Minden év decemberében elszaporodnak a sajtóban a karácsonyfáról szóló nyilatkozatok, írások. Szezonja van a témának.
A minap két kellemes meglepetés is ért ebben az ünnepi beharangozónak számító karácsonyfa-ügyben.
Az egyik a legnagyobb politikai napilap cikkében, amelynek szerzője ezt a címet adta: Nem erdőből érkezik a fenyő. Hozzáteszi még, hogy a környezetvédőknek felesleges a karácsonyfákért könnyet ejteniük. Így igaz!
A másikkal egy kissé ambivalens vagyok, de a népszerű hírportál szerzője is leszögezi, tulajdonképpen mezőgazdasági tevékenység a karácsonyfa termesztés, és a 8-10 évesen kivágott kis fenyőknek gyakorlatilag semmi közük az erdőhöz.
Az írás helyre teszi még a nordmann fenyő helyes elnevezését, pontosan megadva a forrást, a névadó botanikus családnevét. Tehát semmi köze Normandiához.
Persze azért érzelmi húrokat penget a szerző, és a cikkhez kapcsolódó filmetűdben – a sok hasznos és fontos információ mellett – az is kiderül, hogy a riporter úgy van, mint Móricka, mindenről az jut eszébe, neki például a karácsonyfák kiszáradásáról a holokauszt.
Túl a kellemes meglepetésen, sikerélményként is elkönyveltem magamban ezt a két közleményt, hisz’ lassan tíz éve szajkózzuk, hogy a karácsonyfatelepeknek semmi közük az erdőkhöz. Tehát nem tekinthető természetkárosításnak, ha évente milliónyi fiatal fenyőt vágnak is ki.
Ennek ellenére a legutóbbi időkig újra meg újra lelkes zöldharisnyák rántottak kardot a fenyőfák, fenyőerdők érdekében, így advent tájékán. Őket pedig lelkesen visszhangozták a tájékozatlan, fölkészületlen és felületes újságírók, akik kritikátlanul mindent elhittek az elkötelezett és harcias „természetvédőknek”. És ha egy attitűd beépül a népség tudatába, azt onnan csak nagy nehézségek (és ráfordítás) árán lehet eltüntetni.
Eléggé el nem ítélhető módon, először a műanyag karácsonyfákat akarták divatba hozni, de belátták, hogy ez nem más, mint öngól egy természet- és környezetvédő részéről. A műanyagfa reklámja tehát alábbhagyott. (Az, más kérdés, hogy ennek ellenére terjed a divatja, nem utolsósorban az egyre élethűbb és egyre olcsóbb kínai termékeknek „köszönhetően”.)
A másik ötlet a kiültethető gyökeres fenyő volt. Ez is terjed, de a piacnak határt szab a kertes házakban élő városi családok száma a bérházlakókhoz képest.
A bérelhető fa ötlete pedig nem igazán tudott „gyökeret ereszteni”.
Úgy tűnik, megmarad a 8-10 éves vágásfordulóval működő „zöldségtermesztő” mechanizmus, a karácsonyfa-termesztés, s ennek köszönhetően a karácsony igazi hangulata.
Kedvenc műsoromban, a Vendég a háznál című, rádiós gyermeknevelési tanácsadóban hallottam, amint egy óvodás vagy kisiskolás bizonyára csillogó szemekkel, ecsetelte a karácsony izgalmait: a faállítás-díszítés titkait, és a szépen becsomagolt ajándékok bontogatásának örömét.
Napok óta látom kedvenc zöld hírportálomon, hogy újabb ötlettel álltak elő a zöldharisnyák: Ne csomagold be a karácsonyi ajándékokat! – hangzik a fölhívás. Az eszmei mondanivaló: Évente mintegy 100 ezer tonna karácsonyi csomagolópapír fogy Európában, ez mintegy 600 ezer fa kivágását jelenti… Az animáció látványos képein a karácsonyfadíszek motorfűrésszé és vágástéri tuskókká alakulnak. Ki van találva.
Fogd a selyempongyolát és göngyöld bele az új hajszárítót! – szól az első tanács. Állítólag anyu oda lesz, meg vissza az örömtől. A másik fantasztikus ötlet, hogy kössék be a szemüket, és úgy okozzanak meglepetést. Javaslat még a tavalyi papír fölhasználása, valamint a tésztába sütés. (A pedagógiai ötlet a kriminalisztikából származik, vö. így csempészik be a börtönbe a vasfűrészt. Azt hittem nem látok jól, amikor elolvastam.) További ötlet a bőröndbe tétel, a szalaggal átkötés és karácsonyi újságpapírba csomagolás.
A kampányt ismert és ismeretlen személyiségekkel igyekeznek hitelesíteni, de rögtön az első „celeb”, Till Attila rávilágít a dolog lényegére: az igazi bűnösök az ipari göngyöleggyártók.
Ott kellene tehát kezdeni a kampányt és nem a családok egyik örömforrását elvenni.
Természetesen nem vagyok az ésszerű takarékosság ellensége, magam is minden lap mindkét oldalára nyomtatok. De ne vezessük félre ezzel a hajmeresztő csúsztatással a szegény gyerekeket! Igaza van az egyik, fölvonultatott referencia-személynek: az amazonasi esőerdőket nem papírfa miatt termelik ki elsősorban. Európa erdeit pedig végképp nem kell félteni a papírgyártástól. Kontinensünk erdőterülete és a benne képződő faanyag mennyisége egyre nő.
Óvatosan tehát az ötletekkel, mert előfordulhat, hogy – miként azt egy, korábban sokat idézett klasszikus mondta volt – a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyermekek örömét és a gyermeket is.
Évtizedekkel ezelőtt atyai nagyanyám minden évben megörvendeztetett egy postán küldött, jól fejlett és kellően meghizlalt András-napi kacsával. Akkoriban még működött a posta, úgyhogy a Tisza partján föladott csomag a romlandó tartalom veszélyeztetése nélkül érkezett meg Sopronba. A hájas háp-háp gondosan megtisztítva, a belsőségekkel „fölszerelve” érkezett meg hozzánk. Nyaranta magam is testközelből figyelhettem meg, hogy’ tömi nap, mint nap nagyanyám és nagynéném a fehértollú népséget. Szárnyak a láb alá, bal kézzel a csőr megnyitása és jobb kézzel határozott mozdulatokkal nyomták, tömték az áztatott kukoricát a madárba. Egy-két mozdulattal segítették a nyelést, aztán jöhetett a következő, s a jóllakatott páciens pedig heves szárnycsattogással nyugtázta a visszanyert szabadságot.
Ebbe az évszázados hagyományba taposott bele idén a Négy Mancs nevezetű, hírhedtté vált csapat. Hallom a déli krónikában, hogy Németországban folytatják kampányukat a magyar baromfiipar ellen. A külgazdasági összefüggések bonyolult rendszerébe nem látok bele, de nincs kétségem afelől, hogy tervezett, irányított offenzíváról van szó. És köze nincs az állatvédelemhez. Annál inkább a piacvédelemhez. Azt sem tudom eldönteni, hogy a kampányban résztvevő zöldharisnyák tudatlan és megtévesztett naivák, vagy fölkészült és emiatt még veszélyesebb bajkeverők. Az biztos, hogy nem a mi oldalunkon állnak, nem a mi érdekeinket képviselik, hanem ellenünk dolgoznak, idegen érdekek mentén küzdenek.
Végezetül rátérek a bevezető mondatomra. Tehát, hogy’ jön össze a karácsonyfa, az ajándékcsomagolás és a hízott kacsa-liba. Csak egy icipici, amúgy teljesen egészséges paranoia kell ahhoz, hogy arra a következtetésre jussunk: a magyar kultúrkör, az évszázados hagyományok, a családi kötelékek meghittségének lazítása, horribile dictu szétverése állhat az ilyen kezdeményezések, korszakalkotó „ötletek” mögött. Kétszeresen veszélyes lehet a dolog, ha mindezekkel a teljesen kiszolgáltatott gyermekeket célozzák meg.
Van tehát tennivalónk bőven, mert nem minden arany, amiről azt állítják. Zétényi Zoltán
