A berkenyék nemzetségéhez tartozó fajok nagy alakgazdagságúak és igen széles elterjedési területűek, sokrétűen alkalmazhatók a díszkertekben, a tájfásításnál. A Sorbusok Európa tájainak szép szoliterfái. Erdőszegélyeken és erdőtársulások állományalkotóiként is találkozhatunk különböző berkenyefajokkal és a parkokban számos, kereszteződés eredményeként létrejött állandósult hibriddel. Legtöbbjük szép szabályos koronájú fa, amelyek pompás őszi lombszínükkel, egyesek termésükkel is díszítenek. A bogyók ehetők, eleink sokrétűen hasznosították azokat.

A berkenyék múltbéli leírása, ábrázolása
Az alapfajok leírását és ábrázolását már ókori, majd a középkori természettudósok, botanikusok műveiben is megtaláljuk. W. KLAUSCH-BLECKEN von SCHMELING 1994-ben, Göttingenben megjelentetett, a madárberkenyéről írott művében csokorba gyűjtötte a korai tudományos munkákban fellelhető ismereteket. A nemzetségen belül a fajok elkülönítése sokáig nem egyértelmű, az antikvitás természettudósai, de a középkori és az újkori ábrázolások és leírások is keverik esetenként a berkenyefajokat és előfordul az első Theophrastos-tól származó barkócaberkenyére illő galagonya-leírás nyomán, a Crategus nemzetséghez sorolás is.
A berkenyék ehető termésük okán a mezőgazdasági tárgyú leírásokban is szerepelnek, nem pusztán a botanikai művekben. Elsőként Marcus Porcius CATO CENSORIUS /Kr.e. 234-149/, római polgár, a mezőgazdaság, a kertészet aktív művelőjeként és a korabeli agrikultúrát könyvekbe foglaló közíróként is ismert. A "De re rustica" c. könyvében jelenik meg először a 'Sorbum', illetve a 'Sorbus' latin megnevezés. Majd 200 évvel ezután Aulus Cornelius CELSUS már a 'Sorbum torminale'-ként említi. Kr. u. 60-ra datált DIOSCORIDES görög származású katonaorvos a "De materia medica" c. műve, amelyben ismét nincs pontos megnevezése a leírt gyógyhatású berkenyefajnak, az ott írottak a madárberkenyére utalnak.
A berkenyéket megkülönböztető jellemző ismertetés - mint oly sok más növény esetében is - PLINIUS SECUNDUS -tól, a Krisztus utáni első évszázadból való. Ekkor, csaknem 2000 évvel ezelőtt így írt a tudós polihisztor a Historia Naturalis XXXVII. könyvében a barkócáról: " A Sorbus egyik fajtája a torminalis, csak gyógynövényként használatos, szolgalmasan terem, kis gyümölcsei vannak, levelei csaknem, mint a platáné, a madárberkenyétől egészen eltérően növekszik." /LENZ német nyelvú fordítása alapján/.
A kora középkorban, a IX. században Walahfrid STRABO apát, 'Hortulus' című költeményében, a Bodensee parti Reichenau-ban említi a 'sorbus'-t, a kolostorkert gyógynövényei között. Ezután a híres St. Galleni kolostor részletes kertleírása is megőrizte a 'sorbarius' kert emlékét.
A barkócafa első, máig fennmaradt ábrázolása 1546-ben látott napvilágot Hieronymus BOCK füveskönyvében. A fametszet szerzője KANDEL a fa alá rajzolt két fiúcska révén óhajtotta bemutatni a barkóca termés fogyasztásának hatását. /1. ábra/ A metszetet közlő BOCK azonban helyreigazít az ábrafeliratban, hiszen a füveskönyvek szerint is a barkócatermés épp ellenkező fiziológiai hatást fejt ki a gyomorműködésre, így a rajznak ez a része téves.
Matthiolus, a reneszansz kor botanikusa, több kiadást megélt herbáriumában, mesterműveknek tekintendők a növényábrázolások. Az 1565. évi fametszeten, amelyben a barkócaberkenye egyik legszebb ábrázolását találhatjuk /2. ábra/ Dioscorides-re hivatkozik. A mű későbbi kiadásaiban 1571-ben, /3-5. ábra/ majd az 1574-es utánnyomásban a berkenyék helyes besorolása és ábrázolása található. Említésre méltó még a XVI. századi növényábrázolások közül a FUCH füveskönyvében megjelent első színes akvarell a barkócafáról. /6. ábra/
A későbbiekben, a koraújkori herbáriumokban esetenként ismét helytelenül közölnek barkócaábrázolást, összekeverve a fajt a madárberkenyével, jóllehet ökológiai igényeik, így természetes élőhelyük sem azonos és alaktanilag is jelentős különbség van a két faj között. Mindkettőnek ehető azonban a termése, a madárberkenyéé dúsabb és élénkvörös színével hivogatóbb, mint a barkóca barnás bőrszínű bogyói. DALECHAMPIUS 1587. évi botanikai munkájában a Sorbus torminalis felirat alatt tévesen a madárberkenye ábrázolását találjuk. /7. ábra./ Itt a barkóca metszete Theophrastosra hivatkozva Crategus elnevzést kap. /8. ábra/

A berkenyék "gyümölcse"
A berkenyék termését, "gyümölcsét" sokféleként hasznosították, fogyasztották. Nem csupán a rovarvilág tagjai és a madarak táplálékául szolgált, de az emberek eledele, gyógyhatású készítményeinek egyik alapanyaga is volt és lekvárt, pálinkát is főztek a bogyókból.
A kelta, angolszász hiedelemvilágban életfának tekintett berkenye a madárberkenye, amely főként a hegyvidékek hűvös, párás klímájában és Európa északi, északnyugati a sík- és dombvidékein terjedt el. A Sorbus aucuparia botanikai elnevezés utal arra, hogy a fa ehető termése fontos madáreleség. A piros bogyókkal ősszel berakódó fa körül rajzó madarak röptéből a druidák, a kelta sámánok jósoltak. /aucupium = madárles, auspicuim = madárjóslás/. Jankovics Marcell leírása szerint a fa életfaként is megjelent a kelta mitológiában, fontos szerepet kapott a természet újjáélesztésében. Vesszejét "boszorkányveszőnek" használták rontás ellen és a mágiában növekedést serkentőként.
A barkóca emberi fogyasztásáról BOCK számolt be a XVI. században. " Amikor ősz elején a termés puhává érik, az emberek mint más gyümölcsöt gyűjtik és eszik, akkor aztán bájosak lesznek és elveszítik a fanyarságukat." Szintén a bogyók nyers fogyasztását említi Lippay János esztergomi érsek a XVII. században, Posoni kert c. művében. "A köves földben, a kertekben is, ha ültetik, örömest terem, …. Mikor meglágyul savanyúcska, köves belül. Későn érik meg, nyersen eszik. "
Angliából és Bécs környékéről származó források is beszámoltak arról, hogy a barkócabogyó eledelként szolgált. Számottevő lehetett a barkócafa előfordulása a Brit szigeteken, a Bécsi-medencében és Morvaországban is, másként nem vihettek volna a londoni, a bécsi és a prágai piacokra évente a termésből. Fogyasztották Németországban és Oroszországban is élelemként, nyersen és szószként kenyérrel, burgonyával is. A bogyókból befőttet és sülthúshoz különlegességként tálalt szószt is készítettek. A barkócalekvár ízét a csipkebogyólekvárhoz hasonlították. SCHMELING beszámol arról, hogy ma is adnak barkóca és madárberkenyeszószt fagylalathoz és süteményhez a specialitásokat kínáló würtzburgi "DÜLL Borház"-ban.
A barkócatermésből gyomorkeserűt készítettek újborral és mézzel keverve, de esetenként említik, mint gyümölcsborok adalékát is. A barkócapálinkáról több elismerő vélemény maradt fenn, amely a magból kioldódó savak hatására enyhén mandulaízű. Ma már csak igen kevés helyen állítják elő.


A barkóca elnevezés jelentése, helynevek, földrajzi nevek
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a barkóca szó minden bizonnyal szláv illetve délszláv eredetű. A korai Dráva-Száva közéről származó adatok alapján feltehető, hogy a magyarba egy déli szláv br?kovica, vagy br?kavica alak kerülhetett át barkócaként. A népnyelvben a barkóca ' bunkósbot', illetve 'bercőkés bot' elnevezésének alapja, hogy a furkósbotokat gyakran faragták barkócafából. A fának az a tulajdonsága, hogy ha tavasszal megszurkálják, a szurkálások helyét őszre görcsösen kiforrja, ezért furkósbotnak kiválóan alkalmas. A barkóca kemény értékes fája kiválóan faragható, fájából "igen jó orsókat és fűsőket csinálnak" - írja Lippay.
A C. GRATER fák és cserjék kultúrtörténetéről írott munkájában a német "Elsbeere" elnevezés mellett említi a "Ruhrbirne" azaz - szó szerinti fordításban - "vérhaskörte" megnevezést, amely arra utal, hogy a középkorban a barkócatermést használták a vérhas és a kolika gyógyításában is. Ez a germán névadás megegyezik a "tormina" latin jelentésével.
Szamota István gyűjtéséből Zolnai Gyula szerkesztette 1902-ben azt az oklevélszótárt, amely a régi iratokban előforduló magyar szavakat tartalmazza. Itt a 'barkóca', illetve a 'barkóca fa' címszó alatt számos hivatkozást találunk a XXIII -XIV. századi oklevelekre. A középkori iratokban több helyütt említették a barkócát és a barkócza-fát - Burcholcha, Borcholcha, Borkouchafa, Barkolchafa - elnevezéssel. A hivatkozásokban a fa többnyire egyes oklevelekben rögzített kijelentések elhangzásának helyeként tűnik fel: "Ad arborem Barkolchafa dictam".
Berkenyéből származik több helynevünk. Berkenye falu Nógrád megyei község a Börzsöny délkeleti lábánál, terra Werebwnyeként említik először 1299-ben. Berkenyéd ma Szlovákiához tartozik, a Poprád folyó mellékvölgyében települt hegyvidéki, völgytalpi halmazfalu. Berkenyes Romániában, a Marosba torkolló Mezőségi patak mentén, Tordától északkeletre dombvidéken fekszik.

A barkóca a díszkertekben, a tájban
Az egyik legnagyobbra növő, átlagban 10 m-es, de esetenként a 20 méteres magasságot elérő hazai barkóca berkenye csontfehér virágaival, fényeszöld, ősszel mélyvörösre színeződő levelével díszít. A dúslombú, szabálytalan gömb alakú koronájú fa a kertekben, települési zöldfelületeken viszonylag ritkán ültetett faj, mert ritkás karógyökérzete miatt nehezen tűri az átültetést. A jó gyökérzetet nevelő alanyokon viszont bizonytalan a megmaradása. A berkenyék természetben könnyen kereszteződnek, számos állandósult hibridfajt alkotva. A barkócafa lisztes berkenyével alkotott hibridjeinek száma mintegy huszonöt. A Sorbus aria és Sorbus torminalis hibridek között említhető a S. redliana, a S. rotundifolia, a S. pseudolatifolia és a S. degenii, amelyek megtalálhatók a faiskolák kínálatában. A barkóca-hibridek parkok, zöldfelületek szép szinezőelemei, de a kisebb koronájú fajok, változatok szűk utcák fásításánál is fontos szerephez jutnak.
A barkóca alkalmazását a külterületi telepítésekben főként esztétikai értéke, kiváltképp gyönyörű őszi lombszíne és a rovar- illetve madárfauna megőrzésében játszott fontos szerepe indokolja. Főként meleg, déli kitettségű de közepes vízellátású extenzív zöldfelületeken szoliterként, csoportokban, valamint üdülőerdők, ligetes állományok telepítésénél, változatos erdőszegélyek kialakításánál szélesebb körben ajánlható volna.


Konkolyné Dr. Gyuró Éva


IRODALOM:

GODET J. D. /1993/: Fák és cserjék. Officina Nova. Bp.
GRATER C./1996/:Der Wald Immergrün. Eine Kleine Kulturgeschichte von Baum und JANKOVICS M. /1991/: A fa mitológiája. Csokonai Kiadó, Bp.
KAUSCH-BLECKEN von SCHMELING /1994/: Die Elsbeere. A szerző kiadásában. Bovenden.
GRÄTER C. /1996/: Der Wald immergrün. Eine kleine Kulturgeschichte von Baum und Strauch. DRW. Verlag.
KISS L. szerk. /1983/: Földrajzi Nevek Etimológiai Szótára. Akadémia K. Bp.
LIPPAI J. /1664/: A posoni kert. Virágoskert. Bécs.
MATTHIOLI P. A. /1571/: Senensis, Medici, Compendium. Venetiis.
NAGY B. /1980/: szerk. Díszfák, díszcserjék termesztése és felhasználása. Kertészeti Dendrológia. Egyetemi Tankönyv. Mg. Kiadó Bp.
SZAMOTA I. -ZOLNAY Gy./1902-1906/: Magyar Oklevélszótár. Horánszky. Bp.