I. BOTANIKAI ÉS ERDÉSZETI VONATKOZÁSOK

A Nyugat-Európában már hosszabb múltra visszatekintő "Év fája" mozgalom Magyarországon immár másodszor tüntet ki figyelmével egy kevéssé ismert, de fontos fafajt. Az 1996-os év "madárcseresznyéje" után 1997-ben az ÉV FÁJA a kislevelű hárs (Tilia cordata), melynek botanikai és erdészeti jelentőségéről az alábbiakban adunk áttekintést.

Nevezéktana

A kislevelű és nagylevelű hársat LINNÉ 1753-ban megjelent művében, a Species plantarum-ban még nem választotta el egymástól, rájuk a Tilia europaea nevet alkalmazta. 1759-ben MILLER már külön fajként tárgyalja a kislevelű hársat, s Tilia cordata névvel illeti. Gyakoribb, ma is használt szinoním neve az EHRHARDTtól származó Tilia parvifolia, illetve a SCOPOLI-féle Tilia ulmifolia. A tudományos nemzetségnév a görög ptilon-ból vezethető le, mely szárnyat jelent, s a virágzat megnyúlt murvalevelére vonatkozik. Az ókori latin nyelvben a tilia már a hársak neve volt. A tudományos fajnév, a latin eredetű cordata szív alakút, szívest jelent, mely jellemző leveleire utal.

Elterjedése

Európai elterjedésű faj, areája Írországtól Nyugat-Szibériáig húzódik. A legészakibb és legdélibb területekről hiányzik, így nem tenyészik Spanyolország, Olaszország és a Balkán-félsziget déli részén. Érdekes, hogy elterjedési területének keleti nyúlványa átbukik a Közép-Uralon, s egész az Irtis folyó völgyéig húzódik. Az area súlypontja Kelet-Európában van, a Volga középső és felső folyása mentén éri el optimumát, ahol jelentős kiterjedésű - bár sokszor másodlagos - állományai találhatók. Nyugat- és Közép-Európában a kocsánytalan tölgyesek, Kelet-Európában a kocsányos tölgyesek jellemző elegyfája.

Ha elterjedésének vertikális tagolódását elemezzük, megállapítható, hogy Közép-Európában elsősorban szubmontán, azaz középhegységi elem. A Balkán-félszigeten és az Alpokban 1300 m tszf. magasságig hatol fel. A Kárpátok és a Kárpát-medence viszonylatában a kislevelű hárs átlagosan 890 m tszf. magasságig emelkedik fel, legmagasabb megjelenése a Horvát-Alpokban, a Plješevicán található 1535 m-es rekordmagassággal.

Hazai előfordulása

Jelenlegi hazai előfordulásának súlypontja az Északi- és Dunántúli-középhegységben van, ritkább a Nyugat- és Dél-Dunántúlon. Az Alföldről szinte teljes mértékben hiányzik, szórványosan fellelhető a Felső-Duna, a Szatmár-beregi-sík, a Nyírség és a Kőrösök mentén. Az alföldperemi előfordulásokon kívül a kontinentális klímahatás alatt álló többi alföldi területről hiányzik.

A kislevelű hárs hazánkban a gyertyános-kocsánytalan tölgyesek tipikus elegyfája, ahol a szárazabb termelőhelyeken a gyertyánt teljesen háttérbe is szoríthatja. Ezen kívül megjelenik a bükkösökben, cseres-tölgyesekben, szikla-, törmeléklejtő- és szurdokerdőkben, valamint a mészkerülő erdőkben és a mélyebb termőrétegű melegkedvelő tölgyesekben is.

Alaktana

Termet és kor tekintetében jelentős méreteket érhet el a kislevelű hárs. Zárt állományokban 30 m magasra is megnőhet, ahol jól feltisztuló, hengeres törzset nevel nyúlánk koronával, míg szabad állásban koronája kúpos, törzse sudarlós. Az idős korú egyedek törzse vastag, szabálytalan keresztmetszetű, gyakran dudoros, koronája elterülő, alsó ágai lehajlók. A nagyon idős egyedek földre lekönyöklő ágai meggyökeresedhetnek, amit a népnyelv íjjas-fias hársnak nevez. Hazánk legnagyobb, legyökeresedő ágú kislevelű hársfája a Nyírség északi részén, Szabolcsbáka község határában, egy szőlőkkel körülvett dombtetőn található. Ennek törzskerülete 860 cm, 7 erőteljes ágából 2 az utóbbi másfél évtizedben sajnos lehasadt. 500 cm-nél nagyobb törzskerületű fa áll a sopronhorpácsi Széchenyi-kastély parkjában, Nyírkáta község határában (Vörösmarty-hársak) és Õriszentpéter belterületén. Jelentős kort élhet meg, a legidősebb egyedet, az angliai Bristol melletti Westonbirt arborétumban 2000 évesre becsülik, mely lehet, hogy kissé túlzó érték. Mindenesetre több száz éves kislevelű hársak Európa-szerte előfordulnak.

Kérge sokáig sima, szürkésbarna, idősebb korban hálózatosan repedezett, sötétszürke, háncsából korábban kötözőanyagot készítettek. Zegzugos felépítésű hosszúhajtásai zöldesbarna színűek és kopaszak, tojásdad rügyeit két rügypikkely borítja, melyek közül a külső öblös pikkely a rügy félhosszúságánál nagyobb. Kerekded, gyakran részaránytalan levelei 4-6 cm hosszúak, válluk - mint ahogy a tudományos fajnév is mutatja - szíves, csúcsuk hirtelen kihegyesedő. A levélszél élesen fűrészes, a levéllemez viszonylag vastag szövetű, felül sötétzöld, fonáka kékeszöld. A határozáshoz leggyakrabban használt bélyeg a levélfonák érzugaiban található rozsdavörös szakáll, valamint fontos bélyeg az is, hogy harmadrendű erei nem emelkednek ki, hálózatosan egymásba folynak. Virágai általában 5-7-esével álernyőben nyílnak, a murvalevelek nyelesek és csak 1/3 részben nőnek össze a virágzati tengellyel. Sárgásfehér virágai június második felében nyílnak, bennük 30-40 porzószál található, melyek a szirmokkal egyforma hosszúak. A virágok jól mézelnek, a belőlük készült tea pedig meghűlés, köhögés ellen használatos hagyományos készítmény. Termései szeptemberben érnek, sokáig a fán maradnak. 5-7 mm hosszúak, sárgásbarnán molyhosak, ujjal könnyen összeroppanthatóak, ellentétben a nagylevelű hárs termésével.

Változatossága

A kislevelű hárs változatossága elsősorban a levelek alakjában, nagyságában, színében, valamint a murvalevelek hosszában és a termés alakjában, szőrözöttségében nyilvánul meg. Hazai alakkörét WAGNER JÁNOS, a budapesti tanítóképző egykori igazgatója, kiváló botanikus dolgozta fel a 30-as és 40-es években. E szerint 11 változatot és 45 formát lehet ennél a fajnál hazánkban megkülönböztetni, alfaji differenciálódás viszont aeráján belül nem sikerült kimutatni.

A hársaknál közismert hibridizálódási hajlam erre a fajra is jellemző. Leggyakoribb és legismertebb a nagylevelű hárssal (Tilia platyphyllos) alkotott hibrid, melyet holland (európai) hárs (Tilia x vulgaris, szin.: T. x. europaea) névvel illet a tudomány. Elsősorban Európa nyugati felében terjedt el, s szépségében és alkalmazkodóképességében felülmúlja a szülőket. Gyakori park- és sorfa. Az ezüst hárssal (T. tomentosa) alkotott hibridjét SIMONKAI LAJOS botanikusunk találta meg 1886-ban Arad sétaterén, s JURÁNYI LAJOSról, a pesti tudományegyetem botanikai professzoráról nevezte el Jurányi-hársnak (T. x jurányiana). Később FENDRICH GUSZTÁV erdész kalauzolásával az Arad megyei Punkoje-hegy gerincén is megtalálta e hibridet, melyet először az Erdészeti Lapok hasábjain mutatott be a szakközönségnek.

A harmadik, kertészeti célokra a leggyakrabban alkalmazott hibrid a krími hárs (T. x euchlora), melynek másik szülőfaja a Krím-félsziget reliktum hársfaja, a gyapjasbibeszálú hárs (T. dasystyla). A krími hársat feltűnően fénylő levéllemezéről, szálkás fűrészfogairól, keskeny koronájáról könnyű felismerni. Előnyéhez sorolandó, hogy a városok szárazabb, szennyezett levegőjét is könnyen elviseli.

Termőhelyi igény

A kislevelű hárs előfordulásának súlypontja a gyertyános-tölgyes és bükkös klímaövbe esik, ezen klímaöveken belül még kedvezőtlenebb, szárazabb területeken is tömeges lehet. Ez utóbbi jelenségre jó példa a Gödöllői-dombvidék és Kisbér környéke, ahol a tölgyesek második koronaszintjében a gyertyánt váltja fel a kislevelű hárs. Bükkös övben határtermőhelyi előfordulásaként említhető a sarvalyi-hubertuszi vonulat, ahol bazaltra rakódott löszön állnak kislevelű hárs-elegyes bükkösök. A faj előfordulása cseres-tölgyes és erdősztyep klímaövben már meglehetősen szórványos, e helyeken ültetése sem javasolható.

Talajigényét a domb- és hegyvidékre jellemző, többletvízhatástól független hidrológiájú talajok elégítik ki. Elsősorban barna erdőtalajokon, közülük is leginkább agyagbemosódásos barna erdőtalajon (Bakony, Göcsej, Zselic, Mecsek) tenyészik. Megfelel számára továbbá a rozsdabarna erdőtalaj (Gödöllői-dombvidék), illetve a Ramann-féle barna erdőtalaj (Kisbér) is. A Nyugat-Dunántúl térségében az erősen savanyú, nem podzolos és a podzolos barna erdőtalajon álló gyertyános-tölgyesek elegyfaja, s országszerte megjelenik szálanként a sziklás-köves váztalajokon, lejtőhordalék-erdőtalajokon, fekete rendzinán is. A pangóvizes, nedves illetve túlságosan száraz termőhelyekről mindenütt hiányzik.

Virágzás - magérés - csemetenevelés

A kislevelű hárs hímnős virágai június közepétől július első napjaiig nyílnak. A virágzás időpontja mindig 10-14 nappal követi a nagylevelű hárs virágzását. A virágok kellemesen erős mézillatot árasztanak. Igen jó mézelő, különösen nektárhozama kiemelkedő. Megporzását rovarok, elsősorban méhek végzik.

Egyes vidékeken sok virágot begyűjtenek gyógyászati célra. Sajnos többnyire az út menti fasorokból, ahol a virágok feltételezhetően a közlekedésből származó, mérgező anyagokkal szennyezettek. A gyűjtők nem kímélik a fákat, sokszor egész vastag ágakat vágnak le, emiatt ezeknek a fáknak a koronája jellegzetesen csonkolt.

A toktermésben rendszerint egy, néha két mag van, amelyek teljesen kitöltik a terméshéjat. A magban egyetlen jól fejlett embrió található, amit a sárgásfehér endospermium teljesen körülvesz. A kislevelű hárs termést így gyakorlati szempontból nyugodtan kezelhetjük magként. A termés szeptember közepétől érik, egyszerre a többi hárs termésével. A termések sokáig a fán maradnak, egy részük egész télen át, csak a tavaszi szelek viszik le.

Terjesztését főleg a szél és az állatok végzik. Gyűjtése a téli hónapokban lehetséges. A kíméletes gyűjtés kézzel történik. A legtöbbször azonban a fa alá kiterített ponyvára, vagy fóliára verik le a termést, amivel sok sérülést okoznak a hajtásokon. Néhol augusztus végén-szeptember elején, ún. viaszérett állapotban gyűjtik a hárs termését. Az így begyűjtött termés azonnal elvetve a következő tavaszon jól csírázik. Mivel a viaszérettség állapotának megállapítása meglehetősen bizonytalan és nagy gyakorlatot kíván, a legtöbb csemetetermelő teljes érésben, késő ősszel gyűjti be a hársmagot.

Az október végéig begyűjtött magvak azonnal elrétegezve, a következő tavasszal, április-májusban vethetők lesznek. A később begyűjtött magvakat azonban már nem érdemes rétegezni, hanem száraz szellős helyen tavaszig tárolni és csak akkor rétegezni. A rétegezés nedves homokkal összekeverve, általában 150-180 napig történik. A rétegelés kezdetén a mag egy nedves-meleg kezelést kap, Közben a magot rendszeresen, legalább hetenként át kell forgatni és ellenőrizni. Amikor a magvak kb. 10 %-a kicsírázott, el kell kezdeni a vetést.

A kislevelű hárs termésének természetes érési folyamata nem fejeződik be a fán. Az ősszel, látszólag teljes érésben begyűjtött termésben az embrió tulajdonképpen még éretlen, ehhez járul a viszonylag kemény terméshéj és a vízátnemeresztő maghéj. Ezek együttesen okozzák a kislevelű hárs magjának átfekvését.

Amikor a viaszérett magot elvetik, benne az embrió már éppen olyan érési stádiumban van, mint a később begyűjtött magban. Utóéréséhez meleg, nedves körülményekre van szükség, amit a nyár végi-kora őszi vetéssel a talajban tudunk biztosítani. Ezt követi a tél folyamán a hideghatás, ami megszünteti a termés- és a maghéj csírázásgátló hatását. Ez a magyarázata annak, hogy a viaszérésben elvetett mag a tél végén csírázik.

A tavaszi vetés legkedvezőbb időpontja a március vége április eleje, amikor a nappali és az éjszakai hőmérséklet váltakozás kedvező a csírázásra. A hazai szokás szerint kislevelű hársból, 100 % használati értékű mag esetében 1 fm vetéséhez 150 db, ill. 5,3 g mag kell. Ebből egy éves korban 30, két éves korban 20 db/fm csemete-kihozatalra lehet számítani.

Gyakran vetik a hársat fólia alá, mesterséges közegbe, amelynek a pH-ját 5,5-6,5 közé állítják be. A fóliát június júliusban bontják le a vázról és fokozatosan szoktatják hozzá a csemetéket a természetes klímához. A szár jobb befásodásának elősegítésére augusztus közepén kevés káliumszulfát műtrágyát szórnak ki az állományra. Az átlagos csemete-kihozatal így 200 db/m2.

Erdőművelési tulajdonságok

A kislevelű hárs meglehetősen jó alkalmazkodóképességű fafaj, az üde lomberdők mellett a sziklás-kőgörgeteges termőhelyeken is megél. Életkora többszáz év lehet, de erdeinkben ritkán éli meg a 100 évnél magasabb kort. Zárt állományban már 25-30 éves kortól rendszeresen terem. Magról és tuskóról is igen jól újul, de a hársak közül a leglassabban nő. Jó visszaszerzőképességű fafaj, a sérüléseket könnyen kiheveri, önmagát sokáig képes megújítani.

Erősen árnyéktűrő, ezért gyertyános-tölgyesekben a fényigényes tölgyek koronája alatt alkot alsó koronaszintet. Bükkösökben többnyire az árnytűrő bükk mellett a felső koronaszintben fordul elő. Lombozata erősen árnyal, így jelentős szerepe van az erdőbelső klímájának kialakításában, a törzsek árnyalásában (s ezen keresztül az ágtiszta, iparilag kedvezőbben felhasználható törzs nevelésében). Avarja jól bomlik, a talajt javítja, ezért a kislevelű hársnak - számos más elegyfafajhoz hasonlóan - fontos feladata a talaj termőképességének megőrzése is.
Előnyös tulajdonságai miatt feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy a kislevelű hárs - mint elegyfafaj - az arra alkalmas termőhelyek erdeiben mindenütt jelen legyen. Az erdőfelújítások során legtöbbször természetes úton jelennek meg magoncai, az önvetényülés hiányában viszont fontos erdőművelési teendő, hogy a már záródott, s magassági növekedése javában levő erdőkbe - természetesen csak a megfelelő termőhelyeken - mesterségesen betelepítsük.

Bár a kislevelű hársat elegyfafajként tartják számon, szabad területek (vágásterületek, széldöntések, lékek) keletkezésekor azonban a közeli, magzókorban levő fák egy-egy nagyobb foltot is beszórhatnak maggal, s így elegyetlen állományok, ún. konszociációk is kialakulhatnak. Az ilyen erdőket a korábbi erdészeti gyakorlat gyakran rontott erdőként kezelte, s jelentős energiákat fordított azok átalakítására. A kislevelű hárs fentebb már említett előnyös tulajdonságai és a fafaj értékes fája miatt ezen elegyetlen állományok jelenlétét ma már nem feltétlen tekintjük gazdálkodási hibának, kisebb-nagyobb foltokban ezek az elegyetlen hársasok is fenntarthatók.

Erdővédelmi vonatkozások

A kislevelű hárs az abiotikus károsításokkal (széltörés, fagyok) szemben ellenálló, a vad azonban már szívesen rágja, hántja. Számos ismert rovarkárosítója nagyrészt közös a lágylombos fafajok (mézgás éger, nyárak, füzek) törzs- és levélkárosítóival: nagy farontólepke (Cossus cossus), kis farontólepke (Zeuzera pyrina), karcsúdíszbogarak (Agrilus spp.), kagylóspajzstetű (Lepidosophes ulmi), sárgafoltos púposszövő (Phalera bucephala). Jellegzetes, de a faegyedeket igazán nem károsító rovarfaja a hársaknak - s így a kislevelű hársnak is - a vörös-fekete színű verőköltő bodobács (Pyrrhocoris apterus), mely esetenként feltűnően nagy tömegben jelenik meg a törzseken, hajtásokon. Ennek a fajnak tápnövényei a hársak (s a mályvafélék családjába tartozó más fajok), példányai az elhalt leveleken, illetve a termésen élnek.

Komolyabb kórokozói a kislevelű hársnak csak a farontó gombák (Grifolia gigantea, Fomes, Phellinus és Stereum fajok) közül kerülnek ki, mivel a mechanikai sérülések nyomán - főleg idősebb korban - jelentős korhadási gócok keletkezhetnek a törzsek belsejében (az erdők véghasználata mellett ez a másik fontos tényező, ami miatt a kislevelű hárs csak ritkán ér meg magas kort). Megemlíthető kórokozói továbbá a fafajnak a különféle levélfontosító gombák (Gnomonia tiliae, Mycosphaerella millegrana, stb.), erdővédelmi jelentőségük azonban ezeknek a fajoknak alig van.

A faanyag tulajdonságai és ipari felhasználása

A kislevelű hárs fája puha, alacsony sűrűségű (légszárazon 530 kg/m3), jó alaktartó és közepesen szilárd. Tartóssági tulajdonságai nem túl kedvezőek, de állandóan száraz körülmények között akár 500 év is lehet (kivételesen ismeretesek hársból készült 900-1000 éves Krisztus és Mária szobrok is!). A színes geszt nélküli, világos fatest fehéressárga színű, gyakran vörörsesbarna árnyalattal. Az évgyűrűhatárok nem határozottak, csupán egy sárgás vonal jelzi azt. A bélsugarak a keresztmetszetben csak kézi nagyítóval láthatók, a keskeny bélsugarak viszonylag magasak. A finom edények egyenletesen, szórtan helyezkednek el, tehát külön korai és késői pászták az évgyűrűn belül nem láthatók. A fatest szövete egyenletes, finom szerkezetű, ennek köszönhetően mindenféle formában jól megmunkálható.

A kislevelű hárs fája viszonylag kevés fahibát mutat, de idősebb korban előfordulhat például barna álgesztesedés vagy fagyrepedés. A már említett farontó gombák fellépése szinte mindig mechanikai sérülésekhez kötődik.

A fakitermelések során a kis mennyiségben jelentkező kislevelű hársat sokszor rostfának, tüzifának vágják össze, holott más értékes erdei választékok (késelési, hámozási és fűrészipari rönk, fagyártmányfa) is készíthetők lennének. A fakitermelés célszerű ideje a tél, a hengeresfa-formában ("kéregben") való tárolás maximált időtartama pedig 6 hónap, mivel így a fülledést (s a faanyag kékes-zöldes színváltozását) el lehet kerülni. Általánosságban elmondható, hogy a faanyagot célszerű mielőbb feldolgozni.

A kedvező megmunkálási lehetőségek a kislevelű hárs fáját becsessé tették a múltban. A faanyag alacsony keménysége és homogén szövete miatt a mechanikai megmunkálás (felületkezelés, hámozás, gyalulás, marás, esztergályozás, faragás) igen kedvezően, minden irányban könnyen elvégezhető. Gőzölés után jól hajlítható, hámozható, késelhető, bár a gőzölés miatt gyakoriak a színbeli elváltozások. Jól ragaszthatók, lakkozhatók, viaszolhatók, problémamentesen, gyorsan száríthatók.

A kislevelű hárs - hasonlóan a többi hárshoz - a faszobrászat, faesztergályozás európaszerte keresett fafaja (emberi arcot hársfából lehet legjobban faragni). Felhasználják a bútorgyártásban, furnér- és rétegeltlemezek készítésére, öntőminták, facipők, ládák, rajztáblák, ceruzák gyártására. Természetesen felhasználja a farost- és forgácslemezgyártás is. Szenített fája kiváló rajzszén. Fájából továbbá készítenek fajátékokat, különböző fatömegcikkeket (kefe, ecsetnyél, stb.), háncsából hajdanán kosár, szőnyeg, kötél, sőt cipő és ecset is készült. Mindezen múltbéli és jelenkori felhasználási lehetőségek jól érzékeltetik, hogy a kislevelű hárs a hazai erdőgazdálkodásban és fafeldolgozásban a mainál lényegesebben nagyobb szerepet érdemelne.

Dr. Barna Tamás
Dr. Bartha Dénes
Dr. Szodfridt István
Dr. Molnár Sándor

írásai alapján összeállította:

Szmorad Ferenc