A barkócaberkenye (Sorbus torminalis) elsősorban domb- és alacsonyabb hegyvidéki tölgyeseink szórt előfordulású elegyfafaja.
Tömegszaporodás esetén, a tölgyeken előforduló legtöbb polifág lombfogyasztó lepkehernyót (kis téliaraszoló, nagy téliaraszoló, tollascsápú araszoló, szürkepettyes araszoló, aranyfarú pille, gyapjaslepke, stb.) megtalálhatjuk levelein. A nappali lepkék közül a galagonyalepke (Aporia crataegi) hernyói is kifejlődhetnek rajta.
Lombja azonban - eltekintve az egészen fiatal levelektől - nem túl kedvelt táplálék, mivel a levelek vastag kutikulája gyorsan kialakul, és ezáltal a levelek nehezen fogyaszthatóvá válnak. Valószínűleg ebből adódik, hogy a barkócafát ritkábban csupaszítják le a rovarok, mint a körülötte lévő tölgyeket.
Több polifág sodrómolyfaj (Pandemis fajok) is megél a barkócaberkenyén Ezek lárvái - nevükhöz méltó módon - a csőszerűen összesodort levéltekercs belsejében fejlődnek.
A levelein megtalálhatjuk mintegy tucatnyi aknázómoly (Phyllonorycter és Stigmella fajok) táplálkozásának nyomait. Ezek többsége oligofág, azaz a Rosaceae családba tartozó több tápnövényen (pld. galagonya, körte, alma) is képes kifejlődni.
A 4-5 mm szárnyfesztávolságú, egynemzedékes Stigmella torminalis nevű faj a levélfonákon készít keskeny kígyózó aknákat, melyek végén erősen kiszélesedő foltszerű járat található. Ez idáig csak a barkócafa levelein találták meg. Szintén a barkóca monofág aknázómolya a kétnemzedékes, az előzőnél valamivel kisebb termetű, hasonló aknát készítő Stigmella hahniella, melyet csak Közép-Európa országaiból, így Magyarországról is ismerünk.
Az aknázómolyok mellett számos zsákhordómoly (Coleophoridae) is előfordul a barkóca berkenyén. Ezek többsége oligofág, illetve polifág, a berkenyén kívül számos további tápnövényen is előfordulnak.
Levelein gubacsatkák okoznak szabálytalan alakú és méretű kinövéseket. Jelenleg még azt sem tudjuk pontosan, hogy e gubacsok hány gubacsatka fajnak tulajdoníthatók. Valószínű azonban hogy egy faj, illetve alfaj a barkócafa specialista parazitája. Az Eriophyes piri ssp. torminalis (egyes szerzők önálló fajként, mások alfajként említik) csak a barkócafa levelek fonákján okoz himlőszerű foltosodást. A hajtáscsúcson található levelek időnként torzultak, fodrosak, sárgás színezetűek. Ezt követheti a hajtásvég hervadása, illetve pusztulása. A jelenséget általában az Dysaphis sorbi nevű levéltetű okozza.
Apró virágait igen sok rovar képes beporozni, de elsősorban a kisebb termetű fajok látogatják szívesen, hiszen a kicsi virágokból elsősorban ők nyerhetnek "rentábilis" mennyiségű nektárt és virágport.
Termésében több olyan molylepke lárvái is előfordulnak, melyek más almatermésűekben is megtalálhatók (pld. Argyresthia conjugella, Pammene fajok). Az apró almácskákban az említett lepkehernyók mellett egyébként a hosszúfarkú fémfürkészek családjának (Torymidae) egyik "vegetáriánus" faját, a Syntomaspis druparum- ot is fellelhetjük. Beérett gyümölcsének húsát előszeretettel rágják meg a különféle darázsfajok, közöttük a lódarázs is.
Nem ismerünk olyan xilofág rovart, mely kizárólag a barkócaberkenyén, illetve a berkenyéken fordul elő. A polifág cincérek és szúk közül azonban minden bizonnyal számos faj képes fájában kifejlődni. Ha lábonszáradt törzseit fel akarjuk használni, akkor számítani lehet rá, hogy a varratos bükkszú (Xyloterus domesticus) és a kétalakú púposszú (Xyleborus dispar) is megtelepedhet benne, jelentős mértékben rontva ezzel a faanyag minőségét. Utóbbi faj lárvái érdekes módon nem is magával a faanyaggal táplálkoznak, hanem a peterakó nőstény által betelepített ún. ambróziagombákkal. Ezek az anyajáratban, később a lárvajáratokban elszaporodnak, és táplálékul szolgálnak a fejlődő lárváknak. Igen érdekes szimbiotikus kapcsolat ez a szú és a gomba között. A bogár terjeszti a gombát, utóbbi pedig átsegíti partnerét a cellulóz közismerten nehéz megemésztésén.
Az elszáradt törzsekben, illetve a még élő fa elszáradt ágaiban szintén előfordul a nagy gyümölcsfa szú (Scolytus mali) és a kis gyümölcsfa szú (Scolytus rugulosus). E fajok irodalmi adatok szerint tömeges fellépésükkor elsődleges kártevővé is válhatnak. Ez azonban sokkal inkább jelent reális veszélyt az ültetvényszerűen termesztett almásokban, mint az erdőkben elszórtan jelenlévő barkócára.
A fiatal fák törzsében esetenként a kis farontó (Zeuzera pyrina) lárvája fejlődhet, a támadás eredményeként a törzs gyakran derékban eltörik. Az idősebb, de még élő törzsek tövi részén időnként megtalálható a nagy farontó lepke (Cossus cossus) hernyóinak rágcsálék- kupaca, ami arra utal, hogy a fa belsejében jókora méretű hernyók rágnak ujjnyi átmérőjű alagutakat.
A viszonylag hosszú életű barkócaberkenye pusztulása után faanyagában gyakorlatilag ugyanazok a szaproxilofág rovarfajok lelhetők fel, mint bármely más vadgyümölcs korhadó fájában.
DR. CSÓKA GYÖRGY
