizedében  még  folytatódott, melynek  eredményeit  Mészöly  Győző  első  szakosztály-elnökünk  szerkesztésében 1981-ben megjelent „Parkerdők Magyarországon” című könyv oly ragyogóan mutatta be.  Az  ezt  követő  években  fokozatosan  csökkent  az  üdülő  erdők  és  a  közjóléti objektumok  létesítése,  a  korábban  létrehozottak  állapota  fokozatosan  romlott  és mind kevésbé töltötték be, létrehozásukkor elhatározott szerepüket. Ezt az általános megállapítást csak  kis  mértékben  tudta  javítani  az  állami  erdőgazdaságok  egy részénél  tapasztalható  helyi  kezdeményezés,  a  romlás  mértékének  csökkentése érdekében. A lepusztulásban, sajnos szerepe volt a szinte társadalmi méreteket öltő vandalizmusnak  is.  A  ’80-as  évek  végére,  a  ’90-es  évek  elejére  az  állami szerepvállalás, a létesítmények állami finanszírozása teljesen megszűnt, sőt az állami tulajdonosi  jogkört  gyakorló  szerv  kifejezetten  megtiltotta  az  erdőgazdaságoknak, hogy üzemi eredményük terhére közjóléti erdőket és objektumokat finanszírozzanak.
Az  egészben  az  a  legszomorúbb,  hogy  a  széles  értelemben  vett  közjólét letéteményese, első számú felelőse az állam.
Egyértelműen  és  világosan leszögeztük  és  propagáltuk,  hogy  az  erdők  és  a közjóléti létesítmények nem egy ágazatot, hanem az ország egész lakosságát, tehát össztársadalmi érdekeket szolgálnak, ezt újólag megismétlem:
Alapvető szerepük van a népesség egészségének megőrzésében, az egészséges életmód  kialakításában,  az  egészségügyi  rehabilitációban;   Nélkülözhetetlenek a gyermekek és az ifjúság nevelésében, a természet és a környezet   védelmét szolgáló ismeretek  megszerzésében,  az  ezt  biztosító  magatartás  formálásában;   Rendkívül fontosak egy-egy  táj  (más  megközelítésben:  az  ország)  kulturális,  történelmi, földrajzi,  etnikai,  biológiai,  kultikus  értékeinek  megismerésében  és megismertetésében;
Közvetlen erdővédelmi és természetvédelmi hatásuk kiemelkedő jelentőségű.
Az összes rendelkezésünkre álló lehetőséget kihasználva hangsúlyoztuk, hogy az ország szegénysége, a gazdasági erőforrások korlátozottsága nem mentesíti és nem is,  mentesítheti  sem  a  döntéshozókat,  sem  az  egyes  állampolgárokat  a  jövő érdekeinek nem, vagy nem kellő mértékű figyelembevétele miatti felelősség alól.
Ágazatunk  felelős  részének  minden  törekvése  sikertelen  volt,  ez  a  szomorú időszak rányomta bélyegét az erdésztársadalomra, fájt a szívünk a nagy odaadással, figyelemmel,  társadalmi  felelősséggel  létrehozott  értékek  lepusztulása  miatt,  de tiltakozásaink,  javaslataink  nem  nyertek  meghallgatást.  Ez  a  közel  két  évtizedes „állóháború”  a  közjóléti  fejlesztést  szorgalmazók  és  a  felelős  állami  szervek  között nem  eredményezett  javulást.  Az  1990-es  évek  közepén  szakosztályunk  belekezdett egy nagy ívű munkába, mellyel felmértük – az állami erdőgazdálkodók és az erdő-felügyelőségek segítségével – az ország valamennyi üdülő erdejének és a közjóléti létesítmények állapotát, körültekintően értékeltük, bemutattuk azokat. Az eredmény alátámasztotta  korábbi  lehangoló  megállapításainkat.  Dolgozatunkban  az  erdei közjólét  kialakulásának  elméletét,  népjóléti  és  egyéb  jelentőségét  értékelve, hangsúlyoztuk az állam feladatait és felelősségét is. Az 1999-re elkészült, igényesen kialakított munkánk nem érte el célját, nem is került a döntéshozók elé.
Gyakorlatilag  két  évtized  telt  el  így,  majd  az  erdei  közjóléti  objektumok létrehozásában az elmúlt két-három év során örömteli változás állt be, amely mára már jelentős mértékben felgyorsult. Az erdészeti nyomtatott és internetes sajtóban mind  sűrűbben  olvashattuk  azokat  a  színes  híradásokat,  melyek  újabb  közjóléti objektumok  megvalósulásáról  tájékoztatták  a  közönséget.  Az  állami  hozzáállás alapvető változáson, változtatáson ment át, melynek legeklatánsabb bizonyítékaként hadd idézzek két sajtónyilatkozatot:
1. A Földművelésügyi Minisztérium  (a  Fatáj-Online  2014.  szeptember  19-i híradása  szerint)  sajtóközleményben  reagált  egy,  az  erdő-, vadgazdálkodás és természetvédelem törvényi hátterét kritizáló újságcikk miatt. Ebből idézem most a bennünket érintő részt: „A nemzeti kormány ……  változtatott  a  bevétel  szemléletű  erdőgazdálkodási  működési modellen,  ezért  került  át  az  állami  erdőgazdaságok  tulajdonosi joggyakorlása az agrártárcához. Az állami erdőgazdaságok legfontosabb feladata  a  közjólét  szolgálata,  hangsúlyozva  azt,  (hogy)  természeti kincseinket közelebb kell hozni az emberekhez, embermértékű jövőt kell építeni, melyben az erdő otthont, kikapcsolódást és munkahelyet teremt a magyar embereknek.”
2. Az Erdészeti Lapok ez év szeptemberi számában jelent meg egy híradás „A  magyar  erdőket  a  közjólét  szolgálatába  kell  állítani”  címmel.  A ’kormány.hu,  MTI’  forrásra  hivatkozó  cikk  egy  mondatát  idézem:  „A nemzeti  kabinet  szilárd  elhatározása,  hogy  az  állami  erdőket  a  közjólét szolgálatába  kell  állítani,  akár  a  gazdasági  szempontok  háttérbe helyezésének árán is.”
A mintegy 20-25 éve tartó állami „távolságtartás” az erdei közjólét mindenféle témájától,  a  közelmúltban  „robbanásszerű”  változáson  ment  keresztül,  az  állami erdőgazdaságok  nagy  ívű  közjóléti  objektumainak  átadásán  magas  állami  vezetők részvétele  adott  nyomatékot  ennek.  Mindez,  melynek  gyakorlati  megvalósítása,  a már  általam  idézett  szófordulattal:  nagy  ívű  objektumok  létesítésével  is,  örömteli ütemben megindult, szakosztályunk esetében is nyilván újabb feladatokat támaszt.
A  szakma  széles  rétegeihez  eljutó  erdészeti  szaksajtó:  az  Erdészeti  Lapok,  a FATÁJ-Online, de leginkább az állami erdőgazdaságok kiadásában megjelenő „a mi erdőnk”,  évek  óta  színvonalas  híradásokban  számolnak  be  új  és  újabb  közjóléti objektumok elkészültéről, átadásáról.
Mielőtt  ennek  értékelésére,  elemzésére  rátérek,  az  erdei  közjólét  és  az  ezt szolgáló  objektumokat  érintően,  egy  elméleti  témával  kívánok  foglalkozni.  Először etimológiai  szempontból  boncolgatnám  a  „köz”  fogalmát.  Ez  alatt  a  társadalom valamennyi  tagját  kell  érteni,  a  különböző  rétegeket:  „tehetős”  embertől  a „közemberig”.  Ha  ezt  így  elfogadjuk  (márpedig  nehezen  vitatható),  akkor természetszerűen az erdei közjólét igénybevételét a módosabb emberektől kezdve a szegénységi  küszöb  alatt  élő  állampolgároknak  is  biztosítani  kell.  (Csak  zárójelben jegyzem  meg,  hogy  egyes,  mértékadó  források  szerint,  ez  utóbbi  réteg  létszáma, hazánkban,  meghaladja  a  kétmillió  főt.)  Ebből  a  megállapításból,  szakosztályi
munkánk  szempontjából  az  következik,  hogy  a  társadalom  valamennyi  rétegének elérhető és megfelelő közjóléti objektumok létesítését kell szorgalmaznunk. Eddig is ez volt szakosztályunk alapállása, melyből kiindulva a bevezetőben említett „közjóléti objektumok arányeltolódásával” kívánok foglalkozni.
Fontos szempontnak tartom, hogy az állami erdőgazdaságok óriási összegeket, több  százmillió,  sőt  ennél  is  több  forintot  fordítottak  a  nagyszerűen  kivitelezett, rendkívül igényes, látványos létesítmények megvalósítására. Ez nagymértékben abból is  következett,  hogy  kormányzati  elvárásra  (igényre),  közjóléti  fejlesztés  címen, elsődlegesen  a  turizmust  és  annak  fejlesztését  szolgáló  objektumokat  létesítettek.
További fontos szempont volt ezen a téren az is, hogy a munkák egy részét pályázati (tudomásom  szerint:  uniós)  forrásból  lehetett  és  lehet  finanszírozni.  Az  új létesítmények közül többet is láttunk és egyik szükségességét sem vitattuk és nem ítéltük  feleslegesnek  és  ugyanez  a  véleményem  az  összes  többi  létesítményről.
Megértem,  hogy  a  turizmus  fejlesztése,  mind  nagyobb  tömegek  bevonása  ebbe, nagyon  nemes  és  fontos  cél,  szükséges  a  turistaházak  fel-  és  megújítása,  a turistautak  és  a  turistajelzések  rendbetétele,  de  ne  felejtsük  el  azt,  hogy  az  erdei turizmus az erdei közjóléti terület fontos, de nem az egyetlen része. Itt szeretném megjegyezni,  hogy  az  egyik  szakosztályrendezvényünk  neves  előadója  azt  a kijelentést tette, hogy ma már nem közjólétről, hanem turizmusról beszélünk. Hát ez az, amivel nem értek egyet és remélem, hogy szakosztályunk sem.
Folytatva a gondolatmenetet, amikor a társadalom széles rétegeire gondolunk, akkor – bármilyen gyönyörű közjóléti komplexumról is esik szó –, ha az, egy nehezen megközelíthető, elég távoli települést képez, tömegek folyamatos látogatása (ha ez ezekben az esetekben, egyáltalán cél) nehezen kivitelezhető. Bármennyire is nyitott, jellemzően  csak  turisták  által  megközelíthető  objektumokról  beszélünk,  a  turizmus rohamos fejlődése ellenére látni kell e megállapítás igazság-magvát.
Van még egy téma, ami többé-kevésbé ide tartózhat. Ez pedig a vadászházak létesítése, felújítása,  korszerűsítése.  A  vadászházakat  ma  már,  mint  közjóléti létesítményeket veszi számba a szakmai közvélemény egy része. Ezzel kapcsolatban van  egy-két  észrevételem:  bármennyire  is  „szociális”  szállásdíjakat  állapítanak  is meg, az csak a társadalom egy elég szűk rétegének érhető el; de tovább megyek: ha van  gazdaságos,  hamar  megtérülő  beruházás,  az  a  vadászházak  létesítése.  Nem vitatom ezek szükségességét, még azt sem, hogy vadászidényen kívül a módosabb turistáknak  a  vadászházakban  megszállni,  ott  étkezni  mind  nekik,  mind  pedig  a vendéglátóknak  hasznos,  de  a  vadászházak  közjóléti  hasznosságát  igen  csak kisbetűvel írnám, a szaksajtó viszont, nem így teszi. Természetesen a tévedés jogát fenntartom,  de  nagyon  remélem,  hogy  nézetemet  nem  tekinti  senki  populáris demagógiának.
Mit  szeretnék  még,  a  fenti  okfejtésekkel  kapcsolatban  elmondani. Nyomatékosan  hangsúlyozom,  hogy  egyáltalán  nem  ellenzem  az  említett létesítmények  megvalósítását,  nem  vitatom,  hogy  az  a  társadalom  egy  részének hasznos,  csak  annak  a  véleményemnek  szeretnék  hangot  adni,  hogy  a  fenti beruházásokra felhasznált összegek  töredékét most  már a  társadalom  többi  rétege számára elérhető erdei közjóléti létesítményekre kellene fordítani. E téma zárásaként azt a véleményemet is kifejtem, hogy a kormányzati elvárás, a kedvező finanszírozás melletti  ezt  a  fajta  kiállást  az  erdőgazdaságok  vezetői  részéről  teljesen
természetesnek  ítélem,  gratulálok  nekik  a  színvonalas  munkához,  mely  egyúttal szakmánk dicsőségére is válik.
Az erdészeti szaksajtóra már hivatkoztam. Nem kerülte el a figyelmemet az a sok  híradás,  mely  az  erdei  iskolák,  a  tanösvények,  az  üdülőerdők,  a  templomok, egyéb  kultikus  létesítmények,  forrásfoglalások,  stb.  megépítésére,  felújítására vonatkozott,  de  ez  az  általam  hiányolt  egyensúlyt  nem  állítja  vissza.  Valamennyi erdőgazdaság  fontos  feladatának  tekintem  a  városok,  falvak  környékén  a  meglévő üdülőerdők felújítását, ahol pedig nincs, újak létesítését.
A  városok  üdülőerdővel  való  ellátását  2000-ben  készített  tanulmányomban vizsgáltam, melynek egyik legfontosabb következtetése az volt, hogy (a fővárost és a megyei jogú városokat leszámítva) az akkor 199 db városból, mindössze 58-nak (29 százalékának)  volt  üdülőerdeje,  71  százalékuk  nem  rendelkezett  ilyennel.  A  városok  száma azóta lényegesen növekedett (gyakorlatilag megduplázódott), de nem hiszem, hogy az arány, kedvezőbb lenne. És akkor a falvak üdülőerdő ellátottságát illetően sokkal kedvezőtlenebb helyzettel kell számolni. Az adatokkal, illetve a következtetésekkel azt kívánom alátámasztani, hogy nagyon sok településnél kellene üdülőerdőt, ahol nincs erdő,  ott  a  természeti  környezet  adta  lehetőségek  kihasználásával,  pihenőhelyet kialakítani. Itt térek vissza azokra a milliókra, akik a szegénységi küszöb alatt élnek.
Ezek  nagy  része  nem  engedheti  meg  magának  a  távolabbi  helyeken  történő kikapcsolódást,  a  turistáskodást,  de  pihenniük  még  is  csak  kell,  ezekre  is  gondolni kell akkor, amikor az erdei közjóléti szolgáltatásokról beszélünk. Felvethető persze, hogy  ennél  a  rétegnél  nehezebb  megvédeni  a  létesítményeket,  de  egyrészt  az általánosítástól  óvakodni  kell,  másrészt  a  létesítmények  robosztusabb  kialakításával megnehezíthetjük  a  vandálok  pusztítását,  harmadrészt  pedig,  megfelelő  védelmi módszerekkel  csökkenthetők  a  károk.  Az  erdészek  sokszor  a  társadalom szamaritánusaként élnek  és dolgoznak, ezért most  sem mondhatnak le  arról, hogy éppen a legszegényebb réteg érdekében is dolgozzanak.
Előadásom  végén  a  szakosztály  feladatait  érintően  néhány  témában  teszek javaslatot.  Ami  a  fontosabb  feladatokkal  kapcsolatban  eszembe  jutott,  ha  jól fogalmazok:  az  Erdők  a  Közjóért  Szakosztály  nem  teheti  meg,  hogy  csak  követi, rögzíti  a  közjóléti  témákban  történt  és  történő  változásokat,  hanem  aktív  szerepet kell ebben vállalni. No, ennek az útját-módját gondosan ki kell dolgozni, végig kell vezetni.  Gondolok  itt  –  a  fentiek  konkrét  kidolgozását  követően  –  arra,  hogy  a stratégiát  (esetleg  a  taktikát)  illetően  fel  kell  venni  a  kapcsolatot  az  OEE Elnökségének  bevonásával,  a  Földművelési  Minisztérium  illetékeseivel.  További javaslatom,  hogy  szorgalmazza,  tudatosítsa  a  szakosztály  az  erdőgazdaságoknál annak  fontosságát,  hogy  az  általuk  létrehozott,  jelentős  értékű  objektumok karbantartásáról  és  megőrzéséről  folyamatosan  gondoskodjanak.  A  megőrzést illetően  alakítsanak  ki  jó  kapcsolatot  a  rendvédelmi  szervekkel,  de  azt  is  járható útnak  tartanám,  hogy  kezdeményezze  a  szakosztály  az  FM-nél,  hogy  a Belügyminisztérium  a  létesítmények  lehetőség  szerinti  védelmére  vonatkozóan felhívást, vagy még jobb lenne: intézkedést adjon ki.
Ami viszont az apróbb feladatokat érinti, úgy gondolom, hogy ösztönözni kellene az  erdőgazdaságokat,  hogy  működési  területükön,  vegyék  fel  a  kapcsolatot  az önkormányzatokkal  (és  ha  kell,  anyagilag  is  segítsék  őket)  a  helyi  igényeknek megfelelő egyszerűbb közjóléti létesítmények megvalósítására. Fontosnak gondolom, hogy  az  önkormányzatok  érezzék  feladatuknak  e  létesítmények  karbantartását  és megóvását.  További  feladat  lehetne  az,  hogy  a  szakosztály  vezetése  vegye  fel  a magánerdők  illetékes  szervével  (a  MEGOSZ-szal)  a  kapcsolatot,  hogy  lehetőség szerint szorgalmazzák: az erdőbirtokosok a tulajdonukban lévő erdőkben egyszerűbb közjóléti létesítményeket (padok, asztalok, stb.) helyezzenek ki. A szakosztály tagjai pedig,  működési területükön, lakóhelyük  közelében, az  erdőbirtokosoknál kíséreljék meg ezt is szorgalmazni.
Az új helyzethez való alkalmazkodás, szakosztályunk alaprendeltetését tükröző, előremutató  tennivalók  kialakítása  nem  nélkülözheti  a  szakosztály  valamennyi tagjának  közreműködését,  a  tapasztalatok  és  a  javaslatok  szakszerű  szintézisét.  A magam részéről, az elmondottakkal kívánok ehhez hozzájárulni. Solymosi József