Nevezéktana
AULUS CORNELIUS CELSUS "De re rustica" c. művében (i. u. 25-35) már "sorbum torminale" néven említi e fajt. Később id. GAIUS PLINIUS SECUNDUS "Historia naturalis Libri XXXVII" enciklopédikus művében "sorbus torminalis" néven szerepelteti. CAROLUS LINNÉ, a tudományos nevezéktan megalkotója 1753-ban megjelent "Species plantarum"-ában a Crataegus torminalis nevet adja neki, tehát a galagonyákkal veszi egy nemzetségbe. 10 évvel később H.J.N. CRANTZ a mai - egyben ókori - néven illeti: Sorbus torminalis (L.) CRANTZ. A tudományos nemzetségnév - a Sorbus - a kelta sor szóból származik, amely fanyart jelent, s nyilván termésére utal. Az arab sorbet ill. sherbet is erre a tőre vezethető vissza, amelyet a gyümölcsökből készült italokra alkalmaztak. A latin köznyelvben a sorbust általánosan a berkenyékre használták. A szintén latin eredetű fajnév a torminalis jelentése kólikát enyhítő, mivel termését gyomor- és bélbajok orvoslására ajánlották. Általánosan elterjedt magyar neve a barkócaberkenye, mely mellett használatos volt a barkócafa, barkolcsa, uckurucfa elnevezés is.
Elterjedése
Elterjedési területe meglehetősen tagolt, szubmediterrán súlypontú. Szórványosan jelenik meg Nyugat-Európában, gyakoribb Közép- és Dél-Európában, a Kaukázusban, de fölbukkan Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában is. A kontinentális klímát kerüli, így hiányzik Kelet-Európából és az alföldjeinkről is (1. ábra).
Vertikális megjelenésére FEKETE LAJOS és BLATTNY TIBOR 1913-ban megjelent munkájából (Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a Magyar Állam területén) kaphatunk képet. E szerint a Kárpát-medencében átlagosan 670 m tszf. magasságig kapaszkodik fel, tehát a kollin-szubmontán régió jellemző fája. A Délmagyarországi-hegyvidéken az Urszonya mészszikláin hatol a legmagasabbra, itt 988 m tszfm-t ér el. További magassági megjelenését az 1. táblázat mutatja.
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Előfordulása
Hazánkban a középhegységekben és a dombvidékeken szinte mindenütt megtaláljuk, szórványosabb Nyugat-Dunántúlon, hiányzik Belső-Somogyból. A sík vidékekre csak az alföldperemi részeken ereszkedik le, ilyen érdekesebb előfordulása a Szatmár-beregi-síkon és a Szigetközben figyelhető meg (2. ábra). Nálunk a mész- és melegkedvelő tölgyesek jellemző elegyfája, ritkábban bokorerdőkben és cseres-tölgyesekben is megtaláljuk.
Érdekes, hogy a Közép-Kárpátokban (pl. Selmecbánya környékén) a bükkösökben is megvan, de az Északnyugati- és Északkeleti-Kárpátokban már egyértelműen a tölgyrégió faja. A Keleti- és Déli-Kárpátokban az előhegyekre szorul, ugyanakkor a Délmagyarországi-hegyvidéken, a Bihar-hegységben és a Horvát-Alpokban általánosan elterjedt, gyakori.
Alaktana
Közepes termetű fafaj, általában 15-20 m-es magasságot ér el. Termőhelytől függően azonban helyenként 25 m-re is nőhet, az eddig mért legmagasabb példány (Németország) 33,3 m magas volt. Törzse zárt állásban - szokatlanul - nyúlánk, jól feltisztuló, szabad állásban viszont zömök, sokszor görbült. A legnagyobb mellmagassági törzsátmérőjű egyed (Dánia) 134 cm-t ért el. Koronája boltozatos, terebélyes, zárt állásban is erősen ágas. A fiatalabb egyedek kérge sima, szürkészöld-sötétbarna, gyengén fénylő és világos keresztirányú lenticellákkal tagolt, később a kéreg repedezik, részben felpattogzik és pikkelyesen elválik, barna színű. Kezdetben karó-, majd szívgyökérzetet fejleszt, az oldalirányba futó gyökerek túlérnek a koronacsurgón. Az idősebb egyedek gyökérzete 1-2 m mélységig is lehatolhat, fejlett gyökérrendszere miatt a szeleknek jól ellenáll. Kevésbé kutatott, de ismert tény, hogy gyökerein ektotróf mikorrhizát találunk. Vesszeje enyhén szögletes, zöldes- vagy vörösesbarna, fényes, sűrűn álló, elliptikus paraszemölcsökkel borított. Rügyei zömök tojásdadok, kétoldalt összenyomottak, tompa csúcsúak, rügypikkelyei fényesek, kopaszak, zöldek, szegélyük barna. A levélripacson - szemben az összetett levelű berkenye fajokkal - csak 3 edénynyaláb-végződés látható. A fiatal fáknál gyakori, hogy a késői, jánosnapi-hajtások a fagyok miatt nem zárulnak le csúcsrüggyel, ezért villásodnak. Levelei 3-4 pár karéjúak, 5-10 cm hosszúak, 4-8 cm szélesek. Válluk levágott vagy gyengén szíves, a legalsó karéjpár merőlegesen elálló, a többi előreirányuló és fokozatosan kisebbedő. Levéllemeze vékony, szárnyas erezetű (ez alapján könnyű a juharoktól megkülönböztetni), fiatalon gyéren molyhos, később kopaszodó. Õszi lombszíne feltűnő, sárga vagy narancssárga. Virágai sátorozó bugákban nyílnak, egy-egy virágzatban átlagosan 30, fehér, kissé kellemetlen szagú virág található. Májusban virágzik. Tojásdad alakú almácska termése 12-15 mm hosszú, barna színű, fehéren pettyezett, benne 2 kövecses magház van. Magjai 6-7 mm hosszúak, ferde tojásdadok, vörösesbarnák. A terméshús édes-savanykás ízű, ehető, szotyósodik. Termése szeptemberben érik, október-novemberben hullik.
Visszaszerző képessége gyenge, fiatal korban hoz ugyan tősarjakat, de az idősebb fák már képtelenek erre. Olykor-olykor gyökérsarjai is fölverődnek, de ez egyáltalán nem jellemző. Ha hirtelen szabad állásba kerülnek egyedei, vízhajtásokat csak ritkán hoz. FEKETE LAJOS szerint "ritkán lesz 100 évnél korosabb, de a 200-at is elérheti". Hazánk legtermetesebb barkócaberkenyéje Borsod-Abaúj-Zemplén megyében Fony község határában található, melynek törzskerülete 260 cm, magassága csupán 12 m.
A barkócaberkenye sajátosan fölpattogzó kérgével, különös alakú levelével, bódító virágillatával, barna almácskáival, szép őszi lombszíneződésével a magyar erdők méltánytalanul elhanyagolt dekoratív vadgyümölcse.
Dr. Bartha Dénes
