7 cikk
Sok kétely és bűn a halálba láncol, de soktól néha már szabadulok. Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol, barátaim a fák s a farkasok. Az utak, melyek innen szertefolynak, erdőmön túl az égre fölhajolnak s minden virág, fű, óra, cserje, kő egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő s annak fényébe szőve éjszakám istent szivembe lopja a magány.
Amint felfelé mentünk, céltalanul csatangolva a barna erdei ösvényen, zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok; okosszemű feketerigók ugráltak a tavalyi avarban, míg körülöttünk a fény szapora csákányai csattogtak a négyszögletes gránitkockákon. Egyszer rikító fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva modern plakátjaikat, majd újra egészen vad és magános utakra csalt egy gyöngyszemű szitakötő; a kilátóról kék, zöld, piros és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink: megszépült a világ és jólesett a színek friss lüktetése. Apró virágcsengetyűket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk, - zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény – szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyíkokat és megcsodáltuk az útilaput, melyen csavaros csiga csúszkált... S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban vidám turisták ürítgették a habzó söröspoharakat: mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük, hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt vén fogaskerekű.
A Nap! a Nap! - Nézd, emeli már nagyságos homlokát s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive... Lármás zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete. Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel. Szép tarka gombák bújnak elő, - játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég. Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés, ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész; a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én: erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten? Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal? - Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt! Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok; a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok ol
Sötétedik... láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé és elhallgattak a távol zuhogó fejszék. Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő. Érzed az esti virágok izgató simogatását? (Most lehellik lelkűnkbe illatos testüket a rétek.) Kezünkben a szerelem édessége csókolózik, mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek s minden tagom külön megrészegűl, ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok. Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre, hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst; újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre, hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.
–Szkadzon– Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé hívó szavamra, nem akarta napfényes örömmel visszamondani neved, melyre tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk. A délután biztató zöldje elsápadt, a friss vadrózsa összecsukta bimbóit, az ibolyák szemében árva könny égett: kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat húzza elgyengült szivem. A kilátó vén kövein álltam, a korlát előtt, honnan falunk fölött legtovább lehetett látni már messze ringó kis hajód vitorláit. Engem is elvittél? - oly léttelen vártam, mig meg nem érkezett az estharangszó!... Majd az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos csillagok ültek pillámra. A hajlongó fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.
Szokatlanul nyugalmas most a reggel; az úton csak vigyázva járhatunk, mert a hajnali eső arany csigákat vert le a fákról. Tisztább vonalakban sorakoznak fel a távoli dombok és mikor a lassan melegedő föld a hajnal könnyét már visszalehellte: oly friss a szín, üveglelkünkön át oly zenében úszik minden, mit a szem lát, hogy e forró és nedves ragyogásban levedlik rólunk az ember magánya s nem is magunkat, nem idegeinket érezzük zsongani: oly mély gyönyörré sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor hajam az erdő ruganyos hajával összefolyik, karom ölelve nő a kék láthatárba, mellem eke vérzi, hangom a szél dala és az örök Nap az én szemeimből nevet a földre.
Versek - Szabó Lőrinc A Nyugat második nemzedéke a századforduló táján született, a forradalom bukása után került az irodalom középpontjába. Babitsék is úgy tekintettek rájuk, mint az ő kezdeményeik folytatására; általában formakultúrájukon is érződik, hogy a Nyugat költőitől tanultak verselni, s Babitstól, Tóth Árpádtól; Kosztolányitól indulva találták meg saját hangjukat. Nem egy közülük művészi nagyságban felemelkedett a mesterekig. Költőként is, műfordítóként is az egyik legjelentékenyebb volt közöttük Szabó Lőrinc.
