Nevezéktana
A növényvilág első rendszerezője, a svéd CAROLUS LINNÉ 1753-ban megjelent művében, a Species Plantarum-ban Betula alba L. név alatt a bibircses nyírt és a szőrös nyírt még egy kollektív fajként tárgyalja. A német botanikus, ALBRECHT WILHELM ROTH 1788-ban választja szét a két fajt, s a bibircses nyírnek a Betula pendula ROTH nevet adja. FRIEDRICH EHRHART hannoveri nagyhercegi botanikus, LINNÉ tanítványa 1791-ben Betula verrucosa EHRH. névre kereszteli, de a botanikai nómenklatura szabályai szerint - mivel később történt a névadás - ez csak társnévként (szinonímaként) került be a szakirodalomba.
A Betula tudományos nemzetségnév hihetőleg a latin batuo, -ere = ütni, levágni igéből ered, mely batula és ebből betula-ként élt tovább, talán azért, mert a nyír ágai a rossz gyermekek megfenyítésére szolgáltak, vagy talán azért, mert a római liktorok (hatósági közkatonák) vesszőnyalábjaihoz (fasces) való anyagot ez a fa szolgáltatta. A tudományos fajnevek mind latinok, az alba fehéret jelent, s a nyír kérgére utal, a pendula jelentése csüngő, lecsüngő az idősebb fák ágrendszere alapján, míg a verrucosa = szemölcsös, bibircses a vessző mirigydudoraira vonatkozik.
A magyarban használt leggyakoribb neve a bibircses nyír, de esetenként a közönséges nyírrel is találkozhatunk. Érdekes, hogy ennek a gyakori és régóta hasznosított fajnak nagyon kevés magyar társneve, népi neve van. Már a XV. század elején megjelent első növénylistánkban, a Schlägli-szójegyzékben nir fa-ként szerepel.
Elterjedése
Elterjedési területe nagy, összefüggő, egész Euroszibériára kiterjedő, Írországtól az Altáj-hegységig, illetve a Közép-Szibériai felföldig húzódik az area. A szélsőséges északi és déli területek kivételével egész Európában megtalálható, Skandináviában a 65. szélességi fokig nyomul, Dél-Európában az igazi Mediterráneumból hiányzik. Északon inkább a sík és dombvidékek fája, délen már a hegységekben találjuk meg. (1. ábra)
Kárpát-medencei vertikális megjelenéséről FEKETE LAJOS és BLATTNY TIBOR 1913-ban megjelent művéből (Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a Magyar Állam területén) kaphatunk képet. E szerint a Kárpát-medencében átlagosan 1140 m tszf. magasságig kapaszkodik fel, tehát a montán régióban csaknem mindenütt megvan, s az erdőhatár közelében cserjésedésre is képes. A Déli-Kárpátokban a retyezáti Stinisora-n emelkedik a legmagasabbra, itt 1825 m tszfm-t ér el. További magassági megjelenését az 1. táblázat mutatja.
1. táblázat - A bibircses nyír magassági megjelenése a Kárpát-medencében
| ||||||||||||||||||||||||||||||||
A bibircses nyír pionír jellegénél fogva hazánkban az Alföld kötöttebb talajú és erősen meszes, nagyon száraz termőhelyű részei kivételével mindenütt előfordul. Részaránya az egykori és jelenlegi tájhasználatok, bolygatások függvénye (2. ábra). Mészmentes síkvidéki homokterületeinkre jellemző, Belső-Somogyban ma is gyakori, de a Nyírségen - ahogy FEKETE LAJOS és MÁGÓCSY-DIETZ SÁNDOR írja 1896-ban - "e terület ősi vegetációja is sokat szenvedett a kultúrától s ma már ritka".
A bibircses nyír a mészkerülő erdők jellemző fafaja, de rendkívüli fényigénye miatt (melynél csak a vörösfenyőé magasabb) a zárt állományokból kiszorul. Kedveli a tarvágásokat, természeti katasztrófák (pl. széldöntés, hótörés, erózió, suvadás) következtében kialakult területeket, vagy technogén felületeket (pl. útrézsük, bevágások, bányaterületek). A sík vidéken a homoki tölgyesek és a lápterületek kísérője. Egyes területeinken (pl. Belső-Somogy) kialakuló ún. "borókás - nyíresek" mind a korábbi tarolások, legeltetések nyomán jöttek létre. A bibircses nyír nagy tömegben való tartós fennmaradása a kizsarolt termőhely jele! Élőhelyét a fent már idézett FEKETE - BLATTNY szerzőpáros így jellemzi: "… devasztált, kiritkított erdőkben állományképző. Térfoglalását eképpen mesterséges tényezők segítik elő"; "… a bükk és tölgy övében - főleg irtások nyomán - tömegesen lép fel, a felsőbb régiókban már csak szórványosan látjuk"; "… belepi a kizsarolt, kopárosodásnak induló talajokat, sziklás hegyoldalakat, elértéktelenedett legelőket".
Alaktana
A bibircses nyír habitusa rendkívül jellemző, ez alapján már messziről fel lehet ismerni e fajt. Sudarlós törzse - a vörösfenyőéhez hasonlóan - az alsó részen többnyire kardalakúan görbült, ami nagyfokú fényigényével hozható kapcsolatba. Tavasszal, ha törzsét megfúrják, sebéből édes nedv szivárog ki, melyből helyenként nyírfabort készítenek. Gesztesítőanyagokban szegény fája könnyen indul bomlásnak (megrökönyödik), nedves földön a karvastagságú ágak - a héjkéreg kivételével - egy év alatt teljesen elkorhadnak. A fiatal fák hajtásai még felállók, így az idősebb fák ágrendszere is fölfelé törő, de a megnyúlt, vastagsági növekedést alig felmutató gallyak és hosszúhajtások csüngők. Ettől válik a bibircses nyír koronája "szomorúvá". A csüngő hajtásrendszeren a levelek is csüngők, a rövidhajtás leveleihez képest keskenyebbek, hosszabb nyelűek. A csüngő hajtásrendszer és lefüggő levelek következtében a korona laza, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy alig árnyal e faj. A habitus mellett szembetűnő a kéreg színe és felépítése is. A papírszerű, vékony, sima, gyűrűsen elváló bőrpara már fiatal korban fehérré válik, ami a sejtüregekben felhalmozódó, szemcsés állapotú triterpén-féleségtől, a betulintól származik. Az idősebb fákon a törzs alsó részén, a korral többé-kevésbé egyenes arányban durva, mélyen repedezett, sötétszürke héjkéreg alakul ki.
Fiatal hajtásait, leveleit és rügyeit ragadós, majd megszilárduló, fehéres viaszbevonat borítja. A fiatal fák felálló hajtásain jól láthatók a később beszáradó mirigydudorok, melyek a viaszanyagot választják ki, s egyben a "bibircses" fajnév alapját is képezik. Háromszög vagy deltoid alakú levelei kopaszak, de a sarjak és az 1-3 éves magoncok levelei szőrözöttek, szíves vállúak, ebben az állapotban a szőrös nyírrel téveszthetők össze. Porzós barkái 1-3-asával már ősszel megjelennek a hajtásvégeken, magános termős füzére a lombfakadáskor bújik elő, kezdetben felálló, megporzás után már lecsüngő. Terméságazatában a repülő madárhoz hasonlítható murvapikkelyek tövében 3-3 makkocska található, melynek szárnyai 2-3-szor szélesebbek a makkocskánál. Április eleji virágzása után terméságazata júliusban érik, termésszórása augusztustól ősz végéig elhúzódik.
A bibircses nyír nem ér el rekordméreteket, a 27 m magas, 60 cm átmérőjű egyedek már óriásszámba mennek, s a 100 évet megélt példányok aggastyánnak számítanak.
A bibircses nyír fehér kérgével, télen jól látható csüngő ágrendszerével, vöröslő hajtásaival, tavasszal üde zöld lombozatával, nyáron dúsan megrakott világosbarna termésfüzéreivel, ősszel szép sárga lombszíneződésével a legdekoratívabb fafajaink egyike.
Változatossága
Az orosz REGEL volt az első botanikus, akit egy arborétum nyírfái rendszertani hovatartozásának kételyei és az addig leírt nyírtaxonok szinonímájának a szövevénye arra késztettek, hogy az addig ismert Betula-féléket monografikusan feldolgozza, és 1861-ben ezt közreadja. Később a nemzetséget a botanikus számára szinte kétségbeejtőnek nevezte, s ez a helyzet nagyon ma sem változott, különösen ami a hibrid-természetük tisztázását illeti. Európában csak 4 Betula faj él (a bibircses nyíren kívül a szintén fatermetű szőrös nyír /B. pubescens/, és a cserjetermetű apró ill. törpe nyír /B. humilis ill. B. nana/), de valamennyi kombinációban képesek termékeny hibrideket képezni, sőt a többszörös hibridek sem ritkák. Ez a jelenség különösen a 4 faj együttes előfordulási területén, például Skandináviában, az erdőstundrán figyelhető jól meg. A helyzet bonyolultságát növeli az a tény, hogy a hibridek a szülőfajokkal visszakereszteződhetnek (introgresszálódhatnak), ami bonyolult, egymásba folyó hibridrajok sokaságát idézi elő. Az 50-es években végzett beható vizsgálatok alapján a közép-európai nyír populációk 30 %-át hibrid eredetűnek tartja NATHO. Közép-Európában a bibircses és a szőrös nyír is - mint alapfaj - kisfokú változatosságot mutat fel, de az introgresszió miatt - hazánkban is sok helyen - a nyírpopulációk rendkívül heterogének. Ez a jelenség a - már javarészt elpusztított - lápterületeken, valamint a változó vízgazdálkodású mészkerülő erdőkben figyelhető meg elsősorban. Az introgresszió mértékére jellemző - miként a "szürke nyárnál" is -, hogy az elsődleges, intermedier hibrid (B. x rhombifolia TAUSCH.) rendkívül ritka. A ritka, védett szőrös nyír - mint faj - eltűnésében az élőhelyek elpusztításán túl a fent vázolt introgresszió is felelőssé tehető hazánkban.
Epilógus
A bibircses nyír erdészeti szempontú megítélése hosszú évszázadokon keresztül napjainkig nem változott: gyomfának tekintik. Pedig FEKETE LAJOS és MÁGÓCSY-DIETZ SÁNDOR 1896-ban megjelent Erdészeti növénytanában ma is megszívlelendő sorokat vetett papírra: "… az erdész sokszor ellenségének tekinti, és kiirtására törekszik. Sok helyen azonban épen ez azon fa, mely a rossz erdőkezelés hibáit, s a legelés által elkövetett erdőpusztítás nyomait eltakarja, elfoglalván azon tért, mely számára nyitva maradt. Lassan növő fafajok közt, azok záródása előtt a talaj gyors takarására, és az oldali beárnyékolás által azok hossznövekedésének előmozdítására (űzésére), épúgy mint árnytűrő fafajok megtelepítésénél védőállabképen jó szolgálatot tesz."
A mai - ökológiai alapokon nyugvó - erdőgazdálkodásunkban jó lenne végre a bibircses nyírt a gyom epitheton ornanstól megfosztani, üldözésével felhagyni, s pionír tulajdonságát kihasználva őt szolgálatunkba állítani.
