Erdőrontás Magyarországon állami segítséggel? – ezzel a címmel tettük közzé a Jávor Benedek– Gálhidy László szerzőpáros külföldön, angolul megjelent tanulmányát, amelyet a Védegylet a Fenntartható Magyarország 2006 beszélgetés-sorozat, április 27-én, Budapesten, a Jövő Házában tartott alkalmán, az „Amiről az erdő mesél" című előadóest háttéranyagául ajánlott.
(Magyarország: erdőrontás állami segítséggel, Jávor Benedek – Gálhidy László Magyar erdők: ökológia és megőrzés, megjelent a FERN 2005 februári számában.) A tanulmány részletes ismertetését közöltük.
Most Gémesi József, az ÁPV Zrt. ügyvezető igazgatóhelyettese reflexióját adjuk közre.
ERDÕGONDOZÁS MAGYARORSZÁGON - ÁLLAMI SEGÍTSÉGGEL!
Gondolatok Jávor Benedek – Gálhidy László: „Erdőrontás Magyarországon állami segítséggel?” címmel megjelent tanulmányához
A Védegyletet képviselő szerzőpáros tanulmánya határozott kritikával illeti a magyar erdők állapotát, az erdőgazdálkodás gyakorlatát, egyben az erdészeti és természetvédelmi hatóságok tevékenységét a jogszabályok betartatásában. Erdeinket „súlyosan rontottnak”, „veszélyeztetettnek”, „fenyegetettnek” ítéli. A „gyengülő hivatalos és polgári ellenőrzés” mellett, a további erdőrontás ellen az ún. civilek erőfeszítéseinek összpontosítására szólít fel.
A szerzőknek az erdők iránt megnyilvánuló felelősség- és küldetéstudata nyilvánvaló.
Kár, hogy egy ennyire közismert szervezet zászlajával a kezükben nem kívántak elszakadni a hasonló témájú írásokat jellemző populizmustól, és az érvelés esetenként pontatlan adatgyűjtésre támaszkodó kliséitől. Azt sem tudom kizárni, hogy nem volt módjuk ellenőrizni a fordító munkáját, így a magyar nyelvű ismertetés nem kellő szabatossággal képezi le a szerzők angolul megfogalmazott gondolatait.
Két okból éreztem megszólítva magamat a tanulmányt megismerve: feladatkörömnél fogva, az állami erdővagyon-kezelés vezető felelőseként, ennél is inkább tényekre alapozott, racionális gondolkodásra nevelt erdőmérnökként. Utóbbi minőségemben is kötelességemnek érzem, hogy markánsan árnyaljam a szerzők festette kedvezőtlen képet – ennek érdekében bemutatva néhány tényt, adatsort és kevéssé közismert ágazati összefüggést.
Az EU - az egyes tagállamok adottságaiban meglévő különbözőségek miatt – nem hirdetett egységes erdészeti politikát. Az uniós erdőstratégia lényege az erdő javainak, szolgáltatásainak hasznosítása, a helyben élő lakosság számára legelőnyösebb, fenntartható módon. Van, ahol ez valóban csupán élőhely-megőrzést és turisztikai igénybevételt feltételez, de jellemzően és általánosan a cél a gazdálkodás – ami jelenthet faanyagtermesztést, vagy Dél-Európában akár az erdei legeltetés lehetőségét is.
A hangsúlyosan kiemelt Natura 2000 program alapelve a tartamosan kezelt erdők esetében általában nem más, mint fenntartani, megőrizni az eddigi, kiemelt értéket eredményező gazdálkodási gyakorlatot.
Hazánk jelenlegi területén az erdő térfoglalása csak a történelem előtti időkben érhette el az említett 85 százalékot. A szerzők a jelenlegi erdősültség (egyébként pontatlanul megadott) adatait e fikcióval szembeállítva a magyar erdőügy problémáira céloznak.
Könnyű belátni, hogy nincs ilyen összefüggés: az erdőterület egykori csökkenését nem az erdészek okozták, a jelenkor gyarapodása viszont őket dicséri!
A „tipikus ültetvényfajok” elterjedésének, valamint tarvágás alkalmazásának értékelése is avval együtt lehet objektív, ha tudjuk, hogy erdeink több mint 25 százaléka nem erdőklímában, nem erdőtalajon tenyészik.
Valóban volt idő, amikor a természetes mageredetű erdőfelújítás alig jellemezte a magyar gazdálkodói gyakorlatot. Az elmúlt másfél évtized vonatkozó adatsora ebben is jelentős fejlődést mutat, az arány így változott (ÁESZ adatok): 1990. – 6 százalék; 1995. – 10 százalék; 2000. – 17 százalék; 2005. (a Szerző szerint) – 22 százalék. A hegyvidéken gazdálkodó állami erdészeti társaságok erdőfelújításaiban a természetes mageredet aránya meghaladja az 50 százalékot, egyes helyeken a 80 százalékot is eléri.
A szerzők szerint a védett természeti területen álló erdőkben – illetve azok egészén – „nagyüzemi fakitermelés” folyik, valamint az „erdőgazdálkodástól mentes” terület nagysága csupán az erdőrezervátumok meghatározó részére szorítkozik. Az állítással szemben, örömmel adhatok tájékoztatást arról, hogy napjainkra – súlypontosan az állami erdészeti társaságoknál – a folyamatos erdőborítás elérését célzó üzemmódokban üzemtervezett erdők térfoglalása tízezer hektáros nagyságrendű. Egy fakitermelés attól nem válik feltétlenül „nagyüzemivé”, hogy a benne illetékes erdőgazdálkodó egy részvénytársaság! Ugyancsak több tízezer hektár a gyakorlati vágáskor és erdészeti beavatkozás nélkül, kvázi örökerdőként tervezett - a dolgozatban a megőrzés szempontjából legértékesebbnek ítélt – molyhostölgyes véderdők térfoglalása.
Érdemes említést tenni az erdei életközösségekben, örvendetesen növekvő mennyiségben visszahagyott, fajok ezreinek otthont és táplálékot adó holtfa szerepéről is.
Ahol a puska az erdőgazdálkodó kezében van, egyre több helyen sikerül megteremteni azt a nagyvad-élőhely egyensúlyt is, aminek valóban meghatározó a jelentősége.
Téves a szerzők állítása, miszerint „a kitermelések az elmúlt években fokozódtak”.
A vonatkozó adatsor ezer bruttó m3-ben (ÁESZ adatok): 1990. – 7415 em3; 1995. – 6049 em3; 2000. – 7287 em3; 2003. – 7086 em3. 2005. – 7100 em3. Ennek tükrében, szívesen beszélgetnék velük a „nem igazán hatékony” hőerőművekben hasznosított, megújuló biomasszáról! Vitatható-e az energetikai faválaszték jelentősége a fosszilis energiahordozók részleges kiváltásában és az erdőbe visszaforgatható ágazati jövedelem gyarapításában?
A tanulmány szerint az állami erdőgazdálkodás „profitérdekektől vezérelt”. Ennek józan megítéléséhez érdemes ismerni a gazdálkodás bevételeihez mért valós eredményességét, ami átlagosan 2 százalék alatti értéket mutat. Egy „valódi kapitalista” tulajdonos vélhetően nem érné be ennyivel. Ezt az alacsony jövedelmezőséget az erdőgazdasági társaságok úgy érik el, hogy közben a közjóléti eszközeik működtetése és szolgáltatásainak költsége 620 millió forinttal haladja meg a bevételeket! Azt se felejtsük el, hogy a természetvédelmi szolgáltatások is pénzbe kerülnek, és ezt a társaságok a saját költségeik között viselik. Reményeim szerint ezek az állítások mindenki számára elgondolkodtatóak.
Ugyanez a tulajdonos (az ÁPV Zrt.) egyetlen fillért sem vont el a társaságaitól osztalék címén, eközben négy év alatt közel kétmilliárd forinttal kompenzálta a természeti károk hatásait, és 7 milliárd forint fejlesztési forrással emelte meg a jegyzett tőkéjüket. A támogatott fejlesztésekkel közcélok megvalósulását, a színvonalas erdővagyon-kezelés képességét segítette elő és elvárta, hogy a társaságok a megtérülésből származó többlet-jövedelmet is az erdőgazdálkodásba forgassák vissza. Akik nyitott szemmel járják az erdőt, lépten-nyomon találkozhatnak az állami társaságok ökoturisztikai beruházásainak eredményével.
Mondhatjuk erre, hogy erdőgondozás állami segítséggel? Szerintem igen!
A fentiek közül talán a legfontosabb: a színvonalas erdővagyon-kezelés képessége, aminek birtokában csak gazdaságilag stabil szervezet lehet. Ez hát a valós, megalapozott célkitűzés, ami messze nem valódi „profitkényszer”, csupán annak igénye, hogy a megélhetésünket a piacról is biztosítani tudjuk. A kezelő önállósága, képessége a kiegyensúlyozott, kiszámítható, tervezhető működésre – ez az erdő érdeke, nem a mindenkori költségvetési helyzettől függő gazdasági bizonytalanság!
Higgyék el, nem tartunk a civil szervezetek kontrolljától. Nyilvános adatbázisaink nyitva állnak a tájékozódni kívánók előtt, szakmánk megtiszteltetésnek, egyben természetesnek tartja a megkülönböztetett érdeklődést. Úgy gondolom, hogy szándékaink kölcsönösen az erdőügy jobbítására irányulnak - ezért megalapozott a remény, hogy nem a sajtóban, hanem közös munkaasztalnál egyeztetve gondolatainkat, energiánkat hatékonyabban fordíthatjuk a valódi problémák megoldására.
Budapest, 2006. június 26.
Gémesi József
ügyvezető igazgatóhelyettes
ÁPV Zrt.
