A barkócaberkenye természetes, meglehetősen tagolt elterjedési területét figyelembe véve sajátos klímaigényű, melegkedvelő, a fagyra nem érzékeny faj. Szubmediterrán jellegéből adódóan csapadékos nyárelőt, sok napsütést és tartós nyári meleget kíván. A hőmérsékleti szélsőségeket jól tűri, de a kifejezetten kontinentális éghajlatot kerüli (Gencsi - Vancsura, 1992). A talajnedvességgel szemben széles tűrőképességgel rendelkezik, a túl sok nedvességet és a magas talajvizet nem viseli el. A laza, szellőzött talajokat részesíti előnyben, a túl kötött, levegőtlen talajokon rövid életű.
A barkócaberkenye elsősorban a tápanyagban és bázisionokban gazdag, magas bázistelítettséggel rendelkező talajokat kedveli, ezért gyakran a meszes talajokhoz kötik az előfordulását. Leggyakrabban a mészkő, dolomit, bazalt és a löszszerű alapkőzeteken létrejött talajokon találjuk. Meszes, gyakran meleg, száraz termőhelyen való előfordulása arra vezethető vissza, hogy az egyéb fafajokkal szemben nagyobb szárazságtoleranciával rendelkezik, ezzel javítja saját konkurencia képességét és túlélési esélyeit.

A bükkös klímában csak ritkán fordul elő, itt is elsősorban a mészkövön vagy dolomiton kialakult, főként déli, délnyugati fekvésű, törmelékes lejtők, többletvízhatástól független sekély termőrétegű, sziklás köves váztalajain, rendzináin vagy lejtőhordalék talajain. Ezeknek a talajoknak igen kicsi a termőrétege, alacsony a szervesanyag tartalma, ennek megfelelően kicsi a talajok tápanyag szolgáltató képessége. Ehhez járul az igen alacsony vízkapacitás, ezért a talajok a vegetációs időszak egy részében szárazak, a növények számára felvehető, ún. hasznos víz nem áll rendelkezésre a talajban. Mindezek ellenére a bükkös klímára jellemző csapadék hatására is viszonylag jó növekedést mutat. Erre annál is inkább érdemes odafigyelnünk, mert ezeken a termőhelyeken a főfafajok növekedése egyre inkább visszaszorul.
Domb- és hegyvidékeink gyertyános-kocsánytalan tölgyes klímájában találja meg alapvetően növekedésének ökológiai optimumát. 400 méter körüli vagy ez alatti tengerszint feletti magasságban, mintegy 650-750 mm-es évi csapadék, 9-10 Co évi középhőmérséklet és 55-60 % júliusi 14 órás relatív páratartalom mellett kedvezőek a termőhelyi adottságok számos fafaj számára. Itt alakulnak ki többek között a főként többletvízhatástól független, vagy szivárgó vizű, középmély, mély vagy igen mély termőrétegű, vályog, agyagos vályog fizikai féleségű, a barna erdőtalajok és a ranker vagy rendzina talajok közötti átmeneti talajképződmények, valamint a Ramann-féle barnaföldek és agyagbemosódásos barna erdőtalajok, ahol a barkócaberkenye a legerőteljesebb magassági és vastagsági növekedést érheti el. Ezen talajok termőrétege jól fejlett morzsás vagy szemcsés szerkezetű, ennek következtében levegős, amit a barkócaberkenye kifejezetten kedvel. A tápanyag- és vízgazdálkodás ugyancsak jó, így ezeken a termőhelyeken jellemzően közel egyenes törzsű, magasba törekvő, erőteljes magassági növekedést, majd később vastagsági növekedést is mutató fává nő. A növekedési erélye olyannyira jó, hogy az egyes erdőtársulásban levő fafajoknak komoly konkurenciát jelenthet. Mivel más fafajok az ilyen talajokon akár 10 m-rel is magasabbak lehetnek, csak az állandóan szabad állásban érhetik el a 30 méteres, vagy akár nagyobb magasságot is (Schmeling 1994). Erre példát találhatunk a Keleti-Mecsekben, a Bakonyban vagy a Bükkben a Leányvölgyben egyaránt.
A termőhelyi feltételek kedvezőtlenebbé válásával csökken a barkócaberkenye növekedési erélye, magassága egyaránt. Mivel számos fafajnál szárazságtűrőbb, tömegesebb elterjedését találjuk a kocsánytalan tölgyes ill. cseres klímában. 150-300 méter tengerszint feletti magasságban, 550-600 mm évi csapadék, 9,5-10,0 Co és 51-55 % júliusi 14 órás páratartalommal jellemezhetőek ezen termőhelyei. Elsősorban déli, délnyugati kitettségében, ugyancsak bázikus vulkanikus kőzeteken vagy mészkő ill. dolomiton kialakult talajokon tenyészik. A kevesebb csapadék következtében szárazabbá válnak termőhelyei. A többletvízhatás nélküli, sekély vagy középmély termőréteg, elsősorban vályog fizikai féleség mellett sziklás-köves váztalajokon, földes váztalajokon, rendzina, humuszkarbonát, erubáz és ranker talajokon, karbonátmaradványos barna erdőtalajokon, rozsdabarna erdőtalajokon, barnaföldön, lejtőhordalék talajokon találjuk.
Mind a gyertyános-tölgyes, mind pedig a kocsánytalan tölgyes ill. cseres klímában elegyfafajként kielégítő növekedést mutat a savanyú, nem podzolos barna erdőtalajokon valamint podzolos barna erdőtalajokon is (Koloszár 1987, 1990).

A barkócaberkenye tág határok között képes elviselni a termőhely szélsőségeit. A sekély termőrétegű váz- és kőzethatású talajokon elsősorban talajvédelmi funkciót tölt be, azonban a jobb víz- és tápanyag gazdálkodású, bázisokban gazdag barna erdőtalajokon jelentős faméreteket érhet el, ezért ezeken a termőhelyeken felkarolása, a jelenleginél nagyobb elegyaránya állományainkban mindenképpen indokolt.


Felhasznált irodalom:
Wedig Kausch-Blecken von Schmeling (1994): Die Elsbeere - Sorbus torminalis Crantz, Boveden
Gencsi L., Vancsura R., (1992): Dendrológia, Mezőgazda Kiadó, Budapest, 462.
Koloszár J. (1987.) Erdőműveléstan I. B. (Fafajok erdőművelési tulajdonságai) Sopron
Koloszár J. (1990.) Erdőműveléstan I. A. (Erdőismerettan) Sopron

Dr. Kovács Gábor
Nyugat-magyarországyi Egyetem
Termőhelyismerettani Tanszék
Sopron

Sopron, 2000. január 27.