Versek - Reményik Sándor

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Halotti beszéd a hulló leveleknek

Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk? Bizony bíbor és bronz és arany És örökkévaló szent szépség vagyunk. Ahogy halódunk, hullunk nesztelen: Bizony, e világ dőre, esztelen Pompájánál nagyobb pompa vagyunk. Nem történhetik velünk semmi sem, Mi megronthatná szép, igaz-magunk. Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk S ha alászállunk, vár a hűs avar, Testvér-levél testvér-lombot takar, Ott is otthon vagyunk. Ha megkeményedünk és megfagyunk: Zúzmara csillog rajtunk: hermelin. Bíbor után a fehér hermelin. Bizony szépek vagyunk. Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk? Ha végre földanyánk része leszünk, Ott is szépek leszünk. Ott is otthon leszünk. És árvaság csak egy van, feleim: Az erdőn kívül lenni. Otthontalannak, hazátlannak lenni. Nagyvárosok rideg utcakövén A széltől sepertetni. Sok más szeméttel összekevertetni. Árvaság csak ez egy van, feleim. S amíg itthon vagyunk: Bizony bíbor és bronz és arany És örökkévaló szent szépség vagyunk. Kolozsvár, Hója-erdő, 1923 októbere

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Egy téli tölgylevélre

Árkosy Lajosnénak E levelet a hegytetőn találtam, Hóban feküdt, az erdőhöz közel, Fákról hullt gyémántporral beszitáltan. Míg zöld volt, írni rá nem lehetett. De hogy megbarnult, megkeményedett: Az írás felcsillámlik rajta, S tűnődvén, lelkem elsóhajtja: Kellett a dér, a tél, a hóvihar, S a zúzmara, a zordfényű palást, Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar. Kolozsvár, Hója, 1922 karácsonya

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Nyomkereső

Istenem, - erdők zörgő avarán, Vagy az utca kövén, Eltávozottak, vagy régen halottak Lábanyomába hányszor léptem én! És nem gondoltam meg: Légiók, seregek Mentek előttem már, Amerre én megyek. Ez itt egy leány lépte volt talán, Könnyű, de nem vidám, Törékenynek, karcsúnak képzelem, Akinek jóbarátja a magány. Ez a meggondolt lépés öreg úré, Az ott könnyelmű úrfi lépte volt Itten, úgy látszik, megállt valaki, S egy virágszálért mélyen meghajolt. Erre anyóka törte át magát Az őszi erdőn, - batyujába rozsé. Arra harcos lépése kopogott, Dongott, szikrázott a kövön előre. De ma mindnyáj ok lábnyomába lépve, Csendben gondoltam meg, Hogy hadak, seregek Mentek előttem már, Amerre én megyek. Fantáziám felfedte a nyomot, Mit hó temetett, zápor elmosott. Isten kegyelméből ma délután Én bujdosók és halottak nyomán Cserkészek őse, nyomkereső voltam: Utolsó mohikán. Kolozsvár, 1925 októbere

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Ki beszél?

Arany jegenye, ki beszél veled? Valaki megszólított messziről, Attól remeg most minden leveled. A szél, a szél, a szél beszél veled. De mi a szél? Sok sóhajtás, Mely összegyűlt, s most egyszerre beszél. Egy sóhajtás alig egy lehelet, De sok sóhajtás egymásba fogózva Átrepül országhatárok felett, És megtalálja, amit szeretett. Valaki sokat sóhajtott feléd, Sok sóhajtása egymásba fogózott, - Most elérte az arany jegenyét. Kolozsvár, 1925 októbere

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A sorsváró madár

A nap leszállt, rá megzendült az erdő Alkonyi kórusa Egyszer, utólszor még, az éj előtt. Halk szárnysuhogás kelt a fák között, Kerengve, lassan Fészekre rebbentek a madarak. Egy fenyőágon ült egy kis madár Némán, kő-mereven, Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt. És meg se moccant Közelgő lépteimnek dobajára. Előtte álltam, lehajoltam hozzá: Vajjon mi lelheti?! így, ültőhelyében meghalt talán? Kitellett tőle, Oly döbbenetes, olyan furcsa volt. De élt. Kicsi szeme Ha bágyadtán, ha tompán is, de fénylett, S nézett, nézett merőn valahová, — A sorsát várta tán, S én jöttem, mintha sorsa lettem volna. Ó, sose volt még sors ily tehetetlen, Ilyen ügyefogyott. Tanakodtam, hogy mit is kezdjek véle: Ha fészekből hullt, hogyan tegyem vissza? Ha szárnya törött, szárnyra hogy kapassam? Elpusztul, hogyha magammal viszem, Elpusztul akkor is, ha itt hagyom. Keserves volt nekem e sors-szerep. Félénken kinyújtottam a kezem. Úgy véltem, ha már egyéb nem telik Tőlem - legalább megsímogatom. Akkor rezzent - s elugrott. Két lépést ugrott csak a fűbe el, Ott gunnyasztott tovább, S a sorsát nézte, nézett engemet. Szent Ferenc zengő, hallelujás nyelvén Szerettem volna hozzá szólani – S nem jött ajkamra

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Amíg egy falevél lehull

1 Az ágtól elvált, Lassan száll alá, Reszket, libeg. Már nem köti az ág, Még nem köti a föld. Vájjon kinek Van jussa hozzá, most, amíg leszáll? Néha pihen, Azt hinnéd akkor: Visszatérne még. Mint egy lélek: Már nem köti a föld, S még nem köti az ég; Az ég, mely mégis, mégis várja már. 2 Amíg lehull, Hány lélek hull vele? És hány emelkedik? Hány reszkető lengéssel van tele A végtelen világ? Milyen csodák Esnek, míg rövid útját megteszi? 3 E percben talán meghalt valaki, S e levelén a lelke száll alá. És bennem megfeszül a lélek, Mintha világok tengelyének Zajtalan fordulását hallaná. E levelén egy lélek csolnakáz. Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta. Tán szűk neki a világegyetem, És inkább elfér egy falevelén. - Mert most már mindegy: palota, vagy pajta. 4 És hátha nem. Nem halott lelke ez s nem idegen. De ismerős, ki messze-messze van És idegondol hosszan, hangtalan És elömlik a lelke mindenen. Valaki, aki innen elszakadt S a lelkét most e drága őszbe ejti. S itt van, — mert a világot elfelejti. 5 Be halkan száll alá ez a levél, Hogyan suhog! Utánozd lelkem ezt a suttogást: Vajjon tudod? Talán egy orkán őrült ereje Aludt el itt, Talán egy óriás pihenteti Itt tagjait. Talán viha

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora Már teljes lendülettel festeget. Ecsetjét arany-tengerekbe mártva, Húzza hervadó világok felett. Nézzétek, milyen biztos mozdulat! Milyen könnyed és mily könyörtelen: Szépséget s halált egyben osztogat. A bágyadt lombra ahogy rálehel, Irtóztató és hízelgő a hangja: Meghalsz, - de utoljára szép leszel.

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Ama keskeny út

A szálerdő már elmaradt, Most törpefenyő jő, s boróka, Az ösvény egyre keskenyebb,- Jövök, - ki tudja már mióta, S megyek, - ki tudja meddig még. A célom - Isten tudja csak – Talán a semmi - tán az ég. Az ösvény egyre keskenyebb És egyre zengőbb a szívem. Úgy zeng, mint egy kristályharang, Pedig nem rázza senki sem. Még feljebb gyér fű és moha, - Majd puszta gránit, vagy bazalt, Szélkürtök héjja-riadója, Vagy síri csend, - minden kihalt. Jövök, nem tudom már mióta. Egy ismeretlen túlvilág már Fagyasztó áramot lehel. Megyek, - ki tudja meddig még. Ez tán a mennybemenetel.

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A félixfürdői tölgyek alatt

Az 1923. évi vasúti katasztrófa emlékére Álltam alattatok, Idéztem nektek a tavalyi vért, Omlásának tanúi voltatok. Láttátok a halált. Nem rögződött belétek irtó képe? Hogy zölden lengették ágatok' Egy év múlva megint a nyári égre. Álltam alattatok, A töltés martján kerestem a vért, - S ámultam, hogy ki nem száradtatok! Az őrház pici jelző-csengetyűje Csengett csupán az őszi némaságba, Olyan volt ez az örök-hang a csendbe', Mint templomokban örökmécsek lángja. S ez az örök-hang azt csengette nékem, Hogy zöldág virul a fekete véren, S legyen bár a vér áradata tenger – A tölgy is felejt, felejt - mint az ember. Félixfürdő, 1924 októbere

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Barátkeselyű

Mannsberg Arvednek A törpefenyők szívós karja közt Feküdtem önfeledten. Síri csend, csúcsok csendje vett körül. A tekintetem, ahogy fölvetettem Találkozott egy óriás madárral. Kiterjesztett, két mozdulatlan szárnnyal A nagy magasban szinte állt felettem. Barátkeselyű volt, - barna csuhája Sötéten, egyszerűn simult reája. Kémlelte: élek-e még, vagy meghaltam. Oly mozdulatlanul feküdtem ott: Egy pillanatig, - azt hiszem: megcsaltam. Még nem, még nem, csuhás herold-madár, Még nem ütött az óra! Pedig talán e szikla-katafalk Ravatalnak sem utolsó volna! Nem, ez a hitvány test még nem tied! Hanem a lelkem, a lelkem vigyed Zajtalanul a szörnyű magasságba! Egyetlenegyet lendült csak a szárnya. Aztán eltűnt az Ünőkő mögött, Végtelenbe, mert végtelenből jött. Radnai havasok, 1922 júliusa

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Egy rügy a naphoz

Örök fény, mit akarsz velem? Mondd, mért csaltál elő A fénynemjárta jótékony homályból? Aranyfogóval mért kényszerítettél Elhagyni hűvös rejtekhelyemet? Mit akarsz velem, örök napmeleg? Öntudatlanság alvó éjjeléből Felsajgó öntudatra Riasztón mért vertél fel engemet? Azt akarod, hogy levél legyek, S reményzöld ruhám' átüsse a jég, Ha forró május tikkadt alkonyán Hirtelen, tompán megdördül az ég? Azt akarod, hogy levél legyek, És nyári napok gyötrelmes során Megbarnítson majd perzselő heved, S hazámtól, fámtól eltépjen az ősz? Mit akarsz velem, örök napmeleg? Vagy talán abban nyugodjunk mi meg, Mi hervadásra ítélt levelek, Hogy forró, gyilkos órán árnyat adtunk Valakinek, ki megpihent alattunk?

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Õszi erdőn hamvadó parázs

Te szép, te szomorú, te tiszta láng! Most már: avarba hamvadó parázs, Én nem gyújtottalak, Én nem oltottalak, Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól. Arra jártamban Megcsapott messziről a meleged. Tovább mentem, Nem éleszthettelek. Most hát elalszol. Aludj. Békesség neked. Takarjon be a diadalmas Õsz, A csend, S a nesztelenül hulló levelek.

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Pacsirta

Lám Bélának A rét felett Trillázva lebegett. Emelkedett. Alatta zöldesbarna folt: Az erdő elveszett. Dalolt, dalolt. Úgy pazarolta magából a dalt, Hogy mámorába szinte belehalt. És mégis olyan üdén, könnyedén Fakadt a dal belőle, mint a lomb Nyírfatündérek karcsú ághegyén. Lassan, nehezen, mint komor kolomp Kondult a szívem - és eszméltem én: Ez hát a dal, ez hát a költemény! Ez a csattogó, büszke szárnyverés, Ez a szárnyaló, friss emelkedés, Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat, S hirdeti magát a széles világnak, E könnyű lélek, mely lebeg, lebeg Zöld-arany zománcos erdők felett. És akkor egyszerre belém nyilait: Költő vagyok, - s még nem daloltam dalt! Sosem fakadt a lelkem könnyedén, Mint rügy a nyírfatündérek kezén. Csak puszta kézzel földet hasogattam, Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam, S mikor a munkában elnehezedtem, Fekete fenyők közé menekedtem, Titkok kapuján, mint harkály, kopogtam, - Azután ismét vonatként robogtam, Örvények szája felett szédelegtem, Mindent csináltam, - csak nem énekeltem Nem szálló darvak, - emelődaruk Lendítették ki lelkemből a bút, Az én világom a kohók világa, Csákány csapása, pőröly zuhogása, Gondolatok zenétlen muzsikája! S most már hiába!

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Szivárvány

Némethy Titinek 1 A párában, a vízesés felett, Halványan, mint egy álom, És testetlenül, mint egy lehelet: Az örökifjú szivárvány lebeg. Megrokkannak a sziklák, a hegyek, A kő mállik, az erdők sírba térnek, Új medret tör a patak magának, S a régit testálja a feledésnek. Megőszül a világ. De a szivárvány mindig egy marad S színei meg nem fakuló csodák. Örökifjan és egyformán lebeg, Halványan, mint egy álom És testetlenül, mint egy lehelet. Mint a művészet az élet felett. 2 Minden lélekben van egy kis szivárvány, Kis csapóhíd, amelyet lebocsát, Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, - Ennek a hídnak hídpillére nincsen, Ezt a hidacskát csak az Isten tartja. Az Isten, aki a szívekbe lát. Radnaborberek, 1922 júliusa

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Szomorúfűz

A tó partján a komor füzeket Világos zöldbe öltözteti lassan A napról-napra melegebb sugár, Megfejti téli titkát ágaiknak, Smaragdragyogást tereget reájok, - csak földre hajló, fáradt vonalát A fűzfagallynak nem másítja meg, Nem emelheti ég felé soha. Gyerekkoromban, - rég volt, - tán igaz sem: Anyámat kértem: rajzolj valamit! Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát, (Lerajzolhatott volna engem is, Lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok A tóparti szomorúfűz alatt.) Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez? Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz. Én faggattam tovább: Mért szomorú? S aztán még arra is kiváncsi voltam, Hogy: „Mikor nem lesz többé szomorú?" A váratlan kérdéstől megzavarva, Anyám elhallgatott. Így hallgattam el én is, valahányszor Azt kérdezték: Mért vagyok szomorú, Mikor nincsen rá különös okom? – Zavart a kérdés. - Most már nem zavar. Most már tudom, hogy törvény alatt állunk: Elvettetnek a különféle magvak, Öröktől készült, titkos ősmagok, Egyikből tölgy lesz, másikból fenyő, A harmadikból mindig rezgő nyárfa, Jegenyévé szökken a negyedik, - S az utolsó, de tán nem a legkisebb, Szomorúfűzfa lesz talán. Törvénye az, hogy ágait lehajtsa A tó tükrére csüggedt-komoran, Akkor is, miko

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A holt fenyő

A holt fenyő pirosba öltözik. Ha látsz egy foltot, Egy rozsdavörös foltot A haragos-zöld tenger közepén: Ereszd le messzekémlő látcsöved, S mondj egy imát a holtak üdveér'. Az a halál. Nem a lomberdők szelíd őszi dísze, Amelyre új élet következik. Ez a pirosban ünneplő halál, Ez a dacos halál, Ez tudja már, hogy nincs feltámadás. És mégis áll, Halott bajnok az élő katonák közt. Mivel másutt nincsen számára hely.

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A kis templom a nagy dómban

A borbereki templom falára írom Fölötte égig ér a szirt. Olyan törékeny, oly kicsi. Harangja elhaló szavát Ezer gúnyos harangvirág Az erdőn túlcsilingeli.

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A szemérmes sziklák

A sziklák itten oly szemérmesek: Fenyőágakkal takargatják Gránitbordáik szörnyű éleit. Még cserje is akad imitt-amott, Valódi lomb, Õsszel hulló, tavaszt váró levél, Tiszavirág a halhatatlan zöldben. Még cserje is akad imitt-amott Takarónak a szűz szirtek fölé.

2005. január 11.