Konkolyné dr. Gyuró Éva
egyetemi docens

Az istenek tölgyfái, a mítoszok tölgyligetei

A tölgy maga mítosz és valóság. A fák királya, az ókori főisteneknek szentelt fa. A tölgyek az ezerarcú és örök természet jelképei, tiszteletet parancsoló, terebélyes, nemes, szilárd, sokarcú és sokhasznú fák. A tölgyfajok rendkívüli sokfélesége, hosszú életkora a változatosság, a folytonosság példája, az időtlenség szimbóluma. Érthető tehát, hogy az ősi kultúrák fatiszteletének bizonyságát adó mitikus költeményekben, mondákban, eposzokban, versekben is központi helyet kap. Ovidius az Átváltozások VIII. könyvében a saját esztelenségével a Föld elpusztítására törő embert mutatja a földhasogató Erüszikthón személyében, akinek fejszéje Ceres (Demeter = Földanya) szent ligetében a középen álló hatalmas tölgyet sem kíméli.

       …Erisychthon nem tisztelte az istent,
       egyet sem, tömjént sose füstölt tiszteletükre;
       mondják még a Ceres ligetét is sérteni merte
       bárdjával, s az öreg berket megbántani vassal.
       Egy terebélyes nagy tölgyfa állt a liget közepében,
       egymaga erdőség; szalagok, táblák díszítették
       és koszurúk, cél-ért fogadalmak jó jele mindez.
       Tölgylakozó dryasok gyakran táncoltak alatta,
       gyakran megmérték, karjukkal, láncbafonódva
       fogták körbe e fát, s törzsét háromszor öt ölnyi
       vastagnak lelték, s koronája alatt a nagy erdő,
       oly mélyen feküdött, mint más fa tövében a fűszál.

       'Nemhogy istennő kedvence, de volna e tölgyfa
       istennő maga is, lombostól dől le ma mégis.'
       Így szól, s oldalvást csóválja a légben a baltát;
       megremegett, felsóhajtott Deo terebélye,
       lombja is elsápadt, sápadtak rajta a makkok
       …
       s amikor törzsébe sebet hasított a gonosz kéz,
       sértett kérgéből nem másképp folyt ki a friss vér,
       mint oltárok előtt, ha nagy bika eldől.

                                    (Devecseri Gábor fordítása)

Hiába szólalt meg a tölgyfában lakó nimfa hangja, a fapusztító mégis széjjelhasogatta az isteni fát és másokat is a ligetben. Büntetésül az óriás tölgy és a berek elpusztításáért az istennő "rettentő, dühös éhséget" szabadított Erüszikthónra, aki szörnyű kínját csillapítandó mindent felfalt maga körül, végül földönfutóvá vált. A létforrásait tönkretevő, koldussá vált ember drámai képe vetül elénk a több ezer év előtti leírásban, ahol a tápláló és védelmet adó természet szimbóluma a tölgy.

A tölgyek isteni fák. Az ókori panteista vallások mellett az indogermán népek, majd a zsidó keresztény kultúrkör mítoszainak is főszereplője a tölgy és megkülönböztetett, szent hely a tölgyliget. FRAZER az emberi gondolkodás és a vallások történetéről írott művében külön fejezetet szentelt a tölgytisztelet leírásának. A görög mitológiában Zeusz főisten fája. A dodonai Zeusz szentéjben az ott állt tölgy levelének susogásából jósoltak. JANKOVICS a megszemélyesített, szellemmel átitatott antromorf fák egyik példájaként említi Zeusz tölgyből faragott menyasszonyát, amelyet a Daidala ünnepen házasítottak össze a főistennel. A tölgyfamenyasszony Héra (Dióné) istennőt testesítette meg. A rómaiak a tölgyfát Jupiterhez társították és szent fának tartottak minden tölgyet. A hadvezérek fegyverfájukat, amelyre a legyőzöttek vezérének fegyvereit és ékszereit akasztották, a Capitoliumi dombon álló Jupiter templomába vitték. Romulus fegyverfája is tölgy volt.

Később a germán mondavilágban is feltűnik, itt a vihar és mennydörgés ura, Donar, Thunar, vagy Thor fájaként tisztelték. A mennydörgés és a tölgy összekapcsolásának gondolati tartalma egyrészt mitologikus eredetű, másrészt gyakorlati oka van. A római és görög főistenek, csakúgy, mint a régi germán istenségek, akiknek szent fája a tölgy, az ég urai, felelősek az időjárásért, az esőért, a viharokért és a mennydörgésért is. A gyakorlati tapasztalati ok hátterét pedig az a megfigyelés adta - amit később kutatások is alátámasztottak - hogy a fák között a leggyakrabban a tölgyeket éri villámcsapás.

Közép-Európában, a mérhetetlen őserdőket lakó barbár árják között is fellelhetők a tölgytisztelet nyomai. A galliai kelták varázslói a druidák - kiknek neve is a tölgy görög megnevezésből vezethető le - a fagyönggyel benőtt tölgyeket tartották legnagyobb becsben. Ünnepélyes istentiszteleteik színhelye a tölgyliget volt és a tölgylevél is szerepet kapott rítusaikban. A druidák a napfordulókor arany sarlóval aratták a fagyöngyöt, amely a fagyöngyben megtestesült égi király, a hanyatló félév napistenének végzetét jelképezte. Ebből a rítusból eredeztethető az északi népek szokása, amelynek során a Szent-Iván éji máglyát tölgyfából rakták. PLINIUS leírásából ismert, hogy Galliában igen ritka kincs volt a tölgyfán nőtt fagyöngy, amelyet a legnagyobb csodálat övezett. Gyógyító és termékenység fokozó erőt tulajdonítottak neki és minden méreg legfőbb ellenszerének tartották. A különös csodálat oka volt, hogy a fagyöngy nem a földben gyökeredzik, így az istenek által az égből küldött növénynek tartották és hittek minden más növénynél erősebb gyógyerejében.

A zsidók őstörténetében a tölgyes erdők a kinyilatkoztatások helyeként tűnnek fel. JANKOVICS írja le, hogy Ábrahám, Kánaán földjére érkezvén Móré tölgyesében pihent meg és itt szólt hozzá először az Úr, majd nemzedékekkel később itt mondtak áldást és átkot a bevándorló zsidók. Itt osztja fel az országot Józsué és tesz egy nagy követ bizonyságul az alá a jós cserfa alá, ahol a zsidók először királyt választottak.

A táplálékot és oltalmat adó, gyógyerejű fa

A tölgymakk a régi korokban nem pusztán az erdőben makkoltatott sertéseket látta el táplálékkal, de az ősidőkben a barbár népeknél és a római korban is az élelmet adó fák közé számított, főként ott, ahol nem volt elegendő gabona. "A makk sok nép számára, mégha békének örvendenek is, mindmáig nagy érték. Gabonaínség idején megszárítják, lisztté őrlik és kenyérnek dagasztják. Hispánia szerte meg manapság is makkot adnak étkezésekkor második fogásként" írja PLINIUS az első században. Majd részletesen beszámol a különféle fellelhető makkok tulajdonságairól, ízükről - úgy tudja, hogy bár a tölgymakkok igen sokfélék, a legédesebb a bükkmakk. A tölgyek között a legjobb ízűnek a kocsánytalan tölgyét tartja.

Kevés olyan fát ismerünk, amely emberi hajlékul is szolgált. Az ír Szent Brigitta a kildare-i ("tölgyfahajléki") cserfa odvát lakta, mely később kápolnává épült ki és kegyhellyé vált. A tölgy védelmet, menedéket ad a mezőkön is. A művelt földeken és a legelőkön hagyásfaként megmaradt, magányosan álló terebélyes tölgyek alatt megpihentek a vándorok. HORATIUS a vidéki élet dicséretéről írva említi a tölgyeket:

       De jól esik ledőlni borzas tölgy alatt, 
       Marasztaló gyepszőnyegen,
       Ágak között madár jajong,
       Forrás s csörgő patak vígan verseng, s a part
       Könnyű álomra hívogat.

Az útelágazások keresztfája, a vándort védő, oltalmazó jelkép is. A kereszt a középpont szimbolikus és valóságos kifejezője, az össze- és szétfutó utak - vándorutak, életutak és gondolati utak - találkozási pontja. Az útelágazásoknál a régi korokban élőfákba is vágtak keresztet, vagy ezekre akasztották a faragott keresztfát, amely megoltalmazta a vándort az útonállóktól. A Bálint Sándor által feljegyzett, Rákóczy szabadságharc korából származó betyármonda szerint nem fosztogattak és garázdálkodtak többé a zsiványbandák annál a Nagyszombat melletti útelágazásnál, ahol keresztet akasztottak a tölgyfára egy meggyilkolt kereskedő emlékére. Amint az egyik haramia fejszével belevágott a fába, az magába zárta őt és ágait a földre terítette, hogy a rablóvezér ne férkőzhessen a közelébe, majd vihar támadt, amely a rablóbandát szerte széjjel szórta a szélrózsa minden irányába.

A néphit az időjárás előjelzésében és a termésbecslésben is több esetben a tölgyre hagyatkozik. GODET írja, hogy a lombhullás idejéből és a makktermésből jósolták az időjárást. Bő termés, a kupacsban mélyen ülő makk és az őszön sokáig fán maradó lomb hosszú telet sejtetett. A szőlőtermést is összefüggésbe hozták a termett makk mennyiségével, a sok makk bő szüretet jelzett. A tölgyfa gyógyító hatását leíró megfigyelésekről és termékenységfokozó erejéről szóló hiedelmekről is beszámolnak a források. Melius Juhász Péter Herbáriuma a cserfa hasznait sorolva megemlíti, hogy a makknak pora gyomorbántalmakat enyhít, levele borban főzve vérzést, nemi bajokat és fogfájást orvosol, levelének vizes főzete sebet tisztít és betapasztja azt. Minden tölgyfaj kérge szolgáltatott drogot, de a friss, valamint a pörkölt makk is gyógyította a gyomor és bélbántalmakat, a mérges harapást.

A tölgy az időtállóság, a szilárdság jelképe. "Későre válik a tölgy, de annál tartósb" tartja a magyar szólás, kifejezvén, hogy a sokára fejlődő dolgok értékesek, tartósak. A tölgyfa keménysége miatt készítették az ajtókat is hagyományosan ebből a fából.

A tölgyek tájai

Az istenkirályok fája, Európa fő erdőalkotó növénynemzetsége, az erdők királya, melyről már PLINIUS is részletesen megemlékezett. Leírásából látható, mily nagy becsben tartotta a híres polihisztor a Római Birodalom legkiterjedtebb erdőségeinek fáit. Roppant kiterjedésű, ősidők óta érintetlenül álló tölgyerdőkről szól, amelyek azáltal, hogy csaknem hallhatatlanok, "minden csodánál nagyobb csodák." Elénk vetíti az őstölgyesek szürrealisztikus képét: "Tény, hogy találkozó gyökereik összetorlódása révén néha egész halmokat emelnek, ha gyökereiket nem fedi talaj, azok egymással birkózva olyan magasra emelkednek, hogy elérik az ágakat és felfelé emelkedve valóságos kapubejáratokat képeznek, amelyeken akár egy lovascsapat is áthaladhat."

Az újkor és napjaink tölgyesei már nem őserdők. A síkságokon a mezőgazdasági területnyerés, a déli lejtőkön a szőlőművelés, a hegységekben a bányászat és épületfa végett irtották a tölgyerdőket. A Magyar Oklevél Szótár, amely a régi oklevelekben és egyéb iratokban előforduló magyar szók gyűjteménye, a tölgy-erdő címszó alatt a sóbányák környéki tölgyerdők erős használatából eredő megritkulásának bizonyítékaként szolgáló leírást idéz. "1643: Az mely Teölgy Erdő az Soo Bania-hoz való volt, és mostanis vagion Az a nemes emberek szolgaitul annyira ell vesztegetettet, és ki ortatattot, hogy igen kevés számu fa vagion raita". Az okszerű erdőművelésnek és a természetvédelemnek köszönhetően azonban középhegységeink jelentős részét ma is, illetve ma újra kocsányos tölgyesek és cseresek borítják. A Kárpát medence alacsony hegyvidéki tájainak jellegadó erdőtársulása ma is a cseres és a kocsányos tölgyes.

A zonális tölgyesek elterjedésének magassági határa - az átlagosan 600 m körüli tengerszint feletti magasság - a honfoglaló magyar törzsek megtelepülésének határát is jelezte. A középkorban a síkság felől a hegyközi kismedencékben terjedt egyre magasabbra az emberi jelenlét, majd fokozatosan behúzódott a bükkösök és a fenyvesek övébe is. Az újkori erdőirtások nyomán a hegylábi települések is egyre magasabbra terjeszkednek az erdőségekbe, illetve helyükön. Budapest is jellemző példáját mutatja e folyamatnak, ahol a budai hegyek külső, ma még erdőborította gyűrűje sem mentes a beépítésektől. Ám ezek a kertvárosi térségek nagyon eltérő karaktert mutatnak, akár néhány kilométeres távolságon belül. A budai városperemen találhatunk olyan területeket, ahol az építkezések során nem tarolták le teljesen a korábbi erdőt, hanem annak nagy fáit megkímélve hozták létre a lakóterületet. Az óriás cserfák alatt szerényen meghúzódnak a kertek dísznövényei és a családi házak. Az alacsony hegyvidéki erdő itt ligetté ritkulva, szimbolikusan és valóságosan is továbbviszi jelentését az átformált tájban, a városperemi kertes lakóövezetben. A büszke, erős és óriás cserfák határozott jelleget adnak a térnek, kertet, környezetet, tájat formálnak.

A molyhos tölgy a szubmediterrán vidékek száraz, meleg domboldalainak fája. Róla nem születtek legendák, ritkán ültetjük kertekbe, a faiskolák nem árulják színes levelű és különleges koronaalakú változatait. Hazánkban azokon a vidékeken él, ahol a napsütötte lejtők délies hangulata lágy, meleg, napfényes tájat formál. A molyhos tölgy a sajmeggyes molyhos tölgyes bokorerdő (Ceraso - Quercetum pubescentis) és a cserszömörcés molyhos tölgyes bokorerdők (Cotino - Quercetum pubescentis) fő fafaja. A társulást és a fajt főként spontán visszatelepülőként az egykor művelt déli hegyoldalak és dombságok felhagyott szőlőin, vagy szabdalt domborzatú, szikár vidékein találjuk. A molyhos tölgy tája a szőlővidék, a mediterrán jellegű térség, ahol a sovány talaj és a nap heve egy kemény, de esszenciális életet alakít ki, ahol sem ember, sem növény nincs bővében a víznek, ahol összesűrűsödik a cukor a gyümölcsben, ahol az illóolaj erős párolgása levendula és a zsálya illával lengi be a tájat nyári hőségben. A molyhos tölgy szikár, göcsörtös fa, a tölgyek között a "bonsai". Gyökerei feltörik a sziklát miközben vízért és támasztékért küzdenek, megpróbálják megvetni a lábukat, szilárd helyet találni maguknak a köves hegyoldalban.

Ennek ellentéte a síkságok tölgyfája a kocsányos tölgy. Üde, gazdag talajokon növekszik a fája, terebélyesedik a lombja. Az Alföldön az erdőssztyepp-tölgyesek és a keményfás ligeterdők a mára ritka, veszélyeztetett társulások fő állományalkotója. A kocsányos tölgy tája a vízjárta síkság, az időszakosan vízborította magas ártér, mely maga is ritkaság már, hiszen a vízrendezések jórészt eltűntették ezt a természetes relief-szintet. Ám ahol megmaradtak a kocsányos tölgy társulásai, vagy szoliter példányai, ott igazi természeti és tájértéket jelentenek. A Tisza egykori meanderei mentén, a Hortobágy tőszomszédságában található az Újszentmargitai erdő, amely csaknem az egyetlen, az ősi Alföld mozaikos, változatos képét mutató síkvidéki erdőnk, fokozottan védett terület, melyben a kocsányos tölgy ligetes természetes állományai lelhetők fel. Robusztus, messze látszó fák a síkságok löszön képződött, kövér talajain nőtt magányos tölgypéldányok, vagy a majorok környékén őrt álló kocsányos tölgy facsoportok és fasorok. A Hanság egykori tölgy-kőris szil ligeterdejeinek emlékét őrzik a helynevek. Osli mellett találjuk a "Tölös erdőt", és az Eszterházyak által épített "Kistölgyfamajor"-t. Délebbre a Répce mentén, Dénesfán maradt meg hazánk egyik legszebb fás legelője, ahol hársak és tölgyek óriás példányaiban gyönyörködhetünk. A legidősebb tölgyek korát 300-350 évesre becsülik.

A kertek tölgyei - 'ezeréves' fák

Az Encyclopedia Britannica 450 tölgyfajról tud. Az erdőalkotó fajok mellett a hazai arborétumokba a 19. század végén kerültek be a távoli tájak tölgyei, köztük az örökzöld fajok. Lyka Károly 1912 novemberében írta le Malonya kastélyénak gyűjteményeskertjét, amelyet Ambrózy Migazzy István - a Jeli arborétum későbbi létrehozója - alkotott a felvidéki Bars megyében. Itt az örökzöld téli tölgyek adják a kert fő téralkotó elemeit, a tisztások hátterét és más örökzöld fajok sokasága üdítette a látogató szemét, akkor, amikor "már csak a Halottak-napja virágai emlékeztetnek, hogy él a természet." - írja LYKA.

Számos történeti kertünk büszkélkedhet tölgy matuzsálemekkel és templomkertek, temetők sírboltjai fölé borítanak árnyékot óriás idős tölgyek. A Szigetközben Hédervár temetőkápolnája mellett áll az a hatalmas kocsányos tölgy, amelyet a néphit "Árpád tölgyfájának" tart. Kerülete 710 cm, magassága 14 méter), kora valójában 700 évre becsülhető. A molyhos tölgyek között is találhatunk több matuzsálem korú példányt a Dunántúlon. A Balaton-felvidéken, Balatonfüreden és Dörgicsén 250-270 cm törzsátmérőjű, Csákváron mintegy 4 m-es átmérőjű példány áll. A helyi védett természeti értékek között találjuk a Kisalföldön, a Kis-Rába menti Babót óriás tölgyfáit, melyek egyike szép kőkereszt fölé borul.

A tölgyfasorok viszonylag ritkák. Ezért olyan különleges az a 'Hercegasszony útja' mentén húzódó, egyik oldalán mocsártölgyből (Quercus palustris) és a másik oldalán mocsári ciprusból (Taxodiun distichum) álló több kilométer hosszú fasor, "allé verte", amely az egykori Eszterházy birtokon a süttöri vadászháztól a kastély felé húzódik.

Jóllehet a tájképi kertekben régóta díszlenek a pompás tölgyfajok, hírük mégis Arany János margitszigeti fái nyomán szárnyalt magasba. A költőt is megihlették az óriás fák, idős korára visszaidézték utazásai emlékét. Verseiből is érzékelhetjük, hogy a tölgy nem pusztán a park méltóságteljes dísze, de azon tájak esszenciája, jelképe is, ahol a költő honát találta.

       … tölgyek alatt
       Valamerre jártam,
       Szülő honomat
       Csakis ott találtam.
       S hol tengve tunyán
       Hajt, s nem virul a tölgy:
       Volt bár Kánaán,
       Nem lett honom a föld.

       A tölgyek alatt vágynék lenyugodni,
       Ha csontjaimat
       Meg kelletik adni.
       De akárhol vár
       A pihenőhely rám:
       Egyszerűen bár,
       Tölgy lenne a fejfám.

Irodalom:

BERRÁR, J. - KÁROLY, S. (szerk.) 1984. Régi Magyar Glosszárium. Szótárak, szójegyzékek és glosszák egyesített szótára. Akadémiai Kiadó. Budapest.
BRITANNICA HUNGARICA. 1998. Világenciklopédia. XVIII. kötet. Magyar Világkiadó.
DIÓSZEGI, S. - FAZEKAS M. 1807. Magyar füvészkönyv. Debrecen.
FRASER, J. G. 2002. Az aranyág. Osiris Kiadó. Budapest.
GODET J. D. 1986. Fák és Cserjék. Officina Nova, Budapest.
HORATIUS összes művei Bede Anna fordításában. 1989. Európa Kiadó. Budapest.
JANKOCICS M. 1991. A fa mitológiája. Csokonai Kiadó, Budapest.
KERTÉSZETI LEXIKON. 1963. Muraközi T. - Okályi I. - Tímár Zs. (szerk.) Mezőgazdasági Kiadó. Budapest.
MELIUS P. 1979. Herbárium. Az fáknak füveknek nevekről, természetekről és hasznairól. Reprint. Kriterion.
O. NAGY G. 1982. Magyar szólások és közmondások. 3. kiadás. Gondolat Kiadó. Budapest.
OVIDIUS NASO, PUBLIUS 1964. Átváltozások. (Methamorhoses) Ford. Devecseri Gábor. Magyar Helikon.
RAPAICS, R. 1940. Magyar kertek. Természettudományi Kiadó, Bp. p.283.
SCHMIDT G. 1980. A díszfák, díszcserjék rendszerezése. In. Nagy B. (szerk.) Díszfák, díszcserjék termesztése és felhasználása. Kertészeti Dendrológia. Egyetemi Tankönyv. Mezőgazdasági Kiadó Bp.
SZAMOTA I. - ZOLNAY GY. 1902-1906. Magyar Oklevélszótár. Horánszky. Bp.