Ükös ükünk, ősök őse, ázsiai puszták hőse, vágyat nevelt csodavadra, szarvast űzött napnyugatra. Ûztön űzte kis sereggel, éjten éjjel, reges reggel, át az éren, át az áron, fegyveres népű határon. Csodaállat, csak elillant, lombokon át, ha megcsillant, csak a nyomát hagyta minden füves földön, fájó szívben. Az az előd nem volt boldog. Nem boldogok az utódok. Az ős haza odaveszett, de a vágy nem emlékezet. Hejh magyarok, hajh szegények, hova űzni azt a gímet? Aki hajtja, belepusztul, asszonyostul, csapatostul. Az is, aki látta végre, hagyja immár békességbe. Tisza mellett, Duna mellett, az a szarvas itt legelget. Ázsiai nehéz szaga ázott pusztán füstöl tova, s aranyszőre, mikor illan, gyári füstön általcsillan. (1933)
Száz göbbedő odvas falunkba' homokot kötözni magunkba' ákácok, vigyázzunk magunkra — az úri szélben ez a föladat. Zizegni minden bizalomra keserülő e marxi munka, de kössünk, kössünk lágyan zsongva, a homok elfut, a föld megmarad. Törzs vagyok-e, vagy már csak torzsa? Nem sors az egyes ember sorsa! Fogom én, lám kötöm ujjongva, a jó fa zúg, az édes táj dagad. — Recseg az ég odvas falunkba' csikorogva hordja halomba tört águnkat, csörög a lombja, — de meleg földet fogunk föld alatt.
Az erdőben elülnek már a varjak és lelkemben a sötét gondok is, szűz Hold csókolgat száz rügyező gallyat s újult szerelmet fehér arcod is. Most minden: erdő, rét s az ég is hallgat. S hallgatnak most a büszke dalok is. De vége lesz a csodás végtelennek a Nap, a küzdelem kikél s hamis gondok, varjak szöllőkre, szívre kelnek, a zöld lehull és véle álmom is. A hajsza jön, a hajsza krajcáros, bús s az estét várom: új holdat teremtek. Isten vagyok s a leghitványabb koldus!