Versek - Áprily Lajos

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Az irisórai szarvas

Virradt. A fákra egyre csendesebben rivallt alá a mély felhő-torok. Gáncsot vető boróka-rengetegben akadtak rá a csorda-pásztorok. A gornyikhoz levitte nemsokára tarkóra vetve egy szilaj csobán, s megvolt az alku egykettőre: ára egy korty fenyővíz s egy marék dohány. A simmentali borjának fogadta fakorlátos, legeltető helyen, tőgyén mohón csüngött az istenadta, és elfeledte, hogy testvértelen. És elfeledte a futó erecskét, amely bukfenceket kacagva hányt, s mely hűs homályba fogta gyenge testét, el a zuzmószakállú ősmagányt. És elfeledte a forrás kis odvát, amelynek tükre csábító titok, s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát napverte, langyos vályúból ivott. Kristály-tükörben nem láthatta mását, mikor a szarva büszkén ütközött, meg nem sejthette büszke származását, és borjúnak nőtt fel borjak között. És lett pompás agancsú háziállat, vadász-szívekbe dobbantó remek, s csudálva nézte, rajta mit csudálnak csudálkozó kiránduló-szemek... De nyárutón, mikor a kék havasról omlott a köd s leszállt az ősz vele, beláthatatlan ködruhás magasból szarvasbőgés búgott a völgybe le. S akkor: párát zihált remegve szája, idegen lett palánkos otthona, idegen lett testvére, mostohája - s a ködbe hördü

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Endre

Holdfényes erdőn barna őzre lesni, páfrányos partról fogni gyors halat, kicsi kosárba friss gombát keresni nagy szőke-szürke törzsű fák alatt, horzsolt kis térddel győzni durva sziklát, fenyvesben szedni édes áfonyát és pamlagos mohon járni mezítláb - hát nem lehet, jaj, nem lehet tovább? Volt, hol nem volt... Most véres bosszutor van. Krimhilda napja, szomjas és komor. A vendégek kidőlnek hosszu sorban s padlóra ömlik itt a drága bor. S a testhalmokra új lábak taposnak, egy titkos átok sorsokat kever - s Hagennal együtt, jaj, vérébe roskad ártatlanúl a zsenge Giseler.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Kis fenyőfa

1 Én lankadó virágot ma nem hozok neked, még sorsgúnynak vehetné tövises életed. A szép tavaszt kivárom, a langyos felleget, s elcsöndesült fejedhez fenyőfát ültetek. Egyetlenegy fenyőfát a névtelen sokért, a fenyvesekbe rejtő kirándulásokért. Áldások erdejéért szerény emlékezés, egyetlenegy fenyőfa kevés, nagyon kevés. De gyantás rejtekéből a mult sóhajt reám, kagyló ölén tovább zúg a tenger-óceán. S ha majd távol havasról vadízű szél suhog, egyetlenegy fenyőfa rokon zúgásba fog. S az illatos viharban tán én is ott leszek: Apám, üzennek értünk a zúgó fenyvesek. Felhő suhogva hajlik, ezernyi tű remeg - s egyetlenegy fenyőben felzúg az életed. 2 Kis tövét a földbe tettem, zsenge szállal ágazót, öntözgettem önfeledten s így hullattam rá a szót: Kis fenyőfa: könnyű lándzsa, sok nyilacska - nőjetek, gyenge sarjatok ne bántsa lombriasztó förgeteg. És ha nedvet ösztövéren vén föld nem tud adni még, szálljatok le mély gyökéren megkeresni holt szivét. Annyi élet, annyi álom, annyi holt vágy szunnyad ott, szívjatok fel szomju szálon színt, erőt és illatot. S elmulásnak barna szárnya futni fog majd tőletek - mulandóság ostromára kis fenyőfa, büszke dárda, sok nyilacska - nőjetek.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Madarak

"Pascua qui volucrum vivus Walthere, fuisti..." Hó esett. A tar hegy orma habfehéren integet. Erdőkből a hó leűzött őszapókat, pintyeket. Almafánk és csipkebokrunk madarak tanyája lett... Walther von der Vogelweide lelke száll a kert felett. Titkos erdőn, vadcsapáson, babonás ösvényeken ez a nyugtalan madár-raj hányszor volt kíséretem. Mennyi füttyös és bolondos, vígan cserregő barát... Megetetem Walther von der Vogelweide madarát. Most a ködből méla hangok hullanak, mint halk rimek. Bús pirók-jel. Csak varázsló és poéta érti meg. Pinty felel rá. Cinkeszó. - Most szállingózni kezd a hó. S Walther von der Vogelweide megölel a múlton át, mint mesebeli nagyapó.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Mátrabükki sí-nyomok

Két könnyű talp suhogva von barázda-párt a porhavon. Húsvéti hó, csalóka is: tegnap szitálta április. Bükkök között amerre jársz, már pinty dalol, kis útitárs, s hol hóba vésed szűz neved, ködök mögül a nap nevet. Kék ablakon holnap lesüt, megöl nyomot, nevet, betüt. S aztán sem szél, sem őzszimat, sem estifény, sem virradat itt meg nem sejti bájadat. Ó, mátrabükki sí-nyomok - dalok sorsára gondolok. A versem is csak ennyi volt: már pintyek riadója szólt, szikrát a nap kacagva szórt - s leírtam egypár balga sort. Tavaszi hóba balga sort. Az életem csak ennyi volt.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: A podságai forrás

Tompa Lászlónak Ott él vöröslő sziklafényben: örökre sajgó sziklaseb. Erdők csillagmohos csodája sohase volt rejtelmesebb. (Dárdájával tán itt kutatta a föld szivét egy ős titán s a bűn helyén bilincses átok maradt a bősz döfés után:) Vize egy zengő pillanatra a fényre néha felbuzog - de börtönébe visszarejtik az alvilági mágusok... Szeretnék Podságára menni, mikor a nyár nagyon nevet. Patak-parton meglátogatnám titokzatos testvéremet. Pihentető kövére dűlve várnám, míg jő a szent varázs s a rejtett földalatti jelre felcseng a boldog buggyanás. Meghallgatnám a vallomását, a vívódást, amely örök. S magam sorsát is szánva szánnám, ha börtönözve búg s hörög.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Halálmadár

Havas tetőknek már lefolyt a vére, sötétlilára vált a szürkület. Sziklák közül a hold cyclops-szemére szájtátva bámul sok sötét üreg. A tónak lent hullámos lesz a tükre, szellő-uszályon édes mézga-szag - S lompos fenyőre, görcsös ujju bükkre a baglyok nesztelen kiszállanak. Az egyik indít és nem vár hiába: indul a búgó, érzelmes zene, s visszhangosan simul az éjszakába tavaszi vágyak Ú-hangversenye. Mióta enyhe szél csapott a hóra, a koncert áll sok éjszakája már, s ujúzva száll pásztortalálkozóra a lomharöptű, barna mátkapár. Egy éjszaka az Ú-szimfóniába a völgy felől egy fájó hang hat át, csak az tud így zokogni, aki árva s tavasszal hontalan keres tanyát; csak annak búghat így a szíve fájva, akit halálos bánat űz tova lappangtató, sötét erdő-magányba - s meg nem vigasztalódhatik soha. Zavar, szünet. Kínálkozó arának a hím szíven találva nem felel. Aztán kiáltó szók huhogva szállnak s "Hová való vagy?" - messze zeng a jel. "Lentről jövök..." - a hang riadva repked, mint vadgalamb, akit serét talált - "S hangos panasszal, mondd, mért sértegetted a mámoros, szerelmes éjszakát?" Mikor leszáll, lomhán lecsügg a szárnya, pár kandi rá tágult szemet mereszt, aztán nyugalmat kényszerít m

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Fegyvertelen vadász dala

Völgyek felett hangos torokkal üzenhet a vadásztülök. Békét kötök az állatokkal, az erdővel kibékülök. Rejtőzve már többé nem állok zsákmánnyal csábító lesen. Márciusi szalonka-párok suhanjanak szerelmesen. Jöhet a bükkös karcsu vadja, a lenge-lányos őz-alak, nem puska-dörrenés fogadja, csak egy szelíd "nem bántalak". Völgyben, vadonban, rónaságon a békesség bolyong velem. Csak egy öröm van a világon s ez az öröm fegyvertelen. S a régi őz, ki annyi vérrel pirosított havat, mohát, s reám nézett rémült szemével, a régi őz is megbocsát.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Együtt az erdőn

Most ismét együtt mennek át az erdőn, halk már a lábuk, nem roppant galyat. Elöl tízéves kicsi lány, utána mythologikus nagyanyám halad. Különös szárnyak rebbennek a fákon, lenn bársonyhátú, barna gomba vár. Fény gyúl a gyermek encián-szemében: Ismerlek, gomba, ismerlek, madár. Szivárványos gyík futkároz nyomukban s aranyló, óriási rézfutók. Fekete tyúkot lelnek hangyabolyban, babona-értők és titok-tudók. Ahogy haladnak csillagos mohában, nagy odvas szemmel bámulnak a fák. Tisztáson a dongós harangvirágok, mint a halálharangok, akkorák. Most lejtenek. A lejtőn túl: ködös rét, bokros homályban fénytelen patak. Merülnek már és gombával, virággal a réti ködbe beleomlanak.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Biztatás fiatal fenyőknek

Szemközt a bokros oldalon hetekig szólt a hangos ének: falusi leányok s legények dalolva ástak gödröket sokezer fenyő-csemetének. Járok a zöld foltok között s szólok: "Sietve nőjetek föl, tövetekre záporokat kérek a sűrű fellegektől. Ó, adjatok káprázatot rege-termő rengetegekről! Mert nem gyönyörködik szemem tibennetek nagykorotokban, ha fürge cinkeraj kutat magrejtő, barna tobozokban s növekedő tű-avaron szaladó szarvas lába dobban. Szelektől is edződjetek hóviharok szilaj csatáin. Fenyvessé sűrűsödjetek, jövő-rügyes, kicsike fáim. S ontsatok gyantás jószagot, ha ott járnak közöttetek emberré érett unokáim."

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Apám emléke

Zengő patakvölgy, szirtes, katlanos, szurdukja fentebb tisztásokra bomlik, a kecske rajtuk kis csapást tapos - Egy régi völgyhöz mily nagyon hasonlít. Ott élt apám. Világa: kis faház, tüdőfeszítő, ősi fenyves-ájer; a társasága: vakmerő vadász, lompos fa-munkás és zordon baráber. Úgy este-tájt a ház elé kiállt, ha sejtelem kínozta, bús, halálos, és onnan várta: elszakadt fiát mikor bocsátja már a láz s a város. Csak várta, míg ruhája és a gyep havasi ég hűs harmatával ázott, és aztán újra árva este lett, a völgyben egy olasz harmonikázott. S volt egy karácsony: a havas barak lakói messze, kis falukba szálltak, s ő bent a tornyosuló hó alatt karácsonyfát gyújtott a vad magánynak. Olyankor csend volt, zsibbasztó, siket, s jeges magányban megfagyott a vére, s a hó-tengerben - szürke kis sziget - döbbenve gondolt furcsa életére.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Farkas Krisztina – Szilágyi Ildikó: Áprily madarai

Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed, Románia „És teremté Isten… mindenféle szárnyas repdes?t az ? neme szerint. És látá Isten, hogy jó. És megáldá azokat Isten, mondván: … a madár is szaporodjék a földön.” (Mózes 21,22) És a madár szaporodott a Földön. A repülést kísérletez? els? lény az ?smadár, az Archaeopteryx volt. Nem voltak b?rszárnyai, mint el?tte a sárkánygyíkoknak vagy a mai denevéreknek, olyasmit viselt, amit el?tte még soha senki, vagyis tollakat. Mint mindig, amikor az evolúció során valami új született, nyomban viharos fejl?dés vette kezdetét. Néhány millió év elteltével az ?smadár utódai már a légtér igazi uraivá váltak. A madarak csodálatos világa ragadott meg bennünket is ugyanúgy, ahogy a század elején Erdély híres költ?jét, Áprily Lajost. A költ?, az erdélyi táj szépségének legihletettebb dalosa, eggyé lett a tájjal. Horváth Imre, a természet másik nagy költ? vallatója szerint: „Nem szakíthatok virágot, nem meríthetek egy korsó vizet, hogy eszembe ne jusson egy Áprily-vers.”

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Rönk a Tiszán

Ravasz Lászlónak Alföld. Rohan a gép velem. Zöld és virágos végtelen. Torony. Túl rajta: tóvidék. Õrház körül arany csibék. Most faluvég. Pár puszta sír. Most nyáj. Mocsári gólyahír. A sás közt karcsú gólya lép: verőfényes Petőfi-kép. Tört szárnyú, furcsa szélmalom. Négy csorba házfal. Csárdarom? Kertek közül egy ér kivág. Barackvirág. Barackvirág. Most: vízben álló fűzberek. Villámló varjú-hadsereg. A gazban ársodorta szán. Most: - egy tutajrönk a Tiszán. Csak nézem és a lomha test a fényes ködben élni kezd. Most karja támad, társa nő. Már tíz fenyő, már száz fenyő. A törpe síkon nő tovább, hatalmas, büszke délibáb. Sötéten égig fellebeg: bozontos fenyves-rengeteg.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Szalonka-les

Bükkcserje közt piros virágu mart, a mentén kékes esti köd lebeg. Hol barna bükkök némán ködlenek, álmos holló a szálerdőbe tart. A mogyorófa-barka megremeg: futó fuvallat, izgatott, zavart, felborzolja az álmodó avart s szitálva indul könnyű permeteg. Hat óra. Kürtszót küld egy messzi gyár. A rigó füttye halkul, egyre jobban. Rejtett madár most édes nászra vár. Fegyver feszül az izgatott marokban... Most. Jönnek... Boldog, büszke mátkapár. S forró szívükre gyilkos puska robban.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent az első pár vörös folt megjelent. Állunk. Kezedben késő kék virág. Azt mondod: Õsz. Az első őszi fák. Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon. Elhullt a Nyár a nagy vadászaton. Amerre vitte buggyanó sebét, bíboros vére freccsent szerteszét. Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért, hogy tékozolta, nézd, a drága vért. S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol, hörögve összeroskad valahol.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Tavaszodik I.

(N. Tessitori Nórának) Sáncban a hóviz könnyű hajót visz, füstöl a fényben a barna tető. Messze határba indul az árva, lenge madárka: billegető. Titkon a Bükkben moccan a rügyben - mint csibe héjban - kandin a lomb, s mintha a róna kedve dalolna, úgy muzsikál, muzsikál a kolomp. Indulok. Értem. Jól tudom: értem, értem üzenget a zsenge határ: "Szíved, a bomlott, ócska kolompot hozd ide, hozd ide, hozd ide már!"

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Túl ötven erdőn

Fogy az ösvény, fogy a napfény, hideg árnyék hull a hegyre. Áll mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje. Torkomig ver csorba szívem, tűz a talpam, seb a térdem. Annyi rémtől megfutottam, míg a ritkulásig értem. Seb a szívem, seb az arcom, vadtövistől vér az ingem. Aki erdő-járni küldött, az ha megismerne engem. Sűrűségen átfutottam, avarának vért is adtam, ami bennem fiatal volt, rohanásban elhullattam. Szívem szárnya, szemem fénye, kurjantásos fiú-kedvem, férfi-sorsom mély zenéje elveszett a rengetegben. Csudaváró esti lázban fekszem itt a ritkulásban meglazulva, szerteesve, s nincsen, aki megkeresne. Járna értem, mint a hangya, mint a Lemminkejnen anyja: addig járna, felkutatna, kicsi méhvel írt hozatna, varázsszókkal összerakna, úgy siratna, úgy szeretne... Fekszem itt a szürkületben, túl a rétnek nagy a csendje. S zúg mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Vadludak

Az ablakom a szürkületbe tárom s szemem kiáltó hang után kutat, de pára-kendős égen nem találom az éjszakába szálló vadludat. A templom omló szürkeségbe ormol, borzong az ákác, mint a nagybeteg, s átrémlenek a szomszéd utcasorból a lenge leplű ház-kísértetek. Hogy visszatér a régi, bús igézet - mindig ilyen volt erre a világ: a Holt-Marosból puszta ködbe nézett vadlúd szavára a tógás diák. Tán látomás e felleg-szürke torlás s mi álmodunk köd-óceán alatt, s fejünk fölött egy félelmes vitorlás: horgonytalan mulandóság halad. S be jó a csöndes óceán-fenéken e félálomba zsibbadt öntudat, ha vágya fenn a láthatatlan égen vadludat ríkat, újra vadludat. Ó, hányszor hittem, szárnyamat kibontom, ha hívó szél jön, messze tengeré, és átrepűlök túl a horizonton távol derengő tengerek felé. Késő. Meddő csatán a szárny kifáradt, tél jön, fojtó, didergető homály. S a pince torkán édes illat árad: sötét mámort kínáló muskotály.

2005. január 21.