A bibircses nyír hazai termőhelyeiről, termőhelyi igényéről, az egyes termőhelyek nyírrel történő hasznosításáról kevés hazai szakirodalom áll rendelkezésre. Részben ennek, részben pedig az egyes korszakaink fafaj-politikájának köszönhetően viszonylag szerény ismeretekkel rendelkezünk a bibircses nyír termőhelyi igényét illetően. Ez eredményezi azt, hogy a nyír, mint őshonos fafajunk, az elegyfafajok listájáról is szinte kiszorult, pedig értékes, dekoratív, szerény igényű és nagy alkalmazkodó képességű fa. Fagyálló, a hőmérsékleti szélsőségeket jól tűrő, mészkerülő pionír fafaj. Számos pozitív tulajdonsága közül nagy vonalakban emeljünk ki néhányat:
- Javítja saját termőhelyét, így az általa meghódított területeken a szukcesszió folytán más állományalkotó fafajok mielőbbi megtelepedését teszi lehetővé.
- Előnyösen hat az elegyes állományokban, nő azok biológiai ellenálló-képessége.
- Pionír jellegéből adódóan képes a viharkárok, erdőtüzek, hótörések stb. utáni gyors regenerációra (RUMSZAUER, 1984).
- Fontos szerepet tölt be elő- és védőállományként.
- A nemzetközi irodalomban se szeri, se száma a közönséges nyírről írt publikációknak, ezzel szemben a hazai szakirodalom meglehetősen mostohán bánik a nyírrel.
A nyír eurázsiai flóraelem, elsősorban hegyvidéki fafaj, de mint elegyfafaj valamennyi erdőgazdasági tájcsoportban előfordul. Mészkerülő erdők jellegzetes pionírja. Így a dunántúli mészkerülő tölgyesek, a középhegységi mészkerülő tölgyesek, a mészkerülő gyertyános-tölgyesek, a mészkerülő erdeifenyvesek és csarabosok társulásaiban konszociációt alkot, a mészkerülő bükkösökben és fenyőelegyes-tölgyesekben gyakori elegyfa. A hegyvidéki tarvágások erdőt előző társulásaiban mindig jelen van. Minthogy nemcsak a mészmentes talajt, hanem a levegő bizonyos mértékű páratartalmát is megköveteli, konszociációt képez égerlápok, rekettyefűz lápcserjések és nyírlápok szegélyein is (KOLOSZÁR, 1987).
A síkságon tögy-kőris-szil ligeterdőkben, gyöngyvirágos tölgyesekben és pusztai tölgyesekben képez elegyetlen állományfoltokat. Fellépése gyertyánelegyes bükkösökben, gyertyános-kocsánytalan tölgyesekben és cseres-kocsánytalan tölgyesekben szórványos.
A bibircses nyír klímaigénye
A nyír az éghajlati tényezőkkel szemben közömbös, igen változatos termőhelyeken élő, széles ökológiai amplitudóval rendelkező fafaj. Jelentékeny hőmérsékleti ingásokat képes elviselni. A legszélsőségesebb téli hideget is kibírja, a tavasszal kihajtott, zsenge hajtásait és virágait az erősebb kései fagyok sem károsítják. A tenyészidő alatt kis hőösszegel is beéri (GENCSI - VANCSURA, 1997). Hazánkban valamennyi klímatípusban előfordul, azaz megtaláljuk középhegységeinkben, de ugyanakkor nem hiányzik az alföldi, szárazabb területekről sem. Közép-Európában 600 m tengerszint feletti magasságban a nyír nettó fotoszintézisének optimális hőmérsékleti tartománya 12-22 ?C, 1900 m magasan 8-19 ?C. A hőmérsékleti intervallum, ahol még a fotoszintézis végbemegy -3 ?C és +41?C, tág hőmérsékleti határokat mutatva (LYR et al., 1992).
Nagyon fényigényes fafaj. Rendkívüli fényigényére utal a vertikálisan kis terjedelmű, laza korona, a hosszúhajtásokon függőlegesen elhelyezkedő, viszonylag apró levelek, amelyek a napsugarakat nagymértékben átengedik. Fototropikus érzékenysége is a nagy fényigényével magyarázható. Előszeretettel telepszik meg nyílt területeken, állományszegélyeken. A laza koronájú nyírek alatt még olyan fényigényes fafajok is, mint a kocsánytalan tölgy és az erdeifenyő felújulhat és jól növekedhet. A nagy fényigényével van összefüggésben a nyírállományok korai kiritkulása. Más fafajok oldalárnyékolását sem viseli el, a termőhelyet a nap és a szél ellen alig védi (GENCSI - VANCSURA, 1997).
A közönséges nyír hidrológiai igénye
A nyír nem kifejezetten vízigényes, nedvességigényét tekintve mezofil fafaj, de a legjobb növekedést csak a többletvíz mellett éri el, ott, ahol a vízgazdálkodási fok üde vagy mérsékelten nedves. A hosszabb száraz időszakokat elviseli, de vízhiány hatására jelentős növekedés visszaesés következik be (GENCSI - VANCSURA, 1997).
Alapvető számára a talajvíz közeli jelenléte (időszakos vagy állandó vízhatás). Ha ilyen van, számos talajtípuson jó növekedésre képes. Még a gyengén humuszos homok is lehet kiváló nyír-termőhely. A réti talajok még inkább ezeknek a más talajtípusokkal alkotott kombinációi adják az alföldi homokvidékeinken a legjobb nyír termőhelyeket, hangsúlyozni kell azonban hogy döntő a talajvíz mélységének elhelyezkedése. A gyenge víztartó képességű talajok hasznosítható vízkészlete igen kicsi, száraz klímában viszont kevés a csapadék mennyisége, ezért van tehát szüksége a talajvíz közelségére.
Ha a tavaszi talajvízszint nincs mélyebben, mint 150 cm, de ugyanakkor nincs is magasabban, mint 70 cm, a hazai mélyebb fekvésű termőhelyek szinte mindegyikén előfordulhat a nyír, igazából azonban az állandó és az időszakos vízhatású területeken érzi jól magát.
Az alföldi homokvidékeken az I. fatermési osztályú nyíresek termőhelyeire jellemző, hogy a humuszos szintek együttes vastagsága a termőrétegben 60-70 cm, a II. fatermési osztályúaknál 40-50 cm, míg a III. fatermési osztályú termőhelyeken 30-40. Látható tehát, hogy a nyír az alföldi meszes, humuszos homokon koránt sem igénytelen fafaj, a talajvíz kedvező mélységű előfordulását, valamint a humuszos rétegek jelentétét igényli, különben csak letörpült, gazdaságos termesztést nem szolgáló állományok kialakítására van csak lehetőség (FARAGÓ, 1987).
Transzspirációja lényegesen nagyobb, mint sok más fafajé. Németországi mérések alapján egy 7-8 éves nyír egy gramm szárazanyag előállításához napi 9,5 g vizet használt fel, míg a bükk 4,8 g-ot, vagy az erdeifenyő csupán 1,9 g-ot. Egy 40-50 éves, II. fatermési osztályú nyír állománynak a fotoszintetikus teljesítménye, ahol a levéltömeg 4940 kg/ha volt, napi szinten 4,7 mm/nap, és éves szinten pedig 430-480 mm/év vízfelhasználás volt. Nálunk, ahol a tenyészidőszaki csapadék mennyisége gyakran ezen értékek alatt marad, a nyír fotoszintetikus teljesítményének csökkenésével kell számolnunk.
Egy 21 éves, 14 m magas elegyes állományban a nyír átlagos levéltömegét 2790 grammnak mérték, ami a bükkhöz hasonló mennyiségű, a fenyőkhöz képest azok mintegy fele volt. Egy fa szerves anyagának előállításához azonban a nyír 5307 kg vizet, hasonló körülmények között a bükk 3801 kg-ot, az erdeifenyő viszont csak 3037 kg vizet igényelt (LYR et al.,1992).
| ||||||||||||||||||||||||||||||
Az 1. táblázatban az egyes fafajok vízháztartásban betöltött szerepét mutatják. A Fekete-erdőben (Schwarzwald) az éves csapadék mennyiségének csak harmadát, felét használják a fák transzspirációra. A nyírnél az egy hektárra eső kisebb szervesanyag tömege ellenére a felhasznált víz mennyisége az itt vizsgált állományokban közel azonos, ugyancsak jelezvén a nyír nagyobb nedvesség igényét. A csapadék egy része elpárolog a talaj felületéről, a laza koronájú, ritkábban álló fényigényes fafajoknál - mint pl. a nyír - ez akár többszöröse is lehet, mint az árnyéktűrők alatt (duglászfenyő alatt 120 mm, a nyír alatt 300 mm). Az intercepciós veszteségek viszont a fenyőféléknél magasabb, mivel a tűlevelűek levélfelülete az őszi lombhullást követően nem csökken jelentős mértékben (LYR et al.,1992).
Habár pionír jellegéből adódóan a talajok szerény tápanyag-ellátottságával is beéri, jó növekedést a tápanyagban közepesen vagy jól ellátott termőhelyen mutat. A növényelemzéssel, a fák leveleinek kémiai analízisével megállapítható, hogy a nyír egy adott tápelemből milyen mértékben ellátott. A kapott eredményeket a 2. sz. táblázat optimális ellátottságot jelentő határértékeivel kell összehasonlítanunk, hogy megítélhessük a nyír tápelem-ellátottságát az adott helyen. Mivel egy adott termőhelyen a tápanyag-ellátottságot még egy fafajon belül is számos tényező (mint pl. a fafaj kora, növény fejlettsége, állományban betöltött szerepe stb.) befolyásolja, ezért szükséges lenne ezen határértékek hazai termőhelyeken történő megállapítása. Ezek hiányában azonban a 2. táblázatban közölt határértékek csak igen jó kiindulási támpontot nyújtanak a nyír tápanyag-ellátottságának nyomon követésére, hazai alkalmazására csak ezen határértékek tesztelése után lehetséges.
| ||||||||||||||||||||||||||||||
A bibircses nyír talajigénye
A nyír talajban általában nem válogat, pionír jellegénél fogva számos, tulajdonságaikban eltérő talajtípuson előfordul. A talajok kémhatásával szemben erősen toleráns, inkább mészkerülő, azonban megtaláljuk a meszes talajokon is, elsősorban akkor, ha a talajvíz számára elérhető mélységben helyezkedik el, vagy a feltalaj kilúgozott. Tápanyag igénye általában kicsi, így a legsavanyúbb, pH 4,5 alatti talajokon is megél.
Hegyvidékeinken, középhegységeinkben a nyírt megtaláljuk a köves-sziklás váztalajokon, a sekély vagy középmély termőrétegű ranker vagy erubáz talajokon, a nyershumuszos savanyú, nem podzolos barna erdőtalajokon és a podzolos barna erdőtalajokon egyaránt. Míg az igen sekély (0-20 cm) termőrétegű talajokon csak letörpült, fának nem nevezhető méreteket ér el, addig már a sekély vagy a középmély termőrétegű talajokon lényegesen kedvezőbb feltételeket talál. Olyan termőhelyek ezek, ahol a talajok vízmegkötő képessége, a hasznosítható vízkészlete közepes, ami némileg ellensúlyozza a talajok kedvezőtlen kémhatását vagy elégtelen tápanyag-ellátottságát. A vízgazdálkodás javulásával nő a nyír szervesanyag produkciója, jobb a növekedése. Általában ezek a termőhelyek tápanyagban szegények, annak ellenére, hogy az erdei avar mennyisége közepes. Csak kedvezőtlenek a mineralizációs feltételek, ezért a tápanyagok nehezen válnak felvehetővé. Az erősen savanyú kémhatás következtében a tápanyagok egy része, mint pl. a nitrogén vagy a foszfor nem felvehető, ezért tápanyag-ellátottsági problémák jelentkezhetnek. Domb- és hegyvidékeinken gyakran találkozhatunk mozaikosan előforduló pszeudoglejes barna erdőtalajokkal. Annak ellenére, hogy a nyír kerüli az agyagos, levegőtlen talajokat, mégis találkozunk vele ezeken a talajtípusokon is, elsősorban akkor, ha a vízzáró réteg a talajok felhalmozódási szintjében helyezkedik el (pl. Soproni-hegyvidék).
Kiterjedtebb előfordulásukkal találkozhatunk a nyugat-dunántúli kavicsos, ún. cseri talajokon. Jól hasznosítja ezen talajok általában sekély (20-50 cm) termőrétegét, amely erősen savanyú (pH 3-4 körüli), jól levegőzött, gyengén fejlett vagy poros szerkezetű, közepes szervesanyag tartalmú (3-4 % humusz), homokos vályog fizikai féleségű (10-15 % agyag tartalom) talaj. Gyakran a vékony termőréteg alatt agyaggal összecementált vízzáró vagy vizet csak igen nehezen áteresztő rétegeket találunk, ami kedvez a változó víz megjelenésének. A téli hóolvadás után (már ha van hó) a talajok kis adszorpciós kapacitása miatt ezek a talajok hamar telítődnek vízzel, gyakran keletkeznek kisebb-nagyobb vízállások, ami a vegetációs időszak első felében akár kedvező vízellátottságot ill. többletvizet jelent a növényzet számára. Amennyiben ezek a változó vízgazdálkodású termőhelyeken a vízzáró rétegek nem közvetlenül a felszínen jelentkeznek, akkor a nyír plasztikus gyökérzete képes jól behálózni a levegősebb, lazább feltalajt. Ezért találkozhatunk a cseri talajokon nyírrel ott, ahol valamilyen ok miatt megszűnt a gazdálkodás és a természetes szukcessziós folyamatokban a nyír pionír jellegéből adódóan gyorsan meg tudta hódítani ezeket a termőhelyeket.
Megtaláljuk ezen kívül az öntéstalajokon is, azonban az erősen kötött, levegőtlen talajokon sínylődik. A hosszabb elárasztást se viseli el, különösen akkor, ha a felmelegedő víz az oxigéntartalmát elveszti és pangó víz alakul ki. A mérsékelten nedves, laza, törmelékes homok vagy homokos vályog talajok jelentik számára az optimumot.
Az Alföld Duna-Tisza közi meszes, humuszos homokjain is ott díszlik (pl. Kunpeszér), állományszerű csoportokat alkotva. Száraz klímakörülmények között a talajjal, talajvízzel szemben igényes fafaj. Jó növekedést nem remélhetünk a meszes homokbuckák hátán, inkább a mélyedésekben fordul csak elő, ott nyújt fatermesztési oldalról is figyelemre méltó eredményt. Kisebb mértékben elviseli a talaj szódatartalmát, ez a körülmény fokozza használhatóságát. A szóda a talajokban 8,5 pH-nál jelentkezik a lúgosan hidrolizáló sók jelenléte következtében. A homokháton igen gyakori, elaprózott mozaikos, mélyebb fekvésű területrészeken előnyös lehet a fenyves-tenger megtörésére és ezért érdemel nagyobb figyelmet (FARAGÓ, 1987).
A talajvizsgálatok szerint a pH tűrése pH 8-ig tart, ennél magasabb pH esetén már növekedés visszaesés következik be. A szénsavas meszet jobban tűri, 15 % szénsavas mész esetén, ha talajvíz közelsége is adott, még kiváló fatermőképességet mutató nyíresek alakulhatnak ki. A szódatartalomra kis mértékben érzékeny. Csekély, inkább nyomokban előforduló szódatartalmat még a talaja felső részén is elvisel, növekedésének számottevő visszaesés nélkül. 100 cm alatti talajrétegekben nyíres alatt előfordult a 0,11 % fenolftalein lúgosság is, ami jelzik, hogy az altalaj szikességét elég jól tűri. Mindez aláhúzza jelentőségét olyan vidékeken, ahol a szódatartalomra érzékenység miatt kevés fafaj áll rendelkezésükre ilyen adottságok hasznosítására (FARAGÓ, 1987).
A nyírt legnagyobb kiterjedésben a nyírségi és a somogyi homokvidékeken találjuk meg. A nyír somogyi előfordulásával, annak erdészeti hasznosíthatóságával és jelentőségével foglalkozott Rumszauer János 1984-ben elkészített doktori értekezésében. Somogyban, ahol az ország nyíres előfordulásának mintegy felét találjuk, a nyír változatos, hullámos térszínen, a közel észak-déli irányú homokvonulatok közötti mély fekvésű területeken és a magasabb buckatetőkön található. Mi is jellemzi azon tájak földrajzi adottságait, ahol természetes úton a legtöbb nyíres létrejött ?
Az egyes homokvonulatokon a pannonrétegből hullámos dombvonulatok rakódtak le, elsősorban a Belső-somogyi homokvidék nyugati és a középső részén, amelyeknek a tetején gyakran finom löszszerű agyagos rétegeket találunk. A zömmel észak-dél irányban folyó patakok mentén valamint a lefolyástalan buckaközökben a pangóvizes lápfoltokban nagy mennyiségű anyag rakódott le. A homok kémiailag savanyú, mészben szegény. A felszínét hajdan sok százra tehető lefolyástalan lápfolt tarkította, a múlt században végrehajtott vízrendezésig, a lecsapolási munkákat megelőzően, a vizenyős, lápos szélesebb medrek és csak nehezen járható, erdős fás ligetek borították. A fennmaradt lápoknak egy tipikus példája a Baláta, ahol a nyílt víz, a sásos-nádasos láprét a fűz-, nyír- és égerláp még ma is megtalálható. Ehhez hasonló pl. a barcsi ősborókás területén a "Nagyberek". Ezek a lápok síklápok, ahol a vízzáró réteg felett kialakuló nyíltszíni vizekben jelentős volt a szervesanyag képződés és levegőtlen körülmények között annak tőzegként történő felhalmozódása. A vízszint változásával a nyílt vizek szélein időszakosan a levegőre került szerves anyag egy része mineralizálódott és/vagy humifikálódott, aminek következtében a víz alatt lévő tőzeglápok valamint a kissé magasabb térszintekre jellemző réti talajok között ún. lápos réti talajok jöttek létre, ahol gyakran találjuk a nyírt.
A somogyi táj arculatának megváltozására nagy hatással volt a II. világháború után a nagyüzemek kialakítása, a kisparaszti gazdaságok megszűnése, aminek következtében a mozaikszerű termőhelyek hasznosítására már nem volt mód. Az addig rendszeresen gondozott belvizi árokhálózat elhanyagolása miatt egyre több elvizenyősödés következett be, és az ilyen terület azután már nagyüzemi gazdálkodásra nem volt alkalmas. A felhagyott kisparcellák, a táblásításra alkalmatlan foltok, valamint a gyenge termőképesség miatt a nagyobb, összefüggő táblák is műveletlenül maradtak, s ezeket gyorsan meghódította a nyír az erdőkultúra számára (RUMSZAUER, 1984).
A területek átlagos hozamainak csökkenése miatt az ilyen táblákat újraerdősítésre adták át. A szerkezetileg laza, gyenge humuszos homok beerdősítése rendszerint fenyővel történik, s ezekben a telepítésekben nagy tömegű nyír újulat jelentkezik. A nyír íly módon állandóan terjeszkedik a tájban. A táj mezőgazdasági művelés alatt álló területeinek védelmét szolgálják az erdők, fásítások, ezekben igen gyakori a nyír elegy. Az erdők és fásítások védő hatása, a nyári csapadék mennyiségével együttesen akadályozza meg, ahogy a somogyi futóhomok váztalaj már nem lehet a szél martaléka. A nyíresek termőhelyeire jellemző, hogy szelíd lejtésű, hosszanti, s nagyjából észak-déli irányban párhuzamosan haladó alacsony, buckás terepen találhatók, rendszerint erdeifenyővel, égerrel, tölggyel elegyesen.
A mozaikszerűen elhelyezkedő rétláp talajok és lápos réti talajok mellett, a magasabb térszinteken gyakran homokos löszön kialakuló, kovárványos barna erdőtalajokon, rozsdabarna erdőtalajokon valamint ezek kombinációjából keletkezett kovárványos rozsdabarna erdőtalajon jelentős a nyír térhódítása. A kovárványos barna erdőtalaj leggyakrabban szárazabb, magasabb helyen fordul elő, egyes szintjei sokszor nem különülnek el élesen, savanyúságuk mérsékelt. Többletvíz hatás esetén rozsdás árnyalatúak. A felszín humusztartalma változó, lehet igen gyengén humuszos, amennyiben a felszínen kialakult humuszos feltalaj a különböző korok eróziójának esett áldozatul, de lehet humuszos is (20-40 cm mély, humusztartalom 2-4 %), ahol a nyír jó növekedést mutat. A kovárvány csíkok a B-szintben (felhalmozódási szint) több cm vastagságúak.
A kovárványos barna erdőtalajok kovárványcsíkja nem tévesztendő össze többletvíz hatás következtében létrejött vaskiválások okozta vöröses barna színeződéssel. A kovárványcsík rendszerint összefüggő, 1-5 cm-es vastagságú, általában gyengén hullámos rajzolatú. A kovárványcsíkok nem tömődnek és nem cementálódnak olyan mértékben, mint a talajvíz hatására létrejött rozsdavörös vaskiválásos réteg. Így nem fordulnak elő a mélyebb fekvésekben, sem a homokbucka hátakon, hanem rendszerint a széles lejtős oldalakon, mintegy a buckák lábánál, a mélyedések peremén találhatók.
A rozsdabarna erdőtalajon a kocsányos tölgyes erdőtípusban üde termőhelyen a nyír tekintélyes méreteket ér el. A rozsdabarna erdőtalaj mind az északi , mind a déli részen igen elterjedt. Ezt a talajtípust a mélyebb fekvésekben, az időszakos vagy az állandó vízhatású helyeken és a magasabb buckavonulatok kovárványos homokján, többletvízhatástól független rozsdabarna erdőtalajokként valamint a kovárványos barna erdőtalajok kombinációjaként is megtaláljuk. A rozsdabarna erdőtalajokat a mélyebb térszintekben kísérhetik a csonka rozsdabarna erdőtalajok és az ezekből másodlagosan képződött, humuszos homokok vagy kialakulatlan rozsdabarna erdőtalajok.
A táj talajainak fejlődésére nagy hatást gyakorol az ingadozó talajvízszint. Talajtípustól függetlenül, a tavasszal felszínig nedves talajszelvényben a nyár végére gyakran csak 2-3 m-re találjuk a talajvizet. Az állandó vízszint-ingadozás ill. a vízpangás következtében vaskiválásokat, vöröses elszíneződéseket találunk. A víz migrációs szintjében ezért gyakran bukkanunk olyan rétegekre, amelyeknek rossz a vízemelő-képességük. Ilyen tulajdonságú réteg rendszerint 40-60 cm-rel a felszín alatt előfordul és igen gyakran egy méternél újabb 20-40 cm-es vastagságra akadunk. Ezek a rétegek száraz időben igen tömöttek és rossz vízemelő-képességűek, csontkeménnyé száradtak. A gyökerekkel átszőtt rétegben néha vízellátási zavar keletkezik a nyári időszakban. A rossz kapilláris vízemelés miatt a mélyre süllyedt talajvízből utánpótlás nem érkezik, s a vaskiválásos, vöröses színű, rozsdafoltok a talajrétegben beton keménységűek és szinte a holtvíztartalmukig kiszáradnak.
Ezeken a termőhelyeken a több métert ingadozó talajvíz, a kiszáradásra való hajlam, a szélsőséges vízgazdálkodás az egyes fafajok számára már talajhiba. Elsősorban az érzékenyebb fafajokra jelent ez hátrányt, amelyek a szélsőségeket kevésbé viselik el, vagy kisebb az alkalmazkodóképességük. Az ilyen termőhelyek nem alkalmasak pl. nyárfatermesztésre, ugyanakkor a keménylombosok termesztése is számos kockázatot jelent. Ezeket a szélsőségeket legjobban talán a nyír képes elviselni, annak ellenére, hogy megél rajta a tölgy, mélyebb fekvésekben a mézgás éger. Az erdeifenyő növekedése is csak gyenge. Ezért is lenne célszerű a nyír intenzívebb alkalmazása ezeken a területeken.
Bidló András - Kovács Gábor
Irodalomjegyzék
BERGMANN, W.: (1983) Ernährungsstörungen bei Kulturpflanzen. - Fischer Verlag, Jena.
FARAGÓ S. (1987): A nyír a Duna-Tisza köze meszes homokján. - Az Erdő 36: 224-225.
GENCSI L. -VANCSURA R. (1997): Dendrológia. - Mezőgazda Kiadó, Budapest.
LYR, H. - FIEDLER, H.J. - TRANQUILLINI, W.: (1992): Physiologie und Ökologie der Gehölze. - Gustav Fischer Verlag, Jena.
KOLOSZÁR J. (1987): Erdőműveléstan I.B. A fafajok erdőművelési tulajdonságai. - Egyetemi jegyzet, Sopron.
RUMSZAUER J. (1984): A nyír termesztése a Somogyi-homokon. - Doktori értekezés, Sopron.
