2008. november 8. – Kis vadlexikon (Kisalföld)A nagy lilik (anser albifrons) szürkésbarna színezetű lúdfaj. Hímjét gúnárnak, nőstényét tojónak hívjuk. Feje, nyaka és háta barnás, begye és hasa szürkés árnyalatú. A fajra jellemző felnőttkori bélyeg a csőr körüli fehér folt, amely a homlokot is beborítja. Csőre hússzínű, a lába a hússzínűtől a narancssárga árnyalatúig terjed, lelövés után elszíntelenedik.
Az idősebb madarak hasán fekete harántmintázat található, amely néha összefüggő foltot is alkothat., A fiatal madaraknál a fehér homlokfolt és a hasmintázat hiányzik, így könnyen kiválaszthatók a csapatból, megállapítható az első éves egyedek aránya. Az ivarokat csak a „kloáka-teszt" segítségével lehet elkülöníteni. Hangja jellegzetes, a „lii-lik-lii-lik" kiáltás.
Eurázsiai fészkelőareája Oroszország északnyugati területeitől az észak-szibériai Kolimáig, valamint a Novaja Zemlja déli szigeteiig húzódik, ami folytatódik Észak-Amerikában és Grönlandon is. Magyarországon nem költ. Az arktikus és cserjés tundrák, mocsaras területek fahatár feletti fészkelő madara. Vonulási időszakban kötődik a nedves gyepterületekhez, ezért hazánkban elsősorban az alföldi nedves gyepek a legkedveltebb tartózkodási helyei. Telelőhelyein még szántóterületeken, tarlókon is rendszeresen előfordul.
Május közepén, június elején történik meg a költőterületek felkeresése. A fészek építése június elején kezdődik, amikor a hóborítás megszűnik, s a tojásrakással és kotlással együtt egy erős hónapig - legfeljebb július végéig - tart a költés. Rendszerint szabadon vagy legfeljebb kisebb cserjék takarásába rakja fészkét. Az átlagos fészekalj 4-5 tojás, a kotlás 27-28 nap. A fészekhagyó kislibák 7-8 hetesen válnak repülősekké.
A nagy lilik napi szükséglete 650-800 gramm friss táplálék, amit eredendően a fűfélék képeznek, mind a költőterületeken, mind pedig a telelőterületeken. Telelőterületein termesztett növények hajtásait, illetve termését - főként kukoricaszemet - is szívesen fogyasztja. Európai telelőállománya meghaladja az 1-1,5 millió, a hazai a 100-120 ezer példányt. Gyakori átvonuló és téli vendég, főként az Alföldön, de újabban a Dunántúlon is. Az első nagy lilikek érkezése Magyarországon szeptember közepére-végére tehető. Novemberben-decemberben tetőzik számuk, télen egy részük délre, délkeletre vonul tovább, majd a tél végén kezdődő visszavonulással, márciusi, tavaszi tetőzéssel, április elejéig az utolsók is elhagyják a Kárpát-medencét.
Szinte egész Európában, így hazánkban is vadászható faj. Vadászidénye október 1. és január 31. között van. Naponta és vadászonként legfeljebb 4 nagy lilik elejtésére van mód. Országos terítéke évi 3 ezer példány. Prof. dr. Faragó Sándor
(Kisalföld - 2009. december 5. ) - A legnagyobb és legvilágosabb árnyalatú vadlúdfajunk a nyári lúd (Anser anser). A népnyelv „szőke libának" hívja, ugyanis a fején, a nyakán, de főként a hátán és a szárnyán a világos, ezüstszürke tollak dominálnak. Reptében világos szárnyairól messziről felismerhető.
Eurázsia jellemző fészkelő vadlibája, európai elterjedését Izland, Skócia és Norvégia, illetve Kis-Ázsia között határozhatjuk meg. Közép-Európa minden országában fészkel. Magyarországon a legfontosabb fészkelőhelyei a Hortobágyon, a Mezőföldön, a Kis-Balatonnál és a Balatonnál, a Fertő tónál és a Kiskunságban - találhatók. Egyre több helyről ismert fészkelése. Költőterületein a legváltozatosabb vizes élőhelyekhez - természetes tavak, tározó-, bánya- és halastavak, holtágak, mocsarak -kötődik. Táplálkozni, a nedves, területek (gyepek, öntések) mellett kijár a szántóterületekre is.
A párba állás már a tél végén megtörténik. A párok olvadás után azonnal elfoglalják a fészkelőhelyet. Közép-Európában március végétől április közepéig tart a költés, de sarjúfészkeket később is lehet találni. A tojásrakás tényleges kezdete az időjárás függvénye. A nádasban fészkelők előnyben részesítik a víztisztásokkal tagolt, avas náddal borított részeket, ahonnan megfelelő kilátás is nyílik. Ha rossz a kilátás, akkor a fészek környékén mintegy 7 méteres körben letörik a nádat. Fészkelőhelye a parttól általában nincs távol, a víz mélysége sekély. A fészek viszonylag nagy, átmérője 80-100, magassága 20-30 centiméter, amit növényzetre, avas nádra, gyékényre, olykor pézsmavárra rak, esetenként laza telepet alkotva. A fészket a tojó építi, amelyhez a fészekanyagot maga gyűjti a fészek környékéről. Olykor a gúnár is segít a gyűjtésben és átadja a tojónak az anyagot. A fészekcsészét növényekkel, illetve pehelytollakkal béleli a tojó, amely tollkoszorú a kotlás során egyre dúsabb lesz. Közép-Európában rendszerint 5-6 tojást rak. Ha a tojó elhagyja a fészket, akkor a tojásokat fészekanyaggal és tollal takarja be. Csak a tojó ül a" fészken, a gúnár a költőhelyen, de nem feltétlenül a fészek körül tartózkodik. A kislibák 27-28 napi kotlás után bújnak ki a tojásokból. Az első és utolsó pelyhes kelése között 5-30 óra telhet el. A fészekhagyó pelyhes kislibákat mindkét szülő vezeti és védi, de a tojó kapcsolata erősebb velük. A kicsik gyorsan fejlődnek, 50-60 napos korban már megteszik az első próbarepülésüket, 10 hetes korukban teljesen röpképesek. Ettől kezdve már önállóak. A fiatalok a következő költési időszakig a családi kötelékben tartózkodnak. A „kislibás'' családok inkább a vízparti gyepéken, réteken legelnek, a nyár végi csapatba verődés után viszont már távolabbi helyekre is kihúznak táplálkozni, elsősorban gabonatarlókra. A kukorica betakarítása után, a többi vadlúdhoz hasonlóan kijárnak az elhullott szemet fogyasztani, de változatlanul kötődnek a gyepekhez és a kelő gabonához is. A nyári lúd kisebb távolságokra hagyja el éjszakázóhelyét, mint a vetési lúd vagy a nagy lilik. A faj európai állománya eléri a 700 ezer példányt. Közép-Európában mintegy 25 ezer példány költ, ebből hazai fészkelőállománya 2 ezer párral részesedik. Vonuláson 35-40 ezer példánya is megjelenhet hazánkban. Közép-Európa, köztük a Kárpát-medence állománya, télre Észak-Afrikába vonul, hozzánk viszont északról és
északkeletről érkeznek nyári ludak. Állománylétszáma stabil, amit az is mutat, hogy Európa szinte mindegyik országában vadásszák, Magyarországon viszont védelem alatt áll. A hazai madárvédelem eredményességének egyik reprezentáns faja, ezért mind a civil, mind a hivatásos természetvédelem ragaszkodik védett státusának fenntartásához. Növekvő állománya lokális, de elviselhető mértékű károkat okozhat. Élőhelyvédelme biztosítja létszámának stabilitását.
PROF. DR. FARAGÓ SÁNDOR
(Kisalföld-2009. június 6.) - A nyest bundájának alapszíne szürkésbarna, fedőszőrei nem alkotnak tömött szőrzetet. Torokfoltja rendszerint fehér, villásan elágazó, és a mellső lábak belső felére is lehúzódik. A talp- és ujjpárnák csupaszok, így a nyoma alkalmas aljzaton jól kirajzolódik.
A nyest elterjedése nagyjából az európai lombhullató erdők zónájára, illetve a dél-ázsiai sztyepprégióra esik. Európában hiányzik Skandináviából, a Brit-szigetekről, Oroszország északi részéről és a Földközi-tengeri szigetek többségéről is. Az eredendően erdei életmódú nyest ősi életterét is fenntartva, részben települések környékére vagy a településekre költözött, azaz kultúrakövetővé vált. A települések belterületein lakó- és középületek, templomok padlásán, széna- és szalmabálák között, fa- és sziklaodvakban lakik, talán innen a neve, kőnyest, kövi nyest. Megtalálható erdősávokkal, fasorokkal, sövényekkel tagolt mezőgazdasági területeken is, ahol fa- és kőrakásokban, régi kazlakban, olykor kotorékokban talál otthont. A nyestek második életévük nyarán válnak ivaréretté. Monogámok, de a hűség csak a szaporodási időszakra szól. Pacsmagolása június közepén kezdődik és augusztus közepéig tart, ezen időszakon belül a csúcsidőszak július második felében van. Több (2-3) ivari ciklusa lehetséges, amelyek között 6-10 nap telhet el. A párzás aktusa 30-50 percig is tarthat, közben többszöri borítással, a menyétfélékre jellemző módon, azaz a hím nyakharapással rögzíti a nőstényt testhelyzetében. Az elnyújtott vemhesség első időszakára diapauza jellemző, azaz január-februárig a fejlődő embriók ún. blasztociszta állapotban maradnak, és csak ekkor tapadnak meg a méhfal nyálkahártyáján. A vemhesség időtartama 247-289 nap, figyelembe véve a különböző vizsgálatok eredményeinek szélső értékeit. A nőstény jól elrejtett, hozzáférhetetlen helyen, farakások között, széna- és szalmakazlakban, kő- és rőzserakások alatt szalmából, szénából, tollakból és más hasonló puha anyagból készíti fészkét. Közép-Európában a fő ellési idő márciusra esik, az alomnagyság 3-5 (ritkán 7) kölyök. A nyest-kölykök vakon jönnek a világra, testüket szürkés pehelyszőr borítja. A hím nem vesz részt a fiatalok felnevelésében. A nőstény 8-10 hetes korig szoptatja a kölyköket, de 6-7 hetes korukban már megkezdi a húsetetést. Két hónapos koruktól már anyjukkal együtt vadásznak, a 16. héttől pedig már maguk indulnak zsákmány után. A 23. héttel kezdődik a fiatal nyestek elvándorlása, azaz a családi közösség felbomlása. A nyest mindenevő állat, zsákmányát elsősorban a földön keresi. Kedveli a tojásokat és a cukortartalmú gyümölcsöket, de az alacsonyabb rendű állatokat, valamint kétéltűeket, hüllőket, madarakat és kisemlősöket is elkapja. Nagyobb testű állatok közül az üregi és mezei nyúl, a fogoly és a fácán is szerepel zsákmánylistáján.
Az 1960-as és '70-es évek óta Közép- és Nyugat-Európában növekedett állománya, új területeket foglalt el vagy foglalt vissza, beleértve a településkörnyéki, vagy településen belüli, városi élőhelyeket. Vadászható faj, védelmét féléves kíméleti idő (március 1-augusztus 31.) és féléves vadászidény (szeptember 1-február 28.) biztosítja. Éves terítéke mintegy ezer példány. A fácán- vagy baromfitelepre befészkelő példányok problémát okozhatnak a vadgazdának. Prof. dr. Faragó Sándor
1. Az egy év alatt létrejött méretgyarapodás az évi folyó-N., 2. az egy korszak alatt létrejött méretgyarapodás a korszaki folyó-N., 3. a korszaki folyó-N. évi átlaga, a korszaki átlag-N., 4. ha ez a „korszak" az egész életidő, akkor az átlag-N., közönséges átlag-N., 5. a 2V'százalék a folyó-N. százszorosa osztva azzal a mérettel, amelyen létrejött, 6. a N.-görbe a folyó- vagy átlag-N.-nek, vagy a N.-százaléknak rajzábrája az életkor függvényében. A N. kivételesen – idős vagy erősen meggyérített faállományokban – lehet negatív is. (-> Növedékbecslés)
Növedékbecslés. A fa vagy faállomány valamilyen növedékének – meghatározása, számítása, becslése. Fekvő fán bármilyen növedéket -> törzselemzéssel részletesen és kellő pontossággal
lehet meghatározni. Álló fán a közönséges átlagnövedékek megállapítása a legegyszerűbb: a jelenlegi méretet osztani kell a korral. Az átmérő és a körlap folyó- és korszaki átlagnövedéke meghatározható minden fafajon növedékfúróval, a magassági növedék pedig (csak a Pinus-fajokon és az óriásnyáron) ágörvök segítségével, más fafajokon legfeljebb becsülni lehet. A jelenlegi és az „n" év előtti átmérő és magasság ismeretében a fatömeg-növedék is kiszámítható a fatömegtáblák segítségével. A faállományok fatömegtényezőinek növedékére igen ritkán van szüksége a gyakorlatnak, de annál gyakrabban a fatömeg-növedékre. A közönséges átlagnövedék megállapítása a legkönnyebb: a jelenlegi fatömeget osztani kell a korral. A folyó- és korszaki átlagnövedékének (leginkább a legutóbbi 5 évi, ritkábban 10 évi) megállapítása történhet: 1. Fatömegtáblával (Fekete Z. eljárása). Átmérőmérés és magassági mintavétel után átlagmagassági görbe és fatömegtábla segítségével meghatározzák a jelenlegi fatömeget. Az „n" év előtti fatömeget úgy határozzák meg, hogy fafajonként 15-30 különböző vastagságú fán növedékfúró segítségével megállapítják az „n" év előtti mellmagassági átmérőt, ezeket a jelenlegi átmérők függvényében egy tengelyrendszerbe felhordva megszerkesztik a kiegyenlítő egyenest, amelyről minden jelenlegi átmérőfokra leolvashatók az „n" év előtti vastagsági fokok, s ezekhez a magassági átlaggörbéről a magasságok (feltételezve, hogy ugyanazon átmérőfokhoz „n" év előtt is ugyanolyan átlagmagassági érték tartozott) és így az „n" év előtti átmérő és magasság ismeretében a fatömegtáblázatból az „n" év előtti fatömeg is meghatározható. 2. Döntött mintafák segítségével: a fatömeggörbe, illetve a fatömegegyenes lényegében az előbbi eljárásban szereplő átlagmagassági görbéhez hasonlóan használható fel az „n" év előtti fatömeg meghatározására. 3. Fatermési táblákkal: A fatermési táblák egyéb adatokon kívül tartalmazzák a folyónövedéket (tulajdonképpen korszaki átlag-növedéket), a közönséges átlagnövedéket, egyesek a növedékszázalékot. A folyónövedék megállapításához a kor és a termőhelyi osztály függvényében a) közvetlenül kiolvassák a folyónövedéket és szorozzák a sűrűséggel, vagy b) kiolvassák a fatömeget és szorozzák a sűrűséggel meg a növedékszázalékkal, vagy c) a kiolvasott növedékszázalékkal szorozzák a valamilyen közvetlen eljárással megállapított jelenlegi fatömeget. A növedékszázalékok külön, ún. növedékszázalék táblázatból is kiolvashatók.
Irodalom. Fekete Z.: Erdőbecsléstan. Bp., 1951. 470—504. p. — Matveev-Motin, A. Sz.: Priroszt, proizvoditelnoszt' i produktivnoszt' lesza. Moszkva—Leningrád, 1962. — Assmann, E.: Waldertragslmnde. München, 1960. — Dittmar, 0.: Formzahluntersuchungen mit dem Ziel der Verbesserung von Holzmassen- und Zuwachsermittlung langfristiger forstlicher Versuchsflachen, Berlin, 1958. — Erteld, W.: Grundflachenschluss und Zuwachs bei Kiefer, Fichte und Buche. Berlin, 1957. — Schneider, W.: Holzmesslehre und Zuwachsermittlung. Berlin, 1955. — Weck, J.: Forstliche Zuwachs-und Ertragskunde. Radebeul-Berlin, 1955. — Wiedemann, E.: Ertragskundliche und Waldbauliche Grundlagen der Forst-wirtschaft. Frankfurt a. M., 1951. — Laer, W.:—Spiecker, M.: Massenberechnungstafeln zur Ermittlung von Vorrat und Zuwachs von Waldoeständen. Frankfurt a. M., 1951. — Vanselow, K.: Einführung in die forstliche Zuwachs- und Ertragslehre. Kaiserslautern, 1948.
Növedékfokozó gyérítés: a középkorú és idősebb, tehát érett, de a véghasználati kort még el nem ért faállományokban végzett, a tovább nevelt faegyedek vastagsági növekedését elősegítő, lombkorona záródást csökkentő nevelővágás.
Növedékfúró (Pressler-fúró). A végén 1-2 cm hosszúságban spirális vágóéllel ellátott, 1 cm körüli átmérőjű, üres henger; derékszögű hajtókarjával az álló fa hossztengelyére merőlegesen (sugárirányban) a fatestbe csavarható. A N. becsavaráskor a fatestből hengeralakú csapot vág ki, amelyen jól láthatóak az évgyűrűk, és így azok számából megállapítható a vizsgált fa kora, vagy az évgyűrűk szélességéből a növekedés intenzitása. A N. segítségével meghatározható az élő fák fejlődése során előálló vastagsági méretkülönbség, vagyis egy kérdéses időszakban létrejött évgyűrű vastagodás, valamint az ennek megfelelő fatömegnövekedés (fatömegnövedék) is. A faállományok korának, növekedési intenzitásának, valamint fatömeg-növedékének meghatározása átlagtörzsek adatai alapján végezhető el.
Növedékpolitika. Az a törekvés, hogy az erdőgazdálkodás során a fa fajának helyes megválasztásával és korszerű állománynevelési eljárásokkal olyan állományokat létesítsenek, melyek a legnagyobb növedéket adják. A megfelelő növekedésű, jól kezelt állományok biztosítják, hogy élőfakészletünk megfelelően gyarapodjék, és az idős állományok fatömege a lehető legnagyobb és legjobb minőségű legyen (készletpolitika). A vágásérett állományok helyes véghasználati besorolásával, megfelelő vágásvezetéssel és a nevelővágások szakszerű elvégzésével a hozadékpolitika (hozadékkal való helyes gazdálkodás) elvei szerint — az állományok növedékét is figyelembe véve — állapítható meg a hozadék mértéke.
Növekedés (növényi, állati). Az élőlények méreteinek megnagyobbodása, új sejtek, szövetek és szervek képződése. A N. nem azonos a -> fejlődéssel, azonban szorosan összefügg a fejlődés során bekövetkező formaképződéssel. A N. pl. újszülött gerinces állatoknál egyes szervek megnagyobbodása után befejeződik, míg a növényeknél szinte egész életük folyamán tart.
A N. gyorsasága, mértéke különböző. Leggyorsabban nő a gomba termőteste, percenként kb. 5 mm-t. A fűfélék porzószálainak növekedése is eléri a percenkénti 1,5 mm-t. Az ilyen szélsőséges értékektől eltekintve a növények általában percenként csak néhány mikronnal növekednek.
Növekedési öv (zóna). A gyökér- és hajtástenyésző-kúpok osztódó csúcsa mögött elhelyezkedő zóna, amely 5-10 mm-re is megnyúlhat. A N.-ön belül a csúcstól az alap felé a növekedés fokozatosan emelkedik. A gyökér maximális növekedésű része közelebb van a csúcshoz, mint a hajtásoké. Növekedési periódus a növények növekedésének évi ütemében megkülönböztethető szakasz. Az első N. rügyfakadástól a nyári csúcsrügy kifejlődéséig tart, a második az újabb hajtásnövekedést foglalja magába az első fagyok bekövetkezéséig, ill. a téli csúcsrügy kialakulásáig.
Növekedést szabályozó anyagok (növesztő anyagok, biosz-anyagok, hormonok). A növényi hormonok igen kis mennyiségben fordulnak elő a növénytestben, de az életfolyamatokat szabályozzák. A növény meghatározott részén termelődnek, specifikusak, minden növényi szervezetben megtalálhatók. Szerepük: serkentik a növekedést, szabályozzák az alak és szervezet kialakulását. Megteremtik a szervezet korrelációját, kölcsönös függését, kapcsolatát. Bizonyos koncentráción túl a hormonhatás nem emelkedik, hanem csökken, sőt gátlóhatás jelentkezik. A kor előre haladtával ezek felszaporodnak a növényekben és a N.-at hatástalanítják. Ezért nem lehet elöregedett szöveteket hormonkezeléssel növekedésre bírni. Az embrionális N.-ok, az ún. biosz-anyagok, a plazma gyarapodását és ez által új sejtek képződését mozdítják elő. A megnyúlásos növekedés hormonja az auxin és a heteroauxin. Valószínű, hogy hatásukat az anyagcsere folyamatokra fejtik ki, vándorolnak (polárosság). A növény különböző szervei más-más auxin-koncentrációt igényelnek. Az auxin kémiailag: B-indolecetsav. Szintetikusan is előállítható. Az auxinokat növekedés-serkentésre, gyökereztetésre, parthenokarp termések képzésére, gyümölcshullás megakadályozására, gyomirtásra stb. használják fel.
Növény (planta). Rendszerint helyhez kötött élőlény, táplálkozása nedvszívással történik. A baktériumok, gombák s egyes élősködők kivételével -> autotróf szervezetek, vagyis -> klorofillt tartalmaznak és a napfény sugárzó erejének felhasználásával (-> fotoszintézis) vagy más módon (-> kemoszintézis) szervetlen anyagokból szerves vegyületeket hoznak létre, növekednek, szerveket alakítanak ki és szaporodnak. Földünkön mintegy 400.000 N.-faj ismeretes. Az erdei fák és cserjék is a N.-ekhez tartoznak, s az egyes kétivarú fafajok (pl. a nyárfák) a N.-i fejlődés legmagasabb szintjét jelentik.
A N.-ek rendszerezésével a N.-rendszertan (-> N.-ek rendszerezése), tulajdonságaik ismeretével a N.-tan foglalkozik.
Növények ásványianyag-igénye. A növényi élethez nélkülözhetetlen elemek közül a káliumot, a kalciumot, a magnéziumot, a vasat, a ként és a foszfort a talajból, mint ásványi tápanyagokat veszik fel a gyökerek. Ezek közül a foszfor, a kálium és a kalcium nélkülözhetetlen tápanyagok s időnként pótlásra szorulnak (trágyázás). Magnézium, vas és kén általában elegendő van a talajban, hiányuk ritkán jelentkezik. Nyomelemek a mangán, a réz, a kobalt, a cink, a bór, a jód stb. Ezekből csak kevés szükséges, mert csak, mint biokatalizátorok szerepelnek. Erdei fáknál nyomelemhiányt hazánkban még nem állapítottak meg. Nem feltétlenül szükségesek, de legtöbb növényben megtalálható ásványi elemek az alumínium, a szilícium, a nátrium és a klór.
Növények belső felépítése. A növény legkisebb élő építőköve a -> sejt. Ennek fő részei a sejtfal és a protoplazma, az utóbbin belül a sejtmag, a citoplazma és a kromatofórák. Ezeken kívül különböző produktumok (keményítőszemek, fehérjeszemek, cukrok, zsírok, illóolajok, kristályok stb.) találhatók a sejtben. Az azonos életműködés elvégzésére szerveződött sejtek alkotják a -> szöveteket. A szövetek két nagy csoportja: az osztódó szövetek (merisztéma), ezek biztosítják a növények növekedését; a másik csoport az állandósult szövetek, amelyek a fás növények összes többi életfolyamatát végzik.
Az osztódó szövetek háromfélék: -> ősmerisztéma, az elsődleges merisztéma: ide tartozik a -> bőrszövetrendszer, -> szállító szövetrendszer, végül a másodlagos merisztéma, amely már nem osztódik, de még plazmát tartalmazó, s így időnként újra osztódóképes sejtekből áll; ez a fás növények vastagsági növekedését létrehozó -> kambium. A kambium befelé a farészt, kifelé a háncsrészt hozza létre. Ez a másodlagosan kialakuló fatest az erdőgazdálkodás elsődleges tárgya és célja.
A farész elemei a lombfáknál: 1. a vízszállító edények, a -> tracheák, 2. a vízszállító áledények, -> tracheidák, 3. farostok -> libriform rostok, 4. -> faparenchimák. A fenyőkben nincsenek tracheák s feladataikat a tracheidák végzik. Egyébként a parenchima már állandósult szövet. A másik típusú állandósult szövet a -> prozenchima. Az állandósult szövetek működésük szerint a következők: 1. védőszövetek, 2. felszívó szövetek, 3. szállító szövetek, 4. asszimiláló szövetek, 5. raktározó szövetek, amelyek a fölös vagy tartalék táplálékanyagot tartalmazzák, 6. kiválasztó és váladékot tartalmazó szövetek (gyanta, illóolaj, csersav stb. kiválasztó szövetek), 7. szilárdító szövetek, 8. ingerfelvevő és ingervezető szövetek.
A gyökér szöveti szerkezetében három részt különböztethetünk meg: a bőrszövetet, a kéregparenchimát, melyen a víz és gázkicserélődés érdekében áteresztő sejtek helyezkednek el, s végül a központi hengert.
A levél belső felépítése bőrszövet és epidermisz, s ezen belül szivacsos parenchima rész, az ún. levélközép. A fenyők tűlevelei pedig bőrszövetből (epedermisz), szállító szövetből és alapszövetből állanak.
Növények biofizikája. A növényi szervezetben lefolyó biológiai folyamatok fizikai vonatkozásaival, kísérő jelenségeivel (mozgások, ozmózis, diffúzió stb.) foglalkozó tudományág.
Növények elnevezése (nomenklatúra = nevezéktan). A növények rendszertani egységeinek tudományos műszóval történő jelölése. Ez a műszó latin, görög vagy latinosított szó. A rendszerezés alapjának, a növényfajnak az elnevezése két szóval történik, ahol az első szó a nemzetség (genus), a második a faj (species) neve. Ez után a kettős név után annak a tudományos kutatónak (auktornak) a nevét is megadják – többnyire rövidítve –, aki a növényt először írta le helyesen és szabatosan. Pl. L. = Linné svéd kutató nevét jelenti. Előfordul, hogy ugyanazt a növényt egymástól függetlenül két szerző is elnevezi, ilyenkor a korábbi név a helyes, míg a másik társnév (szinonima). A N.-re vonatkozó szabályokat nemzetközi kongresszusok fogadják el.
Növények elterjedése. Az egyes növényfajok eloszlása a Földön, illetve a Föld bizonyos területén. A növényfajok elterjedési területét areának nevezik. Vannak növények, melyek az egész földkerekségen előfordulnak (kozmopoliták), legtöbbjük azonban csak a Föld meghatározott területén él. A növényfaj elterjedését fejezi ki feltételezhető őshazájával kapcsolatban a flóraelem.
Növények fagyállósága az egyes fajok szerint különbözik. Legérzékenyebb a faggyal szemben a bükk, a jegenyefenyő, kőris, tölgyek. Fagyállóbbak a gyertyán, nyír, éger, szil, rezgőnyár, füzek, madárberkenye, erdei- és feketefenyő. A növények áttelelő szervei (rügyek) különféleképpen helyezkednek el. Ennek alapján csoportosítják egyes kutatók a növények életformáját. A legáltalánosabban elterjedt Raunkiaer-féle életforma-beosztás is az áttelelő szervek helyzetén (föld felett, föld alatt, vízben stb.) alapszik.
