A közönséges boróka nagy elterjedési területe magyarázatul szolgálhat igen széles ökológiai spektrumára, miszerint a szélsőséges termőhelyi viszonyok között találjuk. Igen jól alkalmazkodott számos olyan éghajlati és talajadottsághoz, amelyre más fafaj nem volt képes. A klimatikus szélsőségeket is jól bírja.
A Föld északi félteke erdős területein mindenütt előfordul (Bartha, 2005). Megtalálható a Földközi tenger partvidékének délkeleti és északi száraz területeitől kedve Skandinávia északi részéig. Hasonlóan széles a vertikális megjelenése is. A tengerpartoktól kezdve több ezer méteres magasságig előfordul.
Hazánkban találkozhatunk egyedeivel a legszárazabb alföldi területeken, a Dunántúl cseres-kocsányos tölgyeseiben és a Bükk-fennsík hideg platóján is. Tűrőképességének megfelelően a fagy és az aszály nem károsítja, kimondottan szárazságtűrő fafajnak számít (Keresztesi, 1971). Általában azokon a területeken jelenik meg, ahol a többi fafaj a termőhely szélsőségessége vagy emberi beavatkozás hatására már eltűnik. Fényigényes, leggyakrabban nyílt területeken fordul elő, ha az állomány záródik, sokáig sínylődik, majd a zárt állományokból kiszorul. Más vélemények szerint az árnyalást jól tűri (Haracsi, 1956).
Széles klímatűrő képessége mutatja, hogy a talajból származó többletvizet nem igényli. Ennek ellenére elviseli a felszín közelében található talajvizet, így megtalálhatjuk a változó vízellátottságú termőhelyeinken is. Haracsi (1956) megemlíti a nedves láptalajokon és az égeres mocsarakban található külföldi előfordulásait is. Ártéri termőhelyeket kerüli.
 
Image
1. kép - vas-humusz podzol talaj
 
A klíma és a vízigényéhez hasonlóan, nem igényes a talajokkal szemben sem. Általában a váz- és kőzethatású talajokon, valamint az erősen leromlott, erodált felszíneken találkozhatunk vele. Leggyakrabban laza talajú homokvidékek lakója. A német, a lengyel és az orosz homokos síkságon nagy területen fordul elő a boróka az erdei fenyő, a nyír valamint a tengerparti tölgy - gyertyán - nyír állományokban (Rubner, 1953). Ezen területek jellegzetes homokján podzol talajok alakultak ki. A durva szemcséjű homokszemcsék között létrejött makropórusokon keresztül a csapadékvíz gyorsan lefelé szivárog. A keletkezett, erősen savanyú humuszvegyületek vízoldhatók, erősen savas karakterűek, oxidáló hatásúak. Ennek következtében a kis mennyiségben jelenlevő agyagásványok elmozdulása mellett, annak intenzív szétesése (podzolosodás) is végbe megy. A savanyú nyerstőzeg feltalaj alatt egy igen fakó színű, erősen savanyú, kolloidokban és tápanyagban igen szegény, gyenge víztartóképességű ún. podzol-szint jön létre. Ilyen feltételek mellett már igényesebb fafajok nem találják meg életfeltételeiket, ezért ezeken a területeken hódíthat a boróka.
 
Szint
Corg
Nt
C/N
pH
pH
Kicserélhető bázisok (mmolIE/100g)
V%
mg/g H2O CaCl2 Ca2+ Mg2+ K+ Na+ H++Al3+ Teff
L
510
15
34
4,0
3,1
84,6
18,3
10,6
5,0
266
384
31
Of
500
17
29
3,8
2,9
93,3
21,5
4,6
3,8
385
1008
12
Oh
370
15
25
3,7
2,8
83,0
17,3
4,6
4,6
1032
1141
10
Aeh
130
4,60
28
2,7
21,9
5,3
3,0
1,7
266
298
11
Ahe
16
0,51
31
3,1
2,4
0,5
0,7
0,7
13
17
25
Bh
76
2,80
27
3,1
6,9
1,0
0,2
1,5
279
288
3
Bhs
25
0,94
27
4,0
1,1
0,3
0,0
0,5
141
143
1
Bvs
2,4
0,16
15
4,5
0,4
0,1
0,0
0,3
26
27
3
Cv
0,8
0,005
16
4,7
0,4
0,1
0,0
0,3
13
14
6
1. táblázat - vas-humusz podzol fluviglaciális homokon (tszfm: 29 m, humuszforma: nyershumusz, Rehfuess 1996.)
 
Szint
Mélység
homok
iszap
agyag
Térf.tömeg
makro
mezo
mikro
Össz
cm
%I
g/cm3
Porozitás (térf. %)
Aeh
0-10
79
17
4
0,81
28,0
30,3
9,7
68,0
Ahe
-20
94
4
2
1,54
38,7
3,2
3,1
45,0
Bh
-25
94
2
4
1,37
35,4
7,5
4,1
47,0
Bhs
-30
92
6
2
1,37
35,4
7,5
4,1
47
Bvs
-70
98
1
1
1,59
37,1
4,2
1,9
43,2
Cv
-160
97
2
1
1,59
36,6
1,7
1,7
40,0
2. táblázat - vas-humusz podzol fluviglaciális homokon (tszfm: 29 m, humuszforma: nyershumusz, Rehfuess 1996.)
 
Ezekben a podzol talajokban rendkívül alacsony a kémhatás. A vizes pH-értékei a nyerstőzegben 3,7-4,0, míg az ásványi talajban 3,7-4,8 közöttiek. Az organikus feltalaj sóoldatban (CaCl2) mért pH-értékei pedig már pH 3 alattiak. Figyelemre méltó a bázistelítettség (V%) alacsony volta az ásványi talajokban. A feltalajban 25 % alatti, míg a B-szintben 1-3 %, ami már az erős degradációt mutatja. A kedvezőtlen lebontási feltételek miatt igen nagy a szerves anyag felhalmozódása a feltalajban, itt eléri az 500 mg/g-ot a szerves szén mennyisége. Az elégtelen mineralizációt mutatja a 25-34-es C/N arány is. A talaj fizikai félesége homok, meghatározó a 79-98 % homokfrakció és csupán 1-4 % agyagfrakció. A térfogattömeg átlagos talajnak felel meg, ugyanakkor a differenciál porozitás a makropórusok igen nagy mennyiségét mutatja.
 
Image
2. kép Futóhomok a bugaci ősborókásban
 
A hazai előfordulások nagy része is homokterületekhez kötődik. Ezek közül az egyik legtipikusabb a meszes homoktalajokon álló borókások (Magyar, 1961), melyek egy része a Duna-Tisza közi nyílt homokpuszta gyepeken található. A bugaci ősborókás, mint a boróka tipikus előfordulási termőhelyére a többletvízhatástól független hidrológiai adottság jellemző igen sekély termőréteggel és karbonátos futóhomok talajtípussal. Ezekre a talajokra jellemző (2. kép), hogy a szelvényen belül szintekre alig különül el. A szelvény végig lúgos, az egyes szintek kémhatásában és mésztartalmában kicsi a különbség (3. táblázat). A szemcseösszetételre hasonló mondható el, mint a savanyú podzol talajnál, a nagyméretű szemcsék a meghatározóak és a kolloidok csupán 1-2 %-ban vannak jelen a talajban. Ezért igen kicsi ezeknek a talajoknak a hasznosítható vízkapacitásuk és minimális az adszorpciós képességük (T-érték). A talajnak végig igen kicsi a humusztartalma (szinte nem is mérhető) és a tápelemtartalma.
 
Sor-
Szint
pH
CaCO3
hy
KA
Humusz
Mechanikai összetétel
T-érték
szám
H2O
KCl
A
I
Fh
Dh
mmol/
cm
%
%
%
%
%
%
%
%
100g
1.
0 - 3
8,0
7,8
18
0,31
35
0,7
1
2
67
30
5,7
2.
3 - 10
8,2
7,9
16
0,24
32
0,6
3
2
62
33
4,8
3.
10 - 50
8,3
8,1
23
0,16
28
3
2
45
50
4,6
4.
50 - 100
8,3
8,1
20
0,16
26
3
4
52
41
6,0
3. táblázat - A bugaci futóhomok laborvizsgálati eredményei (Bidló - Kovács, 1996)
 
A jobb termőképességű, humuszos homoktalajokon, ahol a humuszos szint vastagsága meghaladja a 10 cm-t, ill. a humusztartalom a 0,5 %-ot, onnan a boróka folyamatosan kiszorul a többi fafaj térhódítása nyomán, ezért a boróka már csak elvétve fordul elő.
 
Image
3. kép - karbonátos futóhomok talaj (Bugaci ősborókás)
 
Image
4. kép - karbonátos futóhomok talaj (Bugaci ősborókás)
 
Közönséges borókával nem csak a Duna-Tisza közi meszes homokon találkozhatunk, hanem a fenyőfői és a Barcs környéki homoki termőhelyeken ill. az itt található állományok szegélyében. Ez azt mutatja, hogy hazánkban nem csak a meszes, hanem a savanyú homoktalajokon is megjelenik. A Nyírség homokterületein már nem találkozhatunk vele, mivel a Tisza vonalát nem igen lépi át.
A boróka másik tipikus elfordulása hazánk észak-nyugati részén, a Kemenesalján és a Kemenesháton található kavicsos váztalajokhoz és cseri talajokhoz kötődik. E típusra - amelyet 2001-től vezettek be önálló talajtípusként a hazai erdészeti termőhely osztályozásába - jellemző az igen sekély termőréteg (gyakran 10-20 cm), amely egy erősen cementált, savanyú kémhatású, folyami eredetű kavics üledék felett található. A termőréteg lehet homok vagy homokos vályog fizikai féleségű is, de igen sekély volta miatt a növények számára elegendő vizet ill. tápanyagot nem képes szolgáltatni. A cementálódott kavicsréteg a vizet nehezen engedi át, ennek eredménye a szélsőséges vízgazdálkodás, tavasszal a talaj túl nedves, a nyári csapadékmentes időszakban pedig túlságosan száraz. Az erősen savanyú, porossá váló talajfelszín, a sekély termőréteg és a szélsőséges vízgazdálkodás csak azon fafajok megjelenését eredményezi, amelyek tág tűrőképességgel - mint a boróka is -rendelkeznek.
 
Image
5. kép Cseri talaj Iván községhatárból
 
A homok- és cseri talajokon kívül megtalálható a boróka a hegyvidékek mészkövén és dolomitján kialakuló, 10 cm-es humuszos feltalajt meg nem haladó köves-sziklás váztalajain és a kissé mélyebb, 10-20 cm-es humuszos feltalajjal rendelkező rendzinákon is.
Domb- és hegyvidéki területeken, zárt erdők övében, tízezer hektárszámra találhatunk olyan degradált termőhelyeket (pl. a Hevesi-dombvidék, Borsodi-dombvidék, Bakonyalja stb.), ahol az évszázados erdőirtások hatására az évezredeken keresztül kialakult erdőtalajok gyakran az alapkőzetig erodálódtak a szántás és egyéb más mezőgazdasági tevékenység hatására. Így jöttek létre a földes váztalajok vagy földes kopárok karbonátos ill. nem karbonátos altípussal. Az erózió hatására fokozatosan csökkenő termőréteg vastagság és ennek következményeként a termőképesség csökkenése azt eredményezte, hogy gyakran termőtalaj nélküli, 20-50 % szénsavas meszet tartalmazó alapkőzet (márga, iszap, agyag egyéb tengeri üledék stb.) került a felszínre, lehetetlenné téve az egykori erdők ismételt térhódítását. A mezőgazdasági művelés állami támogatásának megvonásával ezeket a gyenge termőképességű, erősen erodált szántókat kezdetben legelőként kezelték, majd az állatállomány jelentős csökkenésével párhuzamosan parlagon hagyták őket. Ezeken a földes váztalajokon azután megint csak a boróka az első fafajok egyike, amely a cserjékkel, mint pl. a galagonya, a vadrózsa vagy a kökény birtokba veszi a területet. A földes váztalajok lassú szukcessziója eredményezi majd a kedvezőbb termőhelyi adottságok kialakulását, ez azonban évezredekig is eltarthat.
 
Image
6. kép - erősen erodált felszínű, karbonátos földes váztalaj
(Borsodi-dombvidék)
 
A talajok közül csak a szikesek tehát azok, amelyeket a boróka elkerül. A könnyen oldható magas sótartalmat (0,1 %-nál magasabb összes só %) már nem képes elviselni (Haracsi, 1956).
A közönséges boróka tehát igen jól alkalmazkodott az igen gyenge termőképességű talajokhoz jól fejlett, mélyre hatoló gyökérrendszerével, amely lehetővé teszi a talajok víz- és tápanyagkészletének minél teljesebb kihasználását. Erős gyökérzetével a sziklás vagy a kötött talajokon is boldogul.
Bármely termőhelyén vizsgáljuk a borókát, megállapíthatjuk, hogy elsősorban akkor találkozhatunk vele, ha a termőhelyi szélsőségek a magasabbra nőni képes fák záródását nem teszik lehetővé, így a boróka elegendő fényhez jut. Gyakran a természetes növénytakaró nagy része legeltetés miatt visszaszorul, ami a boróka elterjedését segíti elő. Egyrészt a boróka tűlombozatát nem kedveli a vad, így a legeltetés ill. a legelés kevésbé károsítja, másrészt a legeltetéssel az állatok betapossák a magokat a talajba, ami kedvez szaporodásuknak.
A közönséges boróka igen széles ökológiai spektruma, így az erősen savanyú talajtól a nagy mésztartalmú talajig, a laza homoktól a kötött agyagig vagy a tömör kőzetig, a szinte humusz nélküli feltalajig, a szélsőséges víz- és tápanyag-gazdálkodáson át lehetővé teszi annak széles körű elterjedését. Elsősorban futóhomokon, földes kopárokon, csonka erdőtalajokon, kavicsos váztalajokon, köves-sziklás váztalajokon találjuk, ahol elsődleges szerepe a szukcesszió kezdeti fázisára esik. Igen nagy jelentősége van a borókának a talaj- és a feljövő állomány védelme szempontjából is (Köstler, 1955). A boróka erős gyökérzetével és a nyers talajfelszín fedésével csökkenti a deflációs és vízeróziós károkat. Tűlevelével növeli a talaj szerves anyagtartalmát és ezzel, ha kis mértékben is, de javítja a víz és levegőgazdálkodást. Ezzel előkészíti a termőhelyet az igényesebb tű- és lomblevelű növények megjelenéséhez.
A felhasznált irodalmat a szerzők szívesen bocsátják az érdeklődök rendelkezésére.
Dr. Bidló A. - Dr. Heil B. - Dr. Kovács G.