A fekete nyár (Populus nigra L.) botanikai jellemzése

Nevezéktana

A fekete nyár tudományos nemzetségneve - melyet LINNÉ adott az 1735-ben megjelent Genera Plantarum c. művében - a latin populus szóból ered, ami népet jelent. Pontos etimológiai magyarázatunk nincs, de többek vélekedése szerint a nyárak a nép fái, egyesek a mozgékony leveleik zizegését a népmorajhoz hasonlították. A tudományos fajnév (nigra) a fekete színt jelöli a latin nyelvben, mely a feketésszürke, hálózatosan repedezett kéregre utal. A magyar népnyelvben korábban általánosan, faji megkülönböztetés nélkül használták a nyár, topolya, jegenye szavakat. A nyár szó finnugor eredetű, míg a jegenye és a topolya szláv gyökerekre vezethető vissza. A magyar fajnév a tudományos fajnév tükör fordítása. Érdekes módon a fekete nyárnak nincs szinonim neve, a mai napig a LINNÉ által - a Species Plantarum művében - 1753-ban adott tudományos név maradt fenn. Ennek egyik oka, hogy Eurázsiában csak ez az egyetlen, az Aigeros (fekete nyárak) szekcióba tartozó faj ismert, további 6 rokonfaja Észak-Amerika lakója.

Elterjedése

A fekete nyár elterjedési területe Eurázsia déli felét foglalja magába, a faj Európa mérsékelt övi részén, Afrika északi részén, valamint Nyugat- és Közép-Ázsiában található meg. Az area Nagy-Britannia délkeleti részétől illetve Portugáliától az Altaj-hegységig valamint a Jenyiszej-hátságig terjed (1. ábra). Régóta ültetik elterjedési területén túl is, így Észak-Európában, Egyiptomban, Szíriában és Algériában találkozhatunk többek közt szubspontán előfordulásaival. Afrikában feltehetően csak az Atlasz-hegység északi vonulatának völgyeiben van őshonos megjelenése. Elsősorban a sík vidékek fája, ugyan a Központi-Alpokban 1600 m, a Räti-Alpokban 1800 tszf. magasságból is jelezték, de ezek különleges rekordoknak számítanak.

Előfordulása

A Kárpát-medencében is ragaszkodik a folyóvölgyekhez, 300 m tszf. magasság felett csak kivételes esetben találjuk. FEKETE LAJOS és BLATTNY TIBOR legmagasabb előfordulását a Bihar-hegységi Aranyos-patak mentén jelzi 460 m tszf. magasságból. A sík vidékekhez való ragaszkodása azzal magyarázható, hogy a dél-eurázsiai elterjedési súlypontú fekete nyár legkevesebb 150 nap hosszúságú vegetációs időszakot igényel, s az is szükséges, hogy ezen időszak átlaghőmérséklete 14  C felett legyen. Hazai előfordulását a 2. ábra szemlélteti, de meg kell jegyezni, hogy az ábra alapjául szolgáló erdőtervi adatbázis - a faj mai nehéz beazonosíthatósága miatt - más Aigeros taxon adatát is tartalmazza. Az országos statisztikában szereplő 4572 hektár területnagyság vélhetően jelentős torzításokkal terhelt.
Nálunk a fehér fűzzel együtt a puhafás ligeterdők fontos állományalkotó fafaja, megjelenik még a bokorfüzesekben is, de itt a nagyobb árvizek miatt tartósan nem tud megmaradni. Külön ki kell térni arra is, hogy XVIII. század második felében meginduló alföldfásítás több mint egy évszázadon át honi fafajokat - köztük főleg a fekete nyárat és a fehér füzet - alkalmazott, s a fekete nyár telepítésével a homokterületeken is kedvező tapasztalatokat szereztek. Homoki tájainkon (pl. Duna-Tisza köze, Deliblát, Kisalföld) felbukkanó fekete nyárak a korábbi homokfásításnál alkalmazott egyedek leszármazottjai.

Veszélyeztetettsége

A fekete nyár természetes elterjedési területén belül szinte valamennyi országban veszélyetetetteknek minősül. Ennek egyik fő oka az, hogy a folyószabályozások tönkre tették élőhelyeinek jó részét, a megmaradt termőhelyekről pedig kiszorították a XIX. század végétől egyre fokozottabb mértékben ültetett nemes nyárak. Ugyanakkor a megmaradt egyedek, töredékpopulációk hibridizálódtak a nemes nyárakkal, s a fekete nyár génkészlete ennek következtében felolvadt. (Erről a folyamatról, következményeiről, s a faj fenntartása érdekében megtett intézkedésekről egy későbbi tanulmányban számolunk be.)

Alaktana

Bár a faj - mint egyedüli eurázsiai Aigeros nyár - markáns morfológiai bélyegekkel rendelkezik, meghatározása ma már jelentős nehézségekbe ütközik, s az alaktani jegyek elemzésén túl genetikai és biokémiai markerekkel történő vizsgálatok is szükségesek a korrekt fajazonosításhoz. Az akár 300 évig is élő fekete nyár száz évnél idősebb egyedei még "fajtisztának" minősíthetők. Elkülönítése a nemes nyáraktól, ezek másik szülőfajától, az amerikai fekete nyártól (Populus deltoides), s a velük képzett spontán hibridektől nem egyszerű feladat, csak több bélyeg együttes vizsgálata vezethet eredményre. [Megjegyzendő, hogy az amerikai fekete nyárat Magyarországra először csak az 1950-es években hozták be, így a hazánkból korábban valamilyen néven jelzett P. deltoides-ek euramerikai-típusú nemes nyárak lehettek. Az amerikai fekete nyár néhány klónja ma nálunk kipróbálás és fajtabejelentés alatt áll, elterjesztésük várható a jövőben.]
Az idős, feltehetően genetikailag még nem szennyezett fekete nyárak gyakorlati felismerését segíti az alvórügyek és/vagy vízhajtások benövésével keletkező jellegzetes csomoros törzs, az erőteljes vízhajtás-képzés, a szabad állásban növő egyedek zömök törzse, terpeszes, bordás töve, a szétterülő korona, a részben lehajló ágak, a gallyakon fejlődő számos rövidhajtás. A beazonosítást az is megkönnyítheti, hogy a fekete nyárat rendszerint a fehér fagyöngy (Viscum album) nem támadja meg, míg a nemes nyárakat igen. A P. nigra viszont fogékony a levélnyél-gubacstetűk (Pemphigus spp.) károsítására, míg a nemes nyárak nem, vagy csak nagyon kis mértékben. A gyakorlati felismerést segíti a Mezőgazdasági Minősítő Intézet által terjesztett szórólap is, melyet kiegészítünk a fekete nyár és az amerikai fekete nyár megkülönböztető bélyegeivel (1. táblázat), valamit a fekete nyár és az euramerikai nemes nyárak suhángjainak elkülönítő jegyeivel (2. táblázat).
A nyáraknak differenciált hajtásrendszerük van, ennek következtében jelentős heterofillia figyelhető meg a nemzetség fajainál. A hosszúhajtások növekedése az egész vegetációs időszakon át folyamatos, a meghatározást megnehezíti, hogy a tavaszi hosszúhajtás-levelek ("középhajtás-levelek") eltérnek a nyári hosszúhajtás leveleitől. A tavaszi hosszúhajtások kevésbé megnyúltak, levelei inkább a rövidhajtások leveleihez hasonlóak. A nyári hosszúhajtások levelei alakban, nagyságban különböznek a rövidhajtások leveleitől. További nehézséget jelent, hogy a sarjaknak, dugványhajtásoknak a mag eredetű egyedektől eltérő, nagyobb leveleik vannak, s a hajtás is erőteljesebb, esetenként paraléces. Végül a fiatal és az idős egyedek levelei is különbözhetnek egymástól.
A fekete nyár koronarendszere sajátos felépítésű, a hosszúhajtások mellett sok rövidhajtást fejleszt, melyek nyúlánkak, s seprőszerű külsőt kölcsönöznek a gallyaknak. Ezek a rövidhajtások - melyek a fő levéltömeget viselik - nagyobbrészt már a 2. vagy 3. év után lehullnak, így kevés elágazás alakul ki, idősebb korára a koronája kiritkul. Folyamatosnak tűnő, de valójában két szakaszú hajtásnövekedés jellemző rá, mely a lombfakadástól egészen a vegetációs időszak végéig tart. Lombfakadás után rövidhajtásokat és tavaszi hosszúhajtásokat hoz, melyek kezdeményei már a rügyekben megvoltak. Rövid pihenő után a hajtáscsúcs tovább növekszik és differenciálódik, s a nyár végéig nyári hosszúhajtásokat hoz, melyek levelei alakban, nagyságban, konzisztenciájukban különböznek a tavaszi hajtások leveleitől. Ennek a folyamatos hajtásnövekedésnek köszönhető, hogy ősszel, levélhullás után a hosszúhajtások csúcsán a későnyári fiatal levelek még egy ideig fennmaradnak, s a korona felső részén a koronapalástot kijelölik.

Változatossága

A fekete nyár esetében részletes rendszertani feldolgozás még nem áll rendelkezésre. A hazánkban előforduló alakkörök a nyugat- és közép-európai elterjedésű ssp. nigra alfajba sorozhatók, mely a Dél-Európában, Kis-Ázsiában, Észak-Afrikában honos alfajtól (ssp. pubescens) abban különbözik, hogy levelei már fiatalon kopaszak, többnyire deltoid alakúak, hajtásai sárgásszürkék, míg a déli alfajnál a hajtások, a levélnyél és a levelek fonákja tartósan molyhos, a levelek ± kerekdedek, a hajtások sötétebb színűek.
Kultúrváltozatai közül a mutációval keletkezett keskeny koronájú fajtái ismertek elsősorban. Közülük is a hímivarú jegenyenyár (P. n. cv. Italica) terjedt el a legjobban, melyet a XVIII. század második felében találtak Lombardiában, s ültetését többek között I. NAPÓLEON is szorgalmazta utak mentén szélfogóként, valamint a tájékozódás megkönnyítése céljából. Korábban jellegzetes sorfa volt, de visszaszorulóban van, ma már alig ültetik. A nőivarú tiszaháti nyár (P. n. cv. Thevestina) feltehetően Algériából származik és elsősorban Dél-Európában ültetik. Szintén sorfaként alkalmazzák, de mivel mészkedvelő, ezért hazánkban csak egyes térségekben (pl. Duna-Tisza köze, Balaton-medence) ültették, ma már ez a fajta is visszaszorulóban van. Még egy, az előzőekhez képest valamivel szélesebb koronájú fajtát kell megemlíteni, a francia jegenyenyárat (P. n. cv. Plantierensis), mely 1868-ban Metzben keletkezett egy faiskolában. Nyugat-Európában díszfaként ültetik, egyébként a korábban egyik legnépszerűbb euramerikai nemes nyár fajta, az óriás nyár feltehetően egyik, pollent adó szülője.

A fekete nyár jó negatív indikátora annak, hogy az ember milyen mértékben avatkozott bele a természet rendjébe, de pozitív módon is jelezheti - ha akarjuk - a fajfenntartásra, élőhelyeinek megőrzésére és fejlesztésére irányuló törekvéseket.

DR. BARTHA DÉNES

1. táblázat - A fekete nyár és az amerikai fekete nyár elkülönítését segítő alaktani bélyegek