8 cikk
2013. július 16. - Az erdő, ugye, nem más, mint ’A rengeteg’: azaz, rengeteg fa-, meg más növényféle, és rengeteg állatfajta rengeteg sok példánya, továbbá, rengeteg mély valami is, aztán - kifelé jövet belőle - a közepétől már mindegyre kevésbé rengeteg és mély, örökzöld, vagy vál-tozó szín-kavalkád, télen-nyáron.
Az újbor megforrt - mondta barátom, Guszti - kimehetnénk vasárnap délután... Ha ezt Guszti tizenöt évvel később mondja, semmi csodálat nem tölt el, de akkor még összevissza tizenöt évet vallhattunk magunkénak, tehát kellő bámulattal néztem férfias barátomra.
Öregember ült az asztal mellett, és kinézett az ablakon. Csak nézett. Kalapja az ölében, botja két térde között, és szeme meg se rebbent a szigorú nézésben. Az ablakban két muskátli között a szomszéd kéménye látszott, a kéményen gólyafészek. A fészek peremén a kis gólyák szárnyukat próbálgatták, néha felugrottak a levegőbe, és pár pillanatig fent is maradtak. Az öregember bólintott.
A vadász kedvetlenül állt a telefonnál. Fülén a kagyló, és mivel szemben állt az ablakkal, hát ki is nézett rajta. Az udvaron túl az erdő. A fák közt egy kis köd. — Délig megkocsikáztatod — mondta a vadászmester —, és ha találtok selejt bikát, hát lője meg, ha nem találtok — úgy is jó... amúgy rendes gyereknek látszik... és hát boldog újesztendőt is kívánok. — Köszönöm, nektek is. De a fiatal vadászvendég valóban rendes gyerek volt. Bocsánatot kért, hogy még a szilveszter délelőttöt is elrabolja, de mára kapta az engedélyt és a szabadságot is.
Megint a körtefán. A kedves kis szúnyogok vetélkedve döfködik ormá-nyaikat harisnyám lukacsai közé. Óvatosan vakaródzom. Gerle kurrog nem messze tőlem, s a rétek felől idáig ér a fonnyadó szénaillat. A távoli dombok erdői zöldek, a még távolabbiak kékek, és párás messzeségük úgy réved felém, mint maga az elfutott idő: a múlt. Csak a dombok éle látszik ide. A völgyekben valószínűleg falvak vannak és emberek. És posta és rádió és telefon...
Ezt az - eredetileg cím nélküli - írást Fekete István az Élet és Irodalom című hetilap felkérésére készítette: Vágta címmel jelent meg egy részlete az újság 1968. augusztus 3-i számában. A jelenlegi címet sem a szerző adta írásának. (A szerk.) Kedves Barátom! Kissé szokatlan talán ez a megszólítás egy ismeretlen szerkesztővel szemben, akit soha életemben nem láttam — és talán nem is fogok látni —, de mivel felszólított, írjak valamit, csakis barátom lehet. Hogy ez a felszólítás előre megfontolt volt, vagy csak pillanatnyi elismerése eddigi írói működésemnek, talán nem is fontos.
Először melege lett, aztán megszédült. Öregesen járt a havas tóparton és a vidravasakat nézegette, amikor meglódult előtte a víz; feketén feléje örvénylett, aztán elszaladt tőle és zsongó, száraz szelek simogatták borzongó halántékát. Körülnézett: mi ez? - A színek szürke árnyékokká váltak. A messze erdő fái felágaskodtak, a zsombékok között fekete formátlan alakok szaladgáltak. Kezét kinyújtotta valami támasz után, aztán leült a hóra.
Próza - Fekete István A Vuk, a Bogáncs, a Tüskevár megálmodóját íróként ismerjük, és csak kevesen tudják róla, hogy "civil" foglalkozása is volt. Vadászati előadóként dolgozott a Földművelésügyi Minisztériumban, majd a Mezőgazdasági Múzeumban volt tudományos kutató. Bizonyára ezért tudta olyan hitelességgel megírni természetközeli regényeit is. A népszerű író 1900. január 25-én született a Somogy megyei Göllén. Apai nagyapja Fekete Antal az Esterházyak hercegi építésze volt, édesapja, Fekete Árpád pedig tanító, iskolamester. A fiúra nagy hatást gyakorolt anyai nagyanyja és édesanyja, Sipos Anna is, akik melegszívű szeretetükkel ellensúlyozták apja vasszigorát.
