Töltésoldal, tördelt akácos, a sínnel fut, mint a puli, a fürge gyalogút; földöntúli csillag vezet az állomáshoz. A szél ujja veri keményen: s az útra tűzött nyárfasor suhogva mint a hárfa szól; gyökerek fogóznak a mélyben. A kukorica rendezett seregben visszavonul - a tarló néha lángol; mint csiga szarva: - a világból az utak visszahúzódnak ijedten. A zúgó erdők zöld-kék áradása a föld alá visszaszivárog; a táj kiszáradt meder, csorba árok, s a szárazon maradt hal csillanása minden levél. – A földbe eke vág az arcba ránc és fájdalom a szívbe. Az ember alig bírja eleinte, de aztán tűrhető lesz a világ.
Az állatok tekintetét irigylem, az erdők sóhajait reggelente. Fenn, magasan kísér a lélek, ha a hegyi úton sétára indulok. A szem éhségeit imádom. Falánk csordák úgy nem legelnek, mint két szemem a lét tolongó dús csodáit. A gyönyörűség ma is megfejthetetlen. Ha szépet látok, szinte sírni kell. S a világon nekem minden mi él és dolga van, meghatóan titokzatos varázs. Értetlenül bolyongok e világban. Nem értem, amit rajongva imádok. Nem tudom, hol van gyönyöreim kulcsa. Az állatok mély titkot hordanak, tudásukat fürkészem egyre. Bölcsebbek a növények, s én nem tudom megközelíteni őket. Szárny kellene nekem, hogy eszméletlenül énekeljek a kicsorduló világ felett, mint a pacsirta. Megtartó gyökér kellene, a hűvös földben, erdők testvéreként osztozni az öntudatlan lét diadalában. Mert éltem én már minden ember módján. Szolgálni akartam és áldozódni, s ezért feladtam boldogságomat. Éltem két évtizeden át betegségekben, munkában kifosztva, mint vadak közé hullott térítő, s az út miatt már sokszor megvádoltam a beláthatatlan célt. S talán ma már másként ragyog előttem. Szeretem én az embert. De már nem mindenkiben. Már egyre jobban csak őt szeretem, akit magamban végső erővel megvalósítha
Tetszik lentről a vergődő, merész, örökké hajszolt felemelkedés; a mindig magasabb, az örökös, az egyre feljebb feszített körök, a fel! csak fel! az elkápráztató, szívet robbantó vad kapaszkodó. Tetszik a fojtogató szívverés. Ki tudja: e meredek mily nehéz! Mit kell legyűrni, milyen terheket, mily súlyos a szív a világ felett, mikor lehúzza mindenki oda, hol igazán boldog volt valamikor. Körözni csak fenn, mindig afelett, amit bevallhatatlanul szeret, és távolodni mindattól, ami szárnyra bocsátotta: – a hajdani mezők, a föld meleg lehelete, az ismerős táj áldó tenyere; a fészek lenn a porban, fű között már rég nem látszik, de csak afölött száll, csak az a föld pólusa neki, – szívét bénítják hű mágnesei. De lentről egyre űzik hangosan; csak feljebb szállhat, - mérik pontosan! Madárnak addig tartják csak, amíg az égre írja haldoklásait. Addig pacsirta csak a nyomorult, amíg sikolt, vergődik, s lángragyult röpte veszélyes szép csóváival önhullásán nyer újult diadalt, amíg könyörgése spiráljain parittyaként csavarja fel a kín, s mi átszegezi: a lelkesedés dárdája magasra tartja szívét, oda, ahol, ha szól, kiált, dalol, a szív vére a torkon át kiforr. És ő csak száll, lobogva egyre fel.
Sír! Rí! Vív! Fel, fel a pacsirta. Szél? Szárny? Fény? Ég? Mi cél hívja-viszi? Huss! Száll! Szíve ver; a parányi parittya; s haragja hajítja az égre fel! Kifeszül remegő dala íjja, s jajja nyilát fel fel felröpíti! Dala csobogó forrás, hűs friss víz, a füvek gyökeréről feltört gejzír, az este lezárt szeme-résén felsírt szűrt könny-íz. Dala gyöngylánc drága sora, fűzve a Hold vállaira. Éneke gyöngyház- pagoda, táj, rét mezők csarnoka fölött lebegő kupola. Ég két partja között csoda híd ív. Milyen színeket lát, s szigetet! Oda hív szíveket! Hogy tud szív így a dalok suhogó kardélén, sírások ezüst tűhegyein lebegni, verődni, repesni, apadni - ilyen telin. Verj! Sírj! Fájj csak te sebes torkú madárka! Várj! Csalj! Hívj! Daloddal és égre szegezve! Röptödben veri át szívedet daloló gyönyöröd, a suhogó dárda, sikolyod kitűz az egekre. Szállj! Törj! Hullj a fény roskadó kazlaira, te szikra, te lóbált dalcsóva, parázs! A nyár aranyos meztelen vállaira terül éneked éke a lenge palást. Lenn a kalászból hadd peregjen a mag! Hadd szedegesse azt a veréb meg a hörcsög! Téged a vágy az egek skáláira űz! Fel! Még! Fényt! Egeket! Sugarat! Te a fény húrjai közt verve, repülsz fenn, fenn, hol a nyár k
Barna csíkos tigrisként akácok közt sompolyog, forgószél farkát csóválva, az ugrásra kész homok. Utak sűrűn font korbácsa suhint: - a homok nyüszít; sunyi dombokként dorombol, érrel nyalja talpait. Négy gerle pár szárnyán lebeg a határ. Az égen át vadlibák hálója húzza elvágyódók sóhaját. Az ég figyel, mintha lentről szólítaná valaki. Semmi! — csak az én szívemtől zengnek e táj halmai.
Mikor én éltem, óriás füst-erdők burjánoztak a Földről s mint a tölgy, susogtak, zúgtak fenn az atom-felhők, s ágyúk torkából fehér rózsa nőtt. Gyárak füstjéből lágy ciprus-erdőket lengetett fenn a repülők szele, s a fényszórók indái gyorsan nőttek rakéta-nyomok jegenyéire. A városok lenn, az őserdő-mélyi virágok, sápadt bibefényeik nyújtogatták az égre, fel, elérni a csillagok zümmögő méheit. S erdővé lombosodé robbanások gyökere közt – vágyva szebb csillagokra –nyüzsögtek lenn a hangya-milliárdok, szívük nagy bábját foguk közt hurcolva. Közöttük éltem, és szenvedve tőlük: szerettem őket. S küzdve ellenük: (meghatódva, ahogy görgették Földünk omladozó magasságok felé) pártoltam homok-ostromló ügyük!
Széles szeleket az ég tereget; kibomlik a fény lobogója. Tapsos levelek csapnak tenyeret; fellép a Nap a magas dobogóra. Láng jegenyék friss lelke ég, kifeszítik az égre az út-szált, és sorakozva mennek a dombra, s kivágják az égre a harsona hurrát! Himnuszokat énekelők, mennek a felkelt tájak előtt; madarat csalogat zokogásuk. Viharban vezérek. A szelekbe tévedt bokrok bodorodnak utánuk. Szítja az álnok szél bennük az álmot: üvölteni, fájni, a fényre kiválni! –Gyökerüknél fájnak az árkok. Gyönyörű göngyölű fátylakban az akácok, az áldott arák, mennek a mennynek elérni a fényre kitárt kapuját. Fésülve a fűzek, az aranyhajú szüzek; rajtuk a rügyek arany könny e patak; hegedűlik a fejfákra kottázott dallamokat. Parti angyalraj: égtüzü hajjal tettenérve remegnek a nyírfák; térdeik közt feszített ki a szél sikolyos hintát. A büszke ekék tekintete ég, s a gazok gyökerét szaggatva vonulnak. Utánuk örök sorban a zömök barázdák egymás vállára borulnak. Esküre ujjak: a fényre kinyúlnak, fogadalmat súgnak, a hű buzaszálak; s a tavasz írt jelszavait egekre terítve a vadludak szállnak.
Repülőgépről, útközben 1967. A nyírfák! Lám a nyírfák! Itt is megleltem őket. Meddig követtek engem felejthetetlen földek? Meddig követtek engem vízillatú szelecskék? Föld – fordulj! – ne érjenek el a fecskefészkes esték. Föld - fordulj gyorsan vélem, maradjon el a múltam, taníts valami másra, ne mit eddig tanultam. Rétek, szarvasnak futni, erdők: – madarat óvni, mint áldozati füst száll, szálltak hazám folyói. Disznó-csapás az erdőn, fácán fénye a fűben, barna földeken ének, mint dal a hegedűben. Minden patakot láttam, mint tenyeremben az árkot, és láttam minden szárnyat, mely hazám fölött szállott. Bújó vadat biztattam, s a madarat a fészken: – ha boldogok lennének mind, akikre lenéztem! Számoltam, mint a gyermek, külön, minden kis falvat, az utak fogták őket, mint fészkeket a gallyak. A nyírfák, lám a nyírfák még itt is jönnek, jönnek, s mint a paraszt – én bárhol megszagolom a földet. Érkezve – nem a várost, a torló palotákat: – parkot keresek, ahol megölelhetem a fákat. S ha van, csak egy tenyérnyi, ott kimegyek a térre, egy madarat hadd halljak: – emberi hangot végre. Keresem szülőföldem mindenütt, minden tájon, hazára szeretnék lelni – e hontalan világon. Hazám keresem minde
Ahogy múlnak az évek, akár a fán a kéreg, úgy nő körénk a gond; az édes nedvű lélek kering, miként a méreg, rügyet már sose bont? Ami bennünk sudár volt, minden ágán madár szólt, volt egek ostora, – lombjára gond sző hálót, a csillagokig szállót por fedi be, s moha. Nem is villámok nyesték, és nem szenvedélyek szép tavasza tépte meg, csak a napi ügyecskék fonták be, hős igyekvés, magán, s közérdekek. Alacsony, langy szelekben kapkodott ernyedetten tördelt ágaival; keresett – engedetlen –, eget, elérhetetlent, várt tisztító vihart. Minden, ami itt felnőtt, elszíva vért és velőt, szegényítve szívünk: sárban azok az erdők! Sok suhogó esztendőnk zavaros árba tűnt.
Hajnali hajnalok hasadtán, kiáltó kakas kiáltásával, kelő kenyerek kelésével, dagasztó asszonyok kedvével, fejő asszonyok frissességével, kutakat nyitó fényekkel, hegyre tévelygő párákkal, szarvak hegyén villogó virradatban, - harangkiáltó hajnalmadár, hétszeres hajnali hangú madár, a napcsúcsú jegenye csúcsára szállt, a szél aratta égi réteken át a patkóvágta hét csillag hegyibe szállt, az itató folyók mennyei ágasaira szállt, a jó tőgyű záporok szarvai közé leült, a vihart forgató vasvillák hegyére ült, a jajgatások kéttornyú templomának tornyára repült, az átkok forgószelének lombjára települt, az imák ereszére lobogva leült, a sóhajok forró kútja fölé tárva kiszállt, szárnya az ínség aszálya fölött szétterülve terült, harangkiáltó hajnalmadár a Nap fele szállt, hétszeres hajnali hangú madár hazatalált, mennyeink ereszére ragyogva leült. Hétszer hét hurok fogta szívét, lépteit leste ezer tőr, szárnyát kerítette a lép, égen ütötte golyó, fészkén vadászta menyét, vércsék hada tépte, bombázta magasból a sas, elérte a kő, kerülgette a vas, bekerítette világsortüzeivel a tűzkoszorú-tavasz, nyarak fája, nyárfák lombjai zúgatták a szívét, itatta nappali nap, etette jótenyerű messzeség,
Virágodat a méh kerülte, nem tépték, mint az orgonát; kalapjához senki se tűzte, s nem szívta senki illatát; mert május-esten, mikor sírnak a holdfény-húrú hegedűk, ki is kötözné bús csokornak lelked, a fürtös-keserűt? Míg tavasszal körüllobog a Föld övén virágok lángja, és bűnbe hullott angyalok vér-ajkával suttog a mályva, ökölnyi tűz-parázs a rózsa, a pipacs ég, mint könnyű seb: – kertek alól zokogva hozza a szél tömjénes ihleted. Ó, te földben megfogant átok! Milyen sors ültetett, milyen kín facsar ágadra virágot, mit nem vesz észre senki sem. Virágba borulni-bomolni, csak magadnak, mert úgysem lát más! Nem a hervadás tud gyilkolni, de ez a hasztalan virágzás! Fűnek, gaznak te magas voltál. Te már tudtad, hogy mi a Nap. Kiket taposnak, kikre por száll, felsziszegtek rád: – Te fa vagy! S nem voltál elég magas fának, mert nem érted el az eget. Ágaidra sasok nem szálltak, így hívtak: – Ó, csak bodza ez! Erdőkbe vágytál, ligetekbe, hervadt kertekbe legalább, vagy csak oda, hol útkeresztre szórod fürtöd virágporát: hegyek felé húzó fasorban estek patkónyomát követni, a csillagokkal egy csokorba kötözve – lelked ellehelni; a lehunyódó ég szemét be- pillázni, mint a jegenyék, elzokogn
Az állatok velem rokoni lények. Bennük a létről emberi tudást érzek. Szarvas úszik az árban, lehúzza, koronája: – a Csele-patakban magyarok királya. Benépesítik a Földet, egymást kiirtják. Tudják, amit a spanyolok, érzik, amit az inkák. Rokonaim parasztok, indiánok, bölények: – néznek apám szeméből kipusztult állatok, népek. Látom őket – felbődül a történelem bennem: – mennyi emberi az állatban, állati az emberben. Az ember kulturált vad, nagyobb a bűne: – képes az erkölcsre, kapható a bűnre.
Jegenye: – apáink szárnya! Nagyapáink szárnyalása! A sok földre sújtott angyal véled verdesett haraggal. A harsogó, zúgó lelkek nyárfa-sorban útra keltek, s mint ősszel a ludak éke, vergődtek a messze égre. Véled adtak hírt a mélyből, kiknek sóhaja sem ért föl láthatárig. Te üzented: – itt még élnek, lélegeznek! Fejfa – élő, elevenek mélyre ásott sírja felett. Vágyak szikratávírója, lázunk ezüst fényszórója. Szél hullámán álmainkat közvetítő: – te elsírtad, amit nekünk nem szabad volt. Emeltél helyettünk ostort! Ölelkező ezer ág, gally: – mennyi összefont leánykar! Mennyi vágy emelte karját: az eget, a fényt akarták! Te egymásba kulcsolt ujjak könyörgése! Rajtad nyúltak a kiszikkadt karok égre. S mennyi tenyért emeltél te! Jegenye! Légy te most tárt szárny, mely felettünk híva átszáll, mint köröző daru sírva társait Nap felé hívja; s minden, ami a magasba hív, csillagot mutogatva; minden, ami emel, szárnyal, lobogtat, repít magával; csapong, verdes, dacol, lázad, felfelé tör, égre támad, rögök közül kiszakítja magát – eget átszakítva, visszalobog, égre lobban, ha szél töri - annál jobban; ha hajlítják – visszacsapva suhog kétszer magasabbra! Te megszállott, földreszállott angyal: –
Egy völgyet látok. A kék délutáni fényben égnek a fűzfák halinái. Dőlnek a széltől az erdei fák, hogy hihetnem azt, vonulnak elefántok. Szinte hallani: – harapják a földet, vad állkapoccsal fogódznak a zöldek körül a tájba: – a keselyű tartja zsákmányát így, s borzoltan lebeg rajta. Sárgán a tigris osonású pára, befalt hús bűzét leheli pofája, lopakodik a völgybe rekkent hőség, nyomán sörétek pattognak, a szöcskék. Erős, falánk, ragadozó természet még mindig a szelídített természet: egészségesen lopja és megvédi mi a világból koncként maradt néki. Nézem: – mintha még vívna, hadakozna, pedig olyan csak, mint a vadász sólyma: a zsákmányt égről leteszi a földre, beletép egyszer, – s elveszik előle.
Hazamentem. Talán otthon anyám-varrta hűs vánkoson, áldottabb lesz árvult álmom. Dédapáim derékalján, nagyanyáim nyoszolyáján, pihés párnáin pihenve a törött test, lankadt lélek valahára nyugtot lelhet. Távolról, toronyirányból érkeztem, de láttam már jól: a lehajló láthatárról, és az egész égaljáról, a tüll-fátyol tavasz-tájról hiányzott - ó, hogy hiányzott!-valami, - csaknem kiáltott! Valami, - az ég szeméből, mint értelem a szemfényből; valami a Végtelenből, mit nem fog az értelem föl, amít a szem nem is számol, csak halk szívverés hiányol. Alacsonyabb az égalja, a láthatár szétszabdalva. Véges lett a Végtelenség, a Messze, mint gyöngy pereg szét. Valamiből kevesebb van, valami innen messzebb van. A rögökből, a mély földből valamit kitéptek tőből. : Az égből csak leheletnyi, a földből csak talpalatnyi, - s mégis az ég mily nehéz lett, s mégis a föld mily kevés lett! Csak csillagnyi fény aludt el, csak ásónyom föld porlad el: mégis sötét lett az égbolt, s mégis a föld már megindult. Az ég alján semmi nem hív maradni, sem tovább menni. Nem mutat semmi az égre, nem bíztat emelkedésre. Nem csal semmi: vándorolni, sem e földhöz hű maradni. S akkor az útfordulóban tarkón ütve tántorod
Kit bármilyen szél eltéphet a tőtől, s amelyen lombja kivirult - a földtől, - csak lenge gyom, mely az avarból nőtt föl. Súlyos magként hullottam én a mélybe, átjárt, feszített íze, hűvössége, s ott nyílt ki szívem, mint két sziklevélke. S most átkarolom millió gyökérrel, szívós, görcsösen tartó öleléssel mi engem nevelt, - nem engedem én el! Életünk frissen nyílt barázda-mélye, hasgató árkai, jó televénye, botlasztó hantjai, szik-keménysége, bennetek fogantam! — Már nincs egy rög se, melyhez ezer hajszálgyökér ne kötne, s mit gyökeremmel ne én fognék össze! Mint könyörgő ujjak, úgy kulcsolódom minden omló göröngyre, s úgy fonódom, hogy körülöttem a táj szét ne hulljon. Gyökereim egyetlen porszemet sem engednek szóródni forgószelekben. Égő szik ez - de benne gyökereztem! Tövises és virágzó szerelemmel karollak, drága föld! Te se engedj el! Ne engedj szállni a szelekkel! 1956.
Sivár vidék hűséges fája. A menekülő porszemek elé veti magát, megállva elfolyó barázdák felett. Körötte a silány homok minden egy szellő-rezdülésre omlik, változik, - ő konok haragvással markol a mélybe! Dűlők végén áll, pásztorolva nyugtalan halmok nyájait, s gyökereit összekulcsolva, a sziknek, lenn, imádkozik. A gerléket susogva hívja. - ne maradjon néma a táj. Lomblelkét virágfürtbe nyitja, hogy édesebb legyen a nyár. De tövissel karmol a szélnek szürcsölő ég arcába vág; Rostjai közt a görcsök érnek, mint golyóban a robbanás. Árok iszapját, mocsár könnyét millió ajkkal ízleli, s a sót, miben a szik-göröngy ég, szikkadva mézzé érleli. Ahova hullt, azt a világot összemarkolja odalent, s széthulló rögökből virágot, értelmet és rendet teremt.
