A közönséges boróka nevezéktana

Alaktana

A közönséges boróka életformáját nehéz egy kategóriával megadni. Alacsony záródású er-dőkben fa alakú, ágtalan törzsrésszel rendelkező egyedei is fölfedezhetők, melyek idős korban a 10-15 m magasságot is elérhetik. Ezek a matuzsálem korú egyedek 30-40 cm tőátmérőig is vastagodhatnak, s ágtiszta törzsrészükön jól megfigyelhető, hogy az ormós és gyakran csava-rodott. Itt tűnik szem elé a szürkésbarna, szalagosan leváló, rostos kéreg is. A tipikusan fater-metű borókák - ma már - ritkák, inkább csak cserjésedő alakokkal, 3-5 m magasra növő egyedekkel lehet találkozni. Ezek törzse a földfelszín közelében rendszerint több ágra oszlik, melyek fölfelé törnek, s a többé-kevésbé függőleges ágrendszer a hajtásokkal több részkoro-nát és így egészében véve tagolt koronát hoz létre. Ezt a tagolt felépítést különösen a hónyomást szenvedett egyedeknél lehet jól megfigyelni, ahol a korona megnyílik, s a vázágrendszer láthatóvá válik. E jellemző, oszlopos alak mellett, melyek miatt a közönséges borókát észak ciprusának is nevezik, széles koronájú, sőt leterülő ágrendszerű egyedei is elő-fordulnak. Egyes megfigyelések szerint e kétlaki faj nőivarú egyedei inkább széles, elterülő koronájúak, míg a hímivarúak koronája fölfelé törekvő, gyakran oszlopos. Jellemzője e fajnak az is, hogy kisebb ágai - melyek nem lesznek tagjai a vázágrendszernek - csak 3-5 évig élnek, s utána leesnek.
Vegetatív és generatív bélyegeinek felépítésére a hármas szám jellemző. Hajtásai 3 élűek, melyeken az 1,3-2 cm hosszú tűk váltakozó állású örvökben 3-asával találhatók. Hegyes és szúrós tűi elfordultak, szürkésfehér légzőnyílás-pásztájuk a felső oldalon fut végig. Tűi rend-szerint 3(4) évig élnek, s utána lehullanak. A hímivarú egyedeken a rövid, hengeres és sárgás színű porzós virágok az előző évi hajtások levélhónaljában foglalnak helyet, több, 3-as örvök-ben álló porzólevélből épülnek fel, melyeken 3-3 pollenzsák található. A nőivarú egyedeken a kicsi, nem feltűnő női ivarszervek az azévi hajtások levélhónaljában fejlődnek, szintén örvös felépítésűek, örvönként 3 váltakozó pikkelylevélből állnak. A legfelső pikkelylevél-hármas egy-egy magkezdeményt visel, melyek cseppet választanak ki a pollenszemek hatékony felfo-gására. Beporzás után a 3 felső pikkelylevél elhúsosodik, összenő, s belőle hamvas felületű, feketéskék tobozbogyó fejlődik. A közönséges boróka tobozbogyója 2 évig érik, érdekes mó-don a megtermékenyítés csak a 2. év tavaszán megy végbe. Mivel minden évben virágzik és terem, ezért elsőéves zöld és kemény, ill. másodéves színesedő és megpuhuló tobozbogyót egyaránt lehet a nőivarú egyedeken látni. A tobozbogyóban 3 keményhéjú magot találunk, a húsos rész csírázásgátló anyagokat tartalmaz. Érdekesség az is, hogy a fenyőfélékkel ellentét-ben a borókák csíracsemetéjének csak két sziklevele van.
A száz év fölötti közönséges borókák már matuzsálemnek számítanak, egyes források szerint azonban 500 évig is elélhetnek, más - valószínűleg túlzó - állítások szerint 2000 éves példá-nyai is lehetnek.

Elterjedése

Elterjedési területével e faj a legek birodalmát ostromolja, mivel a legnagyobb elterjedésű nyitvatermő faj, sőt a fa- és cserjefajok közül is neki van a legnagyobb areája. Elterjedési terü-lete Észak-Amerikára, Európára, Észak-Afrikára és Ázsia északi felére terjed ki, az északi félteke hideg és mérsékelt övében mindenütt megtalálható. Mivel a sarkvidéktől a sivatagok széléig, a tengerpartoktól a magashegységekig egyaránt föllép, ezért érthető, hogy hő-, víz-, tápanyag- és talajkémhatás-igénye széles amplitúdón mozog, egyedül a fénnyel szemben szűk tűrőképességű, kimondottan fényigényes faj. Tág tűrőképességét vertikális megjelenése is mutatja, Európa legmagasabbra kapaszkodó fás növényét tisztelhetjük benne, az alpokbeli Monte Rosa-n 3570 m tszf. magassággal vívta ki ezt a rekordot. A Kárpát-medencében a Dé-li-Kárpátok Retyezát-hegységében találjuk a legmagasabban, itt 2296 m-ig hatol fel.

Előfordulása

Magyarországi előfordulásának tanulmányozásakor legszembetűnőbb, hogy a Tiszántúlról teljes mértékben hiányzik, az ország többi részében viszont - a szikes és vízállásos területek kivételével - gyakorinak, általánosnak mondható. Egyes területek (pl. Duna-Tisza-köze, nóg-rádi kopárok, Dél-Somogy) tájkarakterének egyik meghatározó eleme, gyakoriságát részben a korábbi erdőirtásoknak, legeltetéseknek, alomszedésnek és más erdőkiélésnek köszönheti. A régebbi tájhasználatok jó indikátora, ha például zárt erdőben borókát látunk sínylődni, az azt jelzi, hogy korábban az állomány sokkal lazább záródású, felnyílt volt. "Õsborókásaink" létü-ket többnyire a korábbi erőteljes legeltetésnek köszönhetik.

Változatossága

A rendkívül nagy elterjedési terület jelentős taxonómiai differenciálódással párosul e faj ese-tében. 6 alfaját különböztetik meg, melyek közül egy (ssp. depressa) csak Észak-Amerikában, kettő (ssp. rigida, ssp. nipponica) csak Japánban él. A félgömbös növésű, legfeljebb 2,5 m magas délhavasi boróka (ssp. hemisphaerica) a Mediterráneum, azon belül is elsősorban az Ibériai-félsziget lakója, míg a törpe (havasi) boróka (ssp. alpina, syn.: ssp. nana) Európa, Ázsia és Pacifikus Észak-Amerika magashegységeire és szubarktikus területeire jellemző. Ez az 1 m-nél magasabbra nem növő, legyökeresedő ágú, 1-1,5 cm tűhosszúságú, nem szúrós és simuló tűjű alfaj igazi vikariánsa (helyettesítője) a nálunk is előforduló ssp. communis alfaj-nak. Európa és Ázsia hidegebb területein a törpe boróka, kiegyenlítettebb klímájú területein a közönséges boróka él. Környező magashegységeinkben, például az Alpokban a ssp. communis alfajt úgy 1600 m magasságban a ssp. alpina alfaj váltja fel. A tagoltabb és alacso-nyabb Kárpátokban ez a váltás átlagosan 1200 m tszf. magasságban figyelhető meg.
A nagy elterjedési terület és a rokonfajokkal való területi átfedés ellenére a közönséges boró-ka alig képes hibridizálódásra, mely tény a tűborókák ősibb voltát is igazolhatja. Mindössze egyetlen hibridjét ismerték fel, melyet a pikkelyborókák közé tartozó nehézszagú borókával (J. sabina) alkotott. Ezt Csató János alsó-fehérmegyei alispán írta le Remete mellől, s a kolozsvá-ri egyetem botanika professzora, Kánitz Ágost tiszteletére J. x kanitzii névre keresztelte. E példány hibrid voltát többen megkérdőjelezik, elképzelhető, hogy a nehézszagú boróka juvenilis hajtást viselő egyedéről van szó. Ebben az esetben - melynek valószínűsége az újabb kutatások tükrében egyre nagyobb - kijelenthetjük, hogy a közönséges boróka más fajokkal nem képes hibridizálódásra. A nagyfokú alakváltozatosság viszont lehetővé tette, hogy szá-mos kultúrváltozatát szelektálják. Így az oszlopos formától az elfekvő formáig, illetve a sár-gás tűjűtől a kékes tűjűig sokféle kultivárját árusítják a faiskolák.

1. 1. ábra - A közönséges boróka elterjedési területe (Forrás: MEUSEL, 1967)
2. 2. ábra - A közönséges boróka magyarországi előfordulása (Forrás: BARTHA - MÁTYÁS, 1995