Váci Mihály: BODZA
Virágodat a méh kerülte, nem tépték, mint az orgonát; kalapjához senki se tűzte, s nem szívta senki illatát; mert május-esten, mikor sírnak a holdfény-húrú hegedűk, ki is kötözné bús csokornak lelked, a fürtös-keserűt? Míg tavasszal körüllobog a Föld övén virágok lángja, és bűnbe hullott angyalok vér-ajkával suttog a mályva, ökölnyi tűz-parázs a rózsa, a pipacs ég, mint könnyű seb: – kertek alól zokogva hozza a szél tömjénes ihleted. Ó, te földben megfogant átok! Milyen sors ültetett, milyen kín facsar ágadra virágot, mit nem vesz észre senki sem. Virágba borulni-bomolni, csak magadnak, mert úgysem lát más! Nem a hervadás tud gyilkolni, de ez a hasztalan virágzás! Fűnek, gaznak te magas voltál. Te már tudtad, hogy mi a Nap. Kiket taposnak, kikre por száll, felsziszegtek rád: – Te fa vagy! S nem voltál elég magas fának, mert nem érted el az eget. Ágaidra sasok nem szálltak, így hívtak: – Ó, csak bodza ez! Erdőkbe vágytál, ligetekbe, hervadt kertekbe legalább, vagy csak oda, hol útkeresztre szórod fürtöd virágporát: hegyek felé húzó fasorban estek patkónyomát követni, a csillagokkal egy csokorba kötözve – lelked ellehelni; a lehunyódó ég szemét be- pillázni, mint a jegenyék, elzokogn
