1. Bevezetés
A molyhos tölgy elterjedését és előfordulását az éghajlati tényezők alapvetően meghatározzák annak ellenére, hogy nincs határozott összefüggés a fafaj elterjedése és a makroklimatikus tényezők között. Melegkedvelő, szárazságtűrő fafaj, amely a mainál kedvezőbb éghajlati feltételek mellett terjedt el Közép- és Nyugat-Európában. Közép-Európai fennmaradását inkább mikro- és mezoklimatikus viszonyok határozzák meg. Sekély termőrétegű, kopárosodó termőhelyek jellemző fafaja, rendszerint melegebb, erősebb napsugárzásnak kitett helyeken fordul elő, így elsősorban a száraz, meleg dombvidékeken és középhegységek déli lejtőin találjuk meg. A csapadékosabb, nedvesebb, hűvösebb területeken más fafajok kiszorítják, így ezekről hiányzik (pl.Belső-Somogy, Vas-Zalai dombvidék stb.) (Gencsi-Vancsura 1992).
.
A molyhos tölgy gazdaságilag kis értékű fafaj, mivel termőhelyei a gazdasági célú fatermesztés számára határtermőhelyeknek minősülnek, ahol gyakran szélsőségesen száraz klimatikus viszonyok miatt a termőhelyek potenciális fatermőképessége alacsony. A talajvédelem mellett feltétlenül szót érdemel a cserszömörcés molyhos tölgyesek esztétikai szerepe. A Balaton menti molyhos tölgyesek cserszömörcés cserjeszintjükkel nyár végén, ősz elején magas fokú tájélményt nyújtanak. Jelentőségét tehát elsősorban talajvédelmi, erdővédelmi és esztétikai szerepe határozza meg (Keresztesi 1967, Csapodi et al. 1966).
A molyhos tölgy jelenlegi elterjedési területe hazánkban elsősorban a Balaton északi oldalán, a Vértesben, Gerecsében, Mecsekben, Somogyi- és Tolnai-dombvidéken, Gödöllői-dombvidéken, a Bükk déli oldalán és a Tornai-karszton található. Szórvány előfordulásai közül említésre méltó a soproni, szárhalmi erdei, az alföldiek közül a monori és csévharaszti. Jövőbeni nagyobb térfoglalását, a kezdeti lassú növekedése miatt, csak az erdőtelepítések és erdőfelújítások nagyobb állami támogatásával lehet célirányosan befolyásolni (Keresztesi 1967).
2. A molyhos tölgy klíma-igénye
A molyhos tölgy hőigénye nagy, valamennyi hazai tölgy között a legnagyobb. Nedvességigénye mind a levegő, mind a talaj vonatkozásában igen alacsony. A fagyra érzékeny. Olyan területeken, ahol a júliusi 14-órás légnedvesség átlagos értéke meghaladja az 55-56 %-ot, nem fordul elő. Így kisebb mértékben az erdőssztyepp valamint a gyertyános-tölgyes klímában, igazán azonban a kocsánytalan tölgyes ill. cseres klímában tenyészik.
Tenyészidőszak. A 10 C°-os napi középhőmérséklet kezdetének ideje a molyhos tölgy előfordulási helyein nagyon változó. A Gödöllői-dombvidéken április 10-e körül van, míg az ugyancsak molyhos tölgyes állományokkal rendelkező Tornai-karszton csak április 20-a után emelkedik az átlagos napi középhőmérséklet 10 C° fölé. Hasonló a helyzet a 10 C°-os napi középhőmérséklet őszi határnapjával is. A Balatontól délre fekvő dombokon október 20-a utánra esik ez az időpont, míg a Tornai-karszton október 10-e körül van. Ennek következtében a tenyészidőszak időtartamában elterjedési határain belül nagy eltérések lehetségesek (Keresztesi 1967)
Évi középhőmérséklet. Hasonlóképpen nagy szórásokat találunk a hőmérsékleti adatok között. Hazánkban pl. a Pakstól északnyugatra előforduló területeken az évi középhőmérséklet 10,5- 11 C° között van, ugyanakkor a Tornai-karszt állományai 8 C° alatti középhőmérsékleten is tenyésznek (Keresztesi 1967). Európai elterjedésében a nyári hónapokban a hőmérsékleti maximum 30 C° fölött van, télen azonban a szubmediterrán területeken nem csökken 0 C° alá az átlaghőmérséklet. Ezzel szemben a leghidegebb hónapokban kontinentális és szubmontán előfordulásokban kibírja az átlagos -10 C°-ot is, sőt 1984/85 telén Olaszországban a -20C°-ot is, károsodás nélkül eltűrte (Bussotti, 1998). A szárazságtűrő képessége kiemelkedő, egyes szerveinek hőtűrő képessége eléri a 45-54 C°-ot, amivel valamennyi szárazságtűrő fafaj között is előkelő helyen szerepel (Pisek et al. 1968). A nettó fotoszintetikus teljesítménye 18-23 C° közötti, maximuma 42 C° 10 klux megvilágítás esetén. Ezzel a molyhos tölgy átlagosan mintegy 3-8 C°-kal magasabb hőmérsékleten ér el maximális fotoszintetikus teljesítményt, mint más fafajok (Pisek et al. 1969). Az átlagos nettó fotoszintézis természetes CO2-tartalom és optimális egyéb külső tényezők mellett 16-17 mg CO2.dm-2.h-1. Ezzel a levélfelületre vonatkoztatott értékkel a fénykihasználás mértékét tudjuk jellemezni. A tölgy rokonait megelőzi, az igazán fényigényes fafajoktól, mint pl. a nyárak (20-21) vagy a magas kőris (20) elmarad. A tűlevelűeket azonban messze túllépi (3-12) (Lyr et al. 1992).
Évi csapadékmennyiség. Az évi csapadékmennyiség adatai között is igen nagyok a szórások. A Keszthelyi-hegységben 700 mm feletti, de Monor környékén mindössze 550-600 mm csapadékmennyiség esetén is megjelenik. 750 mm-nél magasabb csapadékú tájakról hiányzik. Előfordulása a 350-450 mm tenyészidőszaki csapadékkal jellemezhető. Természetes európai elterjedési területein a csapadék szórása 500-1000 mm közötti, ott, ahol 2-4 hónapon keresztül a nyári szárazság és aszály a jellemző.
14 órai relatív páratartalom. A júliusi értékek szerint számított 56 %-nál magasabb értékű tájakon nem találjuk, ezen belül azonban a Duna -Tisza közi szórvány elő- fordulásának termőhelyére jellemző 44 % és a soproni, szárhalmi erdőre jellemző 54 -56 %-os értékek képviselik a szélsőségeket.
Napsütés évi összege. Határozott összefüggés itt sincs, helyesebben csak mikro- klímamérések segítségével lehetne ilyet kimutatni. Általában azt mondhatjuk, hogy az 1800 órán aluli tájakon nem fordul elő, viszont megtaláljuk mindenütt, ahol a napsütés évi időtartama 1900-2100 óra közé esik (Keresztesi 1967).
3. A molyhos tölgy hidrológiai igénye
A molyhos tölgyet csak a többletvízhatástól független termőhelyeken találjuk, ahol az állományok pótlólagos víztöbbletet sem a felületen összefutó vizekből, sem pedig a talajvízből nem kapnak, ezért kizárólag a csapadékvízre, valamint a talajban tárolható hasznos vízre vannak utalva. A nedves, vizes talajokat egyenesen kerüli, viszont a legszárazabb talajokon is megél (Koloszár, 1987).
4. A molyhos tölgy talaj-igénye
4.1 Alapkőzet
A molyhos tölgy előfordulási helyeire általában a mésztartalmú alapkőzet jellemző, de megtaláljuk a sekély termőrétegű, vulkanikus alapkőzeteken is, mint pl. az andeziten vagy bazalton. Meszes homokon (Monor, Gödöllői-dombvidék) ritkább, gyakoribb a löszön és pannon üledéken, esetleg ezeknek a homokkal keveredett változatán (Keszthelyi-hegység, Szántód, Ságvár). Legjellegzetesebb termőhelyei mészkövön és dolomiton találhatók (Tornai-karszt, Vértes, Balaton-felvidék). Semleges kémhatású mállástermékeket létrehozó, szilárd alapkőzetek közül előfordul még bazalton, andeziten, rioliton, valamint ezek tufáin (Visegrádi-hegység, Bükk, Balaton-felvidék). Erősen savanyú mállásterméket eredményező kőzeteken (fillit, agyagpala, savanyú homokkő, gránit stb.), valamint folyami eredetű sóderes kavicson képződött talajokról hiányzik (Keresztesi 1967).
4.2 Kitettség
Mindig a melegebb kitettségű oldalakon jelenik meg nagyobb mértékben, ahol a klíma szárazságát még a talajé is emeli. Elsősorban tetőkön, déli, délkeleti lejtőkön, azok felső, leginkább kopárosodásnak kitett részein találjuk. Északi oldalakon csak alacsonyabb dombvidékeken jelenik meg, ha a talaj termőrétege erózió vagy természetes lepusztulás folytán elvékonyodik (30-40 cm vastag).
4.3 Tengerszint feletti magasság
A molyhos tölgy alföldi szórvány előfordulásai 100 m tengerszint alatti magasságon vannak. Igazán az alacsonyabb dombvidékek és hegyek alsóbb régióiban tenyészik. Mint a tatárjuharos tölgyes uralkodó fafaja az Alföldet szegélyező alacsony dombok kontinentális klímahatást mutató hátain, melegebb oldalain találjuk 150-200 m magasságban. Hegyvidékeken a karszt-bokorerdők és mészkedvelő tölgyesekben 350-400 m magasságig nagyobb tömegben fordul elő. Feljebb csak szórványosan megy. A Kárpátokban 700 m-ig kúszik fel, azonban zárt állományokat csak 500 m-ig alkot.
4.2 Talaj
A molyhos tölgy nálunk határozottan mészkedvelő, a gazdag CaCO3-tartalmú talajokat kedveli, Dél-Európában a talaj iránt közömbös. Ennek oka lehet, hogy a dél-európai laterit talajok bázistelítettek, így előfordulásának pH optimuma 6-8 pH közötti, 5 pH-nál alacsonyabb pH-jú talajokon nem fordul elő. Erősen kilúgozott, túlságosan kötött, levegőtlen talajokról kiszorul, inkább a lazább talajokat részesíti előnyben. Azonban a kötöttebb és tömöttebb vörösagyagos rendzinákon is megjelenik. Leggyakoribb előfordulása a váztalajokon ill. a kőzethatású talajokon van, azonban a sekély termőrétegű, erodált barna erdőtalajokon is feltűnik (Keresztesi 1967).
4.2.1 Váztalajok
A molyhos tölgyet a váztalajok közül leggyakrabban a dolomiton és andeziten képződött, sekélyen vagy mélyen felaprózott köves-sziklás váztalajokon találjuk. A kőtörmelék között meghúzódott, gazdag humusztartalmú talajrészeket használja ki. Mivel az ilyen talajok hasznosítható vízkészlete minimális, csupán néhány napi, a növények számára felvehető nedvességet képesek csak tárolni. Másrészt fekvésük is rendszerint meredek oldalakon van, ahol a molyhos tölgy erősen letörpült, göcsörtös, görbe törzsalakú fává nő, mindössze 6-8 méter magasságot ér el, és véderdő jellegű állományokat alkot. Kedvezőbb a helyzet a laza alapkőzeten kialakult váztalajokon, mint pl. a földes váztalaj esetében. Bár a vízgazdálkodás itt sem jó, az alapkőzet bizonyos mennyiségű vizet mégis képes tárolni, és a gyökerek lehatolásának fizikai akadályai nincsenek. Az ilyen talajokban rendszerint a mésztartalom nagysága határozza meg a molyhos tölgy növekedési erélyét, bár gazdasági erdőre itt sem számíthatunk, a ligetes megjelenés jellemző. Egy Budakeszi környéki molyhos- tölgyes dolomittörmeléken kialakult sziklás-köves váztalajának talajvizsgálati eredményeit mutatja be az 1. sz. táblázat.
|
A termőréteg csupán 10 cm vastag, 20 % kőzettörmelékkel. Alatta már olyan mértékű a váz, hogy talajjal a továbbiakban nem számolhatunk. A 22 % szénsavas mésztartalom igen magas, tovább emeli a talajok egyébként is magas holtvíz tartalmát, még inkább szárazabbá téve, az igen gazdag humusztartalmú, fekete színű, déli kitettségű oldal feltalaját. 10 cm alatt található mállott törmelék gyenge vízgazdálkodású, amit az alacsony hy-érték is mutat. Mindebből érthető, hogy a molyhos tölgy csak görbe törzsű, 5 -6 méter magas sarjak alakjában jelenik meg sztyepprétekkel váltakozva (Keresztesi 1967).
A váztalajokon a molyhos tölgyet továbbra is célszerű ill. szükségszerű fenntartani. Ezeken a sekély talajú, száraz, meleg termőhelyeken kevés fatermetű növény él meg. A talajerózió elleni védelmet igen jól ellátja. Gyökérzete a talajfelszínt gazdagon behálózza, koronája sok fényt enged át, az alatta kialakuló dús cserjeszint a talajt megfelelőképpen védi a szél és s csapadék erodáló hatásával szemben.
4.2.2 Kőzethatású talajok
A kőzethatású talajok AC-szintes talajok, ahol az A-szint 30-40 cm vastag, fekete, humuszban gazdag, amelyeken a molyhos tölgy már laza záródású véderdőket alkot. Magassága a mészkövön és dolomiton kialakult fekete rendzinákon a 10 métert ritkán éri el. Délies, erős sugárzásnak kitett termőhelyeken számolnunk kell a talajok erős felmelegedésével, mivel a talajok színe sötét. Másrészt viszont a magas humusztartalom miatt igen megnő a holtvíz-tartalom, emellett igen erős gyepkonkurenciával kell számolnunk. A molyhos tölgy növekedését a törmelékmennyiség nagysága és a termőréteg mélysége is jelentős mértékben meghatározza. A fizikailag málló dolomit törmelékei között a gyökerek mélyebbre lehatolhatnak, ugyanakkor a mészköves rendzinákon a víztárolás lehetőségei jobbak. Egy lajta-mészkövön kialakult jellemző szelvényt a mutat be Sopron környéki molyhos tölgyesből a 2. sz. táblázat. Gyakran előfordulhat, hogy a dolomitra vagy mészkőre rátelepült löszréteg humuszosodik, és morfológiailag a fentebb ismertetettekhez hasonló szelvényt alkot. Ez a törmelék hiánya alapján különböztethető meg, előbbinél kedvezőbb adottságú (Keresztesi 1967).
|
A vörösagyagos rendzina szelvények magas agyagtartalmuk vízmegkötő-képessége ellenére is több hasznosítható vízzel rendelkeznek a molyhos tölgy számára. Kevésbé jellemző rájuk a jelentékeny humuszakkumuláció, ezért a molyhos tölgy magassága 10-13 m között van, sőt 40 cm-nél mélyebb termőréteg esetén elérheti a 15 métert is (pl. Budakeszi környékén). Ugyancsak jobb vízgazdálkodással rendelkeznek a humuszkarbonát talajok, amelyeknek laza alapkőzete a 40-50 cm vastag termőréteg alatt a gyökerek mélyebb lehatolását teszik lehetővé. Ilyen körülmények között a molyhos tölgy - az elegyfajokkal - már zárt állományt alkot, és magassága meghaladja a 15 métert. Egy jellemző talajszelvényt Budakeszi környékéről mutat be a 3. sz. táblázat (Keresztesi 1967).
|
Az adatokból látható, hogy a felső 30 cm-es rétegben az erdő hatására már megindult a mészvándorlás, itt a legalacsonyabb a pH, és a legkisebb a szénsavas mész tartalom. A humuszban gazdag, homokos vályog fizikai féleségű talajnak még továbbra is magas a holtvíz tartalma, azonban a mélyebb gyökerezhetőség lehetővé válik.
Az andezitből alakult rankerek és erubáz talajok a vörösagyagos rendzinához hasonlóan jobb vízkötő-képességűek, ezért létrejöttük helyének lejtfokától és termőrétegük mélységétől függően a molyhos tölgyek 10-15 m magasságot elérnek. Közülük - mélyebb termőrétegüknél fogva - a rankerek kedvezőbbek, a barna rendzinákkal együtt zárt molyhos tölgyeseket eredményeznek, az állomány magassága meghaladhatja a 15 métert is.
Barna erdőtalajok. A barna erdőtalajokon a molyhos tölgy csak akkor jelenik meg, ha termőrétegük vastagsága nem éri el az 50 cm-t, illetve ha ez mélyebb, akkor déli kitettség vagy nagyobb lejtfok miatt a vízgazdálkodási viszonyok erősen romlanak. Hegy- és dombvidékeinken rendszerint csak a Ramann-féle barna erdőtalajokon találunk molyhos tölgyet, bár a Keszthelyi-hegység 350 méter magas gerincén, a dolomiton lerakódott homokon, kovárványos barna erdőtalajon is találkoztunk vele. Az alacsonyabb dombos vidékeken leggyakrabban csernozjom- vagy karbonátmaradványos barna erdőtalajon jelenik meg. Ezek a talajtípusok a domb- és hegyvidékek, valamint az alföldi síkvidékek találkozásánál jöttek létre, és kialakulásukra mind az erdőtalajokra, mind pedig a csernozjom talajokra jellemző talajképződési folyamatok rányomták bélyegüket (Mátra-alja, Bükk-alja stb.). Gyakori lehet a molyhos tölgy a rozsdabarna erdőtalajokon is, ahol az alapkőzet lehet meszes homok vagy homokkal keveredett lösz. Egy Ramann-féle barna talajon előforduló budakeszi molyhos tölgyes talajszelvényét mutatja be a 4. táblázat.
|
A déli oldal enyhe lejtőjén a dolomitra rakódott löszön kialakult erdőtalaj termőrétege 40-60 cm, a kilúgozódás már megtörtént, a szerkezet diós, víztároló képessége kedvező, s a hy-értékek alapján az alapkőzet is homokos vályog, már bizonyos mértékű vízmegkötő-képességgel rendelkezik. Emiatt a pszeudomicéliumokkal gazdagon ellátott löszben is találhatunk gyökereket. Mivel ezeknek a talajoknak a vízháztartása, valamint a tápanyag szolgáltató képessége egyaránt kedvező, ezeken a talajokon találjuk a legméretesebb molyhos tölgyeket. Természetesen a termőhelyi feltételek javulásával megjelenik a cser, a kocsánytalan tölgy valamint az egyéb lombos fafajok, így a molyhos tölgy legfeljebb elegyben fordul elő (Keresztesi 1967).
A barna erdőtalajokon a molyhos tölgynek azonban csak akkor van létjogosultsága, ha a barna erdőtalajok kisebb-nagyobb mértékben erodálódtak. Ennek következtében kialakult csonka erdőtalajokon a termőréteg vastagsága sekély, 20-30 cm alatti, az alapkőzet erősen meszes. Ilyen esetekben a molyhos tölgy továbbra is fenntartható.
5. A molyhos tölgy tápanyag-ellátottsága
Az éghajlati, a domborzati tényezők, valamint a talajok víz- és tápanyag-gazdálkodása jelentősen eltérhetnek egymástól a fent látott példák alapján. Ezek együttesen meghatározzák végső soron a fák növekedését és a biomassza produkciót, a termőhelyek potenciális fatermőképességét. A kedvező vízellátású termőhelyeken a tápanyag feltáródás és felvehetőség is kedvezőbb.
Annak ellenére, hogy a hazai kutatásokban a teljes molyhos tölgyeseink tápanyag-körforgalmáról nincsenek teljes körű adataink, a körforgalomban jelentős szerepet játszó avarról, az avar mennyiségéről, minőségéről és bomlásáról adatok rendelkezésre állnak. Az avar az erdő biológiájának egyik legfontosabb tényezője. A csapadékot szivacsszerűen magába szívja, és biztosítja a lassú talajba szivárgását. Ezzel csökkenti a felületi elfolyást, megakadályozza a talajeróziót. Az évenként lehulló avar mennyisége általában a molyhos tölgyesekben a legkevesebb, valamivel több a cseresekben, legnagyobb a kocsányos- és kocsánytalan tölgyesekben. 70-80 éves korban a kocsányos- és kocsánytalan- tölgyes talajára évenként 4300-4600 kg/ha légszáraz lomb kerül, ami a humuszképződés és a tápanyag-körforgalom legjelentősebb szerves anyag alapját képezi (Keresztesi 1967).
A molyhos tölgy a talajok szerényebb tápanyag-ellátottságával is beéri, jó növekedést azonban csak a tápanyagban közepesen vagy jól ellátott termőhelyen mutat. A növényelemzéssel, a fák leveleinek kémiai analízisével megállapítható, hogy a molyhos tölgy egy adott tápelemből milyen mértékben ellátott. A kapott eredményeket a 5. sz. táblázat optimális ellátottságot jelentő határértékeivel kell összehasonítanunk, hogy megítélhessük a molyhos tölgy tápelem-ellátottságát az adott helyen. Mivel egy adott termőhelyen a tápanyag-ellátottságot még egy fafajon belül is számos tényező (mint pl. a fafaj kora, növény fejlettsége, állományban betöltött szerepe stb.) befolyásolja, ezért szükséges lenne ezen határértékek hazai termőhelyeken történő megállapítása. Ezek hiányában azonban az 5. sz. táblázatban közölt határértékek csak igen jó kiindulási támpontot nyújtanak a molyhos tölgy tápanyag-ellátottságának nyomon követésére, hazai alkalmazására csak ezen határértékek tesztelése után lehetséges.
| ||||||||||||||||||||||||||||||
A tölgyavarban levő tápanyagok tölgyfajonként nem mutatnak nagyobb eltérést, ha az átlagokat hasonlítjuk össze (6. sz. táblázat).
Tápanyag % cser kocsányos tölgy kocsánytalan tölgy molyhos tölgy vörös tölgy
|
Az avar tápanyag tartalma sokkal nagyobb mértékben függ a termőhely tápanyag-ellátottságától, mint a tölgyfajtól. A 7. sz. táblázatban különböző termőhelyeken nőtt molyhos tölgyesek avarjának tápanyag tartalmát láthatjuk.
|
Az adatokból látható, hogy az andeziten kialakult erubáz talaj foszfor-ellátottsága milyen kedvező, de utalnak a rendzinák különböző tápanyag-ellátottságára is. Ha a tölgyek nagy tápanyagtartalmú avart adó elegyfával alkotnak erdőt, akkor a lehullott lombjuknak is növekszik a tápanyag tartalma.
Amennyiben az adatokat az 5. sz. táblázatban található optimális tápanyag ellátottság értékeivel hasonlítjuk össze, látható, hogy a nitrogén tartalom lényegesen alatta marad az optimális 2-3 % nitrogén tartalomnak. Erre a magyarázat valószínűleg a talajok szerves nitrogén tartalmának elégtelen mineralizációjában keresendő, amely a száraz termőhelyek szélsőséges vízgazdálkodásának következménye. Amennyiben ez bizonyított lenne, feltételezhetnénk molyhos tölgyeseinkben a latens nitrogén hiányt, amely nagyon gyakran a növekedésben is megjelenik.
Az elbomlott szerves anyagból felszabaduló kalcium nemcsak mint tápanyag, hanem mint a talajkolloidok bázisegyensúlyának fenntartója is jelentős szerepet tölt be. Az avar elhordással (alomhasználat, szélhatás} mindig együtt jár az erdőtalajok felső rétegének tápanyagban való szegényedése, szerkezetének leromlása, esetlegesen az agyagásványok szétesése. Oka a szerves anyag és ezzel együtt a kalcium-utánpótlás csökkenése vagy hiánya. A levelek öregedésével növekszik a kalcium-tartalmuk, ezzel mintegy biztosítják, hogy az ősszel lehullott levél a legnagyobb mennyiségű kalciumot adja vissza a talajnak. A tölgyavar átlagosan 1-2 % kalcium tartalmaz a termőhelytől függően. A kocsánytalan tölgy és a csertölgy kevesebbet, a molyhos tölgy a legtöbbet. Ez a megállapítás csak az átlagokra érvényes, mert a kocsánytalan tölgy általában kalciumban szegényebb, a molyhos tölgy gazdagabb talajon tenyészik. Ha azonban az andeziten kialakult erubázon álló molyhos tölgy avarjának kalcium tartalmát (Ca-tartalom 2,23 %) egybevetjük a mészkövön kialakult rendzinán álló állományok Ca-tartalmával, amely 4,56 %, akkor nyilvánvalóvá válik a talaj kalcium-ellátottságának hatása az avar kalcium-tartalmára (Keresztesi 1967).
Irodalomjegyzék
Bergmann, W.: (1983) Ernährungsstörungen bei Kulturpflanzen. Fischer Verlag, Jena.
Busotti, F. (1998): Quercus pubescens, Enzyklopadie der Holzgewaechse 12. Erg.Lfg. 6/98.
Csapodi I., Csapodi V., Rott F. (1966): Erdei fák és cserjék. Országos Erdészeti Főigazgatóság, Budapest
Gencsi L. -Vancsura R. (1997): Dendrológia, Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Horst Lyr - H.J.Fiedler - W. Tranquillini: (1992): Physiologie und Ökológie der Gehölze. Gustav Fischer Verlag.
Keresztesi B. szerk. (1967): A tölgyek. Akadémia Kiadó, Budapest
Koloszár J. (1987): Erdőműveléstan I.B. A fafajok erdőművelési tulajdonságai, Sopron
Pisek, W., Larcher, W., Pack, I. und Unterholzer, R. (1968): Kardinale Temperaturbereiche der Photosynthese und Grenztemperaturen des Lerbens der Blaetter verschiedener Spermatophyten. II. Temperaturmaxumum der Netto-Photosynthese und Hitzeresistenz der Blaetter. Flora, Abt. B. 157 110-128.
Pisek, W., Larcher, W., Moser W. und Pack I., (1969): Kardinale Temperaturbereiche der Photosynthese und Grenztemperaturen des Lerbens der Blaetter verschiedener Spermatophyten. II. Temperaturabhaengigkeit und optimaler Temperaturbereich der Nettó-photosynthese. Flora, Abt. B. 158 608-630.
