barkócaberkenye

barkócaberkenye

DR. SZABÓ ILONA: A barkócaberkenye kórokozói

A különböző berkenye fajokon számos mikroorganizmus előfordulása ismert, ennek ellenére nem sok számottevő jelentőségű kórokozó van köztük. Ha pedig csak a barkócaberkenye sajátos kórokozóit óhajtjuk számba venni, még kevesebb eredményre jutunk, ugyanis a növénykórtani szakirodalomban általában a Sorbus-ok betegségeivel találkozunk, gazdanövény fajokra való lebontás nélkül. Vírus okozta betegségek előfordulásáról a barkócaberkenyén nincs adat. Mégis megemlítem, hogy a madárberkenyéről több vírus is ismert Európában (alma mozaik vírus, alma klorótikus levélfoltosság vírus, törzs himlő vírus). Jellegzetes tüneteik a levelek klorótikus mozaikossága, foltossága, illetve a törzs és az ágak fájának szövet-szerkezeti változása, amely felületileg gödrös deformációkban nyilvánul meg. A baktériumok közül a berkenyéken az almatermésűek tűzelhalás nevű betegségét okozó Erwinia amylovora léphet fel mint jelentős kórokozó. Az Észak Amerikából behurcolt baktériumot hazánkban 1996-ban találták meg először. Az almatermésű gyümölcsfák nagy gazdasági jelentőségű, gyors lefolyású hajtás- és ágelhalását, pusztulását okozza (tűzelhalás). Sorbus fajokon is előfordul Európában, konkrétan a barkóca-berkeny

2005. január 22.

barkócaberkenye

A barkócaberkenye (<i>Sorbus torminalis</i>) fájának tulajdonságai és ipari felhasználása

Makroszkópos faanyagjellemzők Üde termőhelyeken 20 m magasságot és 0,4-0,5 m átmérőt is elér. Igen lassan és egyenletesen növekszik. Kérge fiatalon sima, szürke; később repedezik, szürkésbarna színű lesz és vékony cserepekben hámlik. 60-80 éves korban termelik ki. A szíjács és a geszt egyszínű világos barnásvörös (kissé a körtéhez hasonlít). Egyenletes, finom szövetű. Az évgyűrűk keskenyek. A két pászta nem különül el, de az évgyűrűhatárok élesek. A bélsugarak és a szórtan elhelyezkedő edények szabad szemmel nem láthatók. Gyakoriak a bélfoltok, és főleg idősebb korban a vörösesbarna álgeszt is előfordul. Mikroszkópos sajátosságok A szórt likacsú sajátosság a mikroszkóp alatt jól látható: az apró (20-70 µm átmérő) edények nagyszámúak, egyenletesen "elrendezettek" (kb. 38%). A hosszparenchimák apró sejtjei apotracheálisan elszórtak (2%). A keskeny bélsugarak általában két sejtsor szélesek, sűrűn elhelyezkedők (23%). A szilárdító alapszövetet főleg rosttracheidák és libriformrostok alkotják (37%). Az egyes berkenyefajok szerkezetében igen csekélyek a különbségek. Fahibák, fakárosodások A barkócafa két fontos fahibával rendelkezik: ez a sötétszínű álgeszt és a göcsösség. Tekintettel a

2005. január 22.

barkócaberkenye

A barkócaberkenye termőhelyi igénye

A barkócaberkenye természetes, meglehetősen tagolt elterjedési területét figyelembe véve sajátos klímaigényű, melegkedvelő, a fagyra nem érzékeny faj. Szubmediterrán jellegéből adódóan csapadékos nyárelőt, sok napsütést és tartós nyári meleget kíván. A hőmérsékleti szélsőségeket jól tűri, de a kifejezetten kontinentális éghajlatot kerüli (Gencsi - Vancsura, 1992). A talajnedvességgel szemben széles tűrőképességgel rendelkezik, a túl sok nedvességet és a magas talajvizet nem viseli el. A laza, szellőzött talajokat részesíti előnyben, a túl kötött, levegőtlen talajokon rövid életű. A barkócaberkenye elsősorban a tápanyagban és bázisionokban gazdag, magas bázistelítettséggel rendelkező talajokat kedveli, ezért gyakran a meszes talajokhoz kötik az előfordulását. Leggyakrabban a mészkő, dolomit, bazalt és a löszszerű alapkőzeteken létrejött talajokon találjuk. Meszes, gyakran meleg, száraz termőhelyen való előfordulása arra vezethető vissza, hogy az egyéb fafajokkal szemben nagyobb szárazságtoleranciával rendelkezik, ezzel javítja saját konkurencia képességét és túlélési esélyeit. A bükkös klímában csak ritkán fordul elő, itt is elsősorban a mészkövön vagy dolomiton kialakult, főként dé

2005. január 22.

barkócaberkenye

A BARKÓCABERKENYE KULTÚRTÖRTÉNETI, KERTÉSZETI VONATKOZÁSAI

A berkenyék nemzetségéhez tartozó fajok nagy alakgazdagságúak és igen széles elterjedési területűek, sokrétűen alkalmazhatók a díszkertekben, a tájfásításnál. A Sorbusok Európa tájainak szép szoliterfái. Erdőszegélyeken és erdőtársulások állományalkotóiként is találkozhatunk különböző berkenyefajokkal és a parkokban számos, kereszteződés eredményeként létrejött állandósult hibriddel. Legtöbbjük szép szabályos koronájú fa, amelyek pompás őszi lombszínükkel, egyesek termésükkel is díszítenek. A bogyók ehetők, eleink sokrétűen hasznosították azokat. A berkenyék múltbéli leírása, ábrázolása Az alapfajok leírását és ábrázolását már ókori, majd a középkori természettudósok, botanikusok műveiben is megtaláljuk. W. KLAUSCH-BLECKEN von SCHMELING 1994-ben, Göttingenben megjelentetett, a madárberkenyéről írott művében csokorba gyűjtötte a korai tudományos munkákban fellelhető ismereteket. A nemzetségen belül a fajok elkülönítése sokáig nem egyértelmű, az antikvitás természettudósai, de a középkori és az újkori ábrázolások és leírások is keverik esetenként a berkenyefajokat és előfordul az első Theophrastos-tól származó barkócaberkenyére illő galagonya-leírás nyomán, a Crategus nemzetséghez so

2005. január 22.

barkócaberkenye

FRANK NORBERT: A barkócaberkenye [Sorbus torminalis (L.) CRANTZ] erdőművelési tulajdonságai

A barkócaberkenye erdeink egyik eltűnőben lévő dísze, ökológiailag nagyon fontos fafaja. Már a germán és kelta regék, mondák is megemlékeztek róla: a boszorkányok elűzését, a marhák betegségektől való megóvását, a hajók elsüllyedésnek megakadályozását remélték tőle. Ott ültették, ahol a gonosz megjelenhetett (templomok, házak, istállók), és az emberi javakban kárt tehetett. Külföldi nevei: német: Elsbeere, Ruhrbirne (elnevezésének oka, hogy a középkorban a vérhas (die Ruhr) ellen használták), Atlasbirne, Else francia: Alisier, Alisier torminal, Sorbier alisier angol: wild service tree, beam tree Törzsméret, alak, lombozat: Magassága 15-25 méter, de számára optimális termőhelyen és megfelelő erdészeti beavatkozással eléri, sőt meg is haladhatja a 30 métert. Törzse zárt állásban jól tisztul, de a koronaágak kissé vastagok; szabad állásban koronája mélyen ágas. Hirtelen felszabadításkor a törzsön vízhajtások jelenhetnek meg, azonban ez is csak ritkán, lassú felszabadítás esetén ez egyáltalán nem fordul elő. Sokszor látni, a fajra egyesek szerint jellemző villás elágazású példányokat is. Magassági növekedése akkor megfelelő, ha a fényt felülről kapja és oldalról biztosított a kellő árn

2005. január 22.

barkócaberkenye

A barkócaberkenye (Sorbus torminalis) ízeltlábú faunája

A barkócaberkenye (Sorbus torminalis) elsősorban domb- és alacsonyabb hegyvidéki tölgyeseink szórt előfordulású elegyfafaja. Tömegszaporodás esetén, a tölgyeken előforduló legtöbb polifág lombfogyasztó lepkehernyót (kis téliaraszoló, nagy téliaraszoló, tollascsápú araszoló, szürkepettyes araszoló, aranyfarú pille, gyapjaslepke, stb.) megtalálhatjuk levelein. A nappali lepkék közül a galagonyalepke (Aporia crataegi) hernyói is kifejlődhetnek rajta. Lombja azonban - eltekintve az egészen fiatal levelektől - nem túl kedvelt táplálék, mivel a levelek vastag kutikulája gyorsan kialakul, és ezáltal a levelek nehezen fogyaszthatóvá válnak. Valószínűleg ebből adódik, hogy a barkócafát ritkábban csupaszítják le a rovarok, mint a körülötte lévő tölgyeket. Több polifág sodrómolyfaj (Pandemis fajok) is megél a barkócaberkenyén Ezek lárvái - nevükhöz méltó módon - a csőszerűen összesodort levéltekercs belsejében fejlődnek. A levelein megtalálhatjuk mintegy tucatnyi aknázómoly (Phyllonorycter és Stigmella fajok) táplálkozásának nyomait. Ezek többsége oligofág, azaz a Rosaceae családba tartozó több tápnövényen (pld. galagonya, körte, alma) is képes kifejlődni. A 4-5 mm szárnyfesztávolságú, egynem

2005. január 22.

A barkócaberkenye botanikai jellemzése

Nevezéktana AULUS CORNELIUS CELSUS "De re rustica" c. művében (i. u. 25-35) már "sorbum torminale" néven említi e fajt. Később id. GAIUS PLINIUS SECUNDUS "Historia naturalis Libri XXXVII" enciklopédikus művében "sorbus torminalis" néven szerepelteti. CAROLUS LINNÉ, a tudományos nevezéktan megalkotója 1753-ban megjelent "Species plantarum"-ában a Crataegus torminalis nevet adja neki, tehát a galagonyákkal veszi egy nemzetségbe. 10 évvel később H.J.N. CRANTZ a mai - egyben ókori - néven illeti: Sorbus torminalis (L.) CRANTZ. A tudományos nemzetségnév - a Sorbus - a kelta sor szóból származik, amely fanyart jelent, s nyilván termésére utal. Az arab sorbet ill. sherbet is erre a tőre vezethető vissza, amelyet a gyümölcsökből készült italokra alkalmaztak. A latin köznyelvben a sorbust általánosan a berkenyékre használták. A szintén latin eredetű fajnév a torminalis jelentése kólikát enyhítő, mivel termését gyomor- és bélbajok orvoslására ajánlották. Általánosan elterjedt magyar neve a barkócaberkenye, mely mellett használatos volt a barkócafa, barkolcsa, uckurucfa elnevezés is. Elterjedése Elterjedési területe meglehetősen tagolt, szubmediterrán súlypontú. Szórványosan jelenik meg Nyuga

2005. január 22.

barkócaberkenye

A barkócaberkenye (Sorbus torminalis) csemetenevelése

Barna Tamás KEFAG R.T. Erdészeti Szaporítóanyag Termesztési Központ 6000 Kecskemét Külső-Szegedi u. 135. 1. Virágzás, termésérés és begyűjtés A barkócaberkenye sátorozó bugában elhelyezkedő, fehér virágai a kilombosodás után, május-júniusban nyílnak. A virágok kicsinyek, 6-8 mm átmérőjűek, hosszú kocsányúak (CSAPODY et al. 1966., GENCSI-VANCSURA 1997.). A termések hosszúkás körte alakúak, 12-15 mm hosszúak. Eleinte zöldessárgák, éretten rőtbarnák, fehéren pontozottak, kemények. A termés később megpuhul, szotyósodik, ehető. A magház pergamenszerű, a termés 4 magvú, a magvak 6-7 mm hosszúak, vörösbarnák, fénytelenek (CSAPODY et al. 1966., GENCSI-VANCSURA 1997). Gyűjteni akkor lehet, amikor a magvak végleges színe kialakul. Ez rendesen szeptember végén, október elején következik be. A gyűjtés történhet a fáról vagy a földre lehullott termések összeszedésével. Egy-egy termésben 3-4 szem magot találunk. A begyűjtött termést össze kell zúzni, az így nyert pépből a magvakat mosással lehet kinyerni. A magkihozatal kb.1 %. A tisztítás közben el kell kerülni a magvak mechanikai sérülését, melyek héja nedves állapotban különösen sérülékeny. A begyűjtés után előfordulhat, hogy nem tudjuk azonn

2005. január 22.