A bibircses nyír (Betula pendula) nagy elterjedési területtel bíró euroszibériai flóraelem. Pionír faj, Magyarországon az Alföld erősen meszes, szélsőségesen száraz termőhelyeit kivéve mindenütt találkozhatunk vele. Közeli rokonával, a jóval ritkább, szórványos előfordulású szőrös nyírrel (Betula pubescens) könnyen hibridizálódik, a két faj közt igen gyakoriak az átmeneti formák. Herbivor faunájuk gyakorlatilag megegyezik, jelenleg nem ismerünk olyan fajt, amely nálunk csak az egyiken, avagy a másikon fordulna elő. Mivel azonban a bibircses nyír Magyarországon jóval gyakoribb, mint a szőrös, ismereteink, adataink szinte kizárólag erről a fajról származnak. A nyírek rovarfaunájához nagyban hasonlatosak még a rokon égerek rovaregyüttesei. Igen sok faj ismert, mely csak ezen a két fanemen fordul elő.
A polifág lombfogyasztó lepkehernyók közül igen sok (pld. Lymantria dispar, Operophtera brumata, Erannis defoliaria, Colotois pennaria) táplálkozik rajta. Ezek bármelyike számottevő lombvesztést, akár tarrágást is okozhat rajta. A bibircses nyír kedvelt tápnövénye egyik legszebb nappali lepkénknek, a gyászlepkének (Nymphalis antiopa). Sötétszürke, tüskés hernyóinak hátát vörös foltsor díszíti. Időnként kertekben, díszfaként ültetett nyíreken is találkozhatunk egy-egy "fészekaljjal".
Bár tudományos nevét a nyírekről kapta, más lombos fafajokon is megél a szürke pettyesaraszoló (Biston betularius). Hernyója az águtánzás igazi mestere, színében, testfelszíne mintázatában kiválóan illeszkedik a tápnövény vékony ágaihoz, így szabad szemmel csak nagyon nehezen vehető észre.
Finnországban, ahol a bibircses nyír igazán tömeges, leggyakoribb lombrágói az Oporinia autumnata nevű araszolólepke hernyói. Ez a faj meglehetős megbízhatósággal, 8-10 éves gyakorisággal csupaszítja le leveleit. A nyír és az említett araszoló az utóbbi 2-3 évtizedben a növény-állat interakciók kutatásának legismertebb szereplői közé kerültek. Kiváló finn rovarökológusok egész sor újszerű felfedezést tettek a velük kapcsolatos kutatások eredményeként. Többek között megállapították, hogy a nyír aktívan védekezik a hernyók rágása ellen. A tarrágást követő évben a levelekben megnövekszik bizonyos fenolszármazékok koncentrációja, ezek pedig a hernyók túlélésére és a belőlük kifejlődő lepkék termékenységére vannak jelentős negatív hatással. Azaz a jelentős lombvesztést követő néhány évben maga a fa kényszeríti ki a rovar alacsonyabb túlélési-, és szaporodási rátáját, azaz maga csökkenti le annak népességét. A megnövekedett fenoltartalom később visszaáll az eredeti, alacsonyabb szintre, és az araszoló számára csak ekkor válik lehetségessé egy újabb populáció-növekedés. Ehhez kapcsolódó rendkívül érdekes felfedezés az is, hogy a hangyabolyok közelében a levelek fenoltartalma rendre alacsonyabb, mint a bolytól távolodva. Ennek egyszerűen az a magyarázata, hogy a hangyaboly közelségében, annak hatékony védelmét élvező faegyedek nem kényszerülnek arra, hogy az egyébként költséges kémiai önvédelmet alkalmazzák. A bolytól távolabb a hangyák már kisebb fokú védelmet biztosítanak, itt több a lombrágó hernyó, azaz a fák kénytelenek kémiai úton, önmaguk védekezni.
A tápnövényhez való kifinomult alkalmazkodást példázza a csipkés sarlósszövő (Drepana lacertinaria) hernyója. A faj a nyíreken kívül még égereken él. A hernyó a nyír virágzását követően a leveleket rágva táplálkozik. Színében és testfelülete érdes, rücskös voltában is nagyban hasonlít a nyír termős virágzataira. Az éjjel táplálkozó hernyó nappal a virágzatok között rejtőzve gyakorlatilag láthatatlanná válik természetes ellenségei - elsősorban a madarak - számára. A tarkaszövő (Endromis versicolora) a nyírek mellett szintén megél az égereken, hársakon és a mogyorón is. A termetes, szép lepke március-áprilisban repül. Fiatal hernyói csoportosan rágnak, a nappalt fürtszerű csoportokba tömörülve mozdulatlanul igyekeznek átvészelni.
Harmincat is meghaladja a nyír aknázómolyainak száma. Ezek általában oligofág (kevés tápnövényű) fajok, a nyírek mellett még az égeren, illetve mogyorón fordulnak elő. Igen apró, általában 5-6 mm-es szárnyfesztávú lepkék, hernyóik a levél epidermisze alatt rágnak különféle, fajukra jellemző alakú és méretű aknákat. Közülük kizárólag nyíreken fordul elő többek között a nyíraknázó törpemoly (Stigmella betulicola), a szőrösnyír sátorosmoly (Lithocolletis cavella) és a nyíraknázó ősmoly (Eriocrania sparmanella).
A szivarsodró eszelény (Byctiscus betulae) peterakó nősténye sajátos módon gondoskodik utódjai jövőjéről. A tápnövény (nyír, fűz, mogyoró, stb.) néhány levelét hosszanti tekerccsé sodorja össze, és ebbe helyezi petéit. Az itt kikelő kis lárvák védett és "klimatizált" körülmények között fejlődhetnek. A sodrat további előnye, hogy belsejében a fénytől elzárt levelek puhábbak és könnyebben emészthetők.
A nyíreken szép számmal élnek levéldarázs lárvák is. Többségük szabadon rág, de akadnak közöttük levélaknázó fajok is. A Hemicroea crocea nevű faj sajátos, jól felismerhető rágásképet hagy maga után. Lárvái keskeny, hosszú, az erek mentén futó, esetenként elágazó sávokban rágják át a levéllemezt. Az így kialakuló rágatok hieroglifa szerű jelekként maradnak vissza a levélen. A nyír aknászdarázs (Messa nana) nőstényei a nyírlevelek élére rakják petéiket. A levél felszínén készített szabálytalan alakú foltaknák innen indulnak ki. Az aknában a lárva a nap nagy részében (kb. 21 órát) táplálkozik. Az aknázó életmódot folytató levéldarazsakra egyébként általánosan jellemző, hogy szinte folyamatosan táplálkoznak. Ezt a luxust valószínűleg azért engedhetik meg maguknak, mert az akna viszonylagos védettséget biztosít számukra.
A levéldarazsak között igazi óriásnak számít a fekete buzogányos (Cimbex femorata). Európában és Ázsiában is elterjedt. Hamvas világoszöld lárvái jellegzetes, összetekeredett tartásban találhatók a nyír leveleken. A kifejlett darazsak fiatal ágak kérgét rágják körbe. Táplálkozásukat a gyűrűszerűen kialakuló sebszövet könnyen felismerhetővé teszi.
A nyíren előforduló levéldarazsak szépségdíjasa minden bizonnyal a lapátos nyír levéldarázs (Croesus septemtrionalis). Kifejletten 20-25 mm hosszú, kifejezetten szép, sárga-fekete álhernyói júniustól szeptemberig csoportosan, a levéllemez élén táplálkoznak. Sorban, egymást követve rágnak a levéllemez éle felé. Amikor az első helyen haladó lárva eléri a levél csúcsát visszamászik a sor végére. A megfigyelések szerint naponta 17 órát táplálkoznak. Sajátos, figyelemfelkeltő színezetük miatt a madarak általában elkerülik őket. Zavarás esetén "S" alakban meggörbülve, figyelmeztető pózban igyekszenek elriasztani ellenségüket. Közeli rokon faja a szintén nyíreken élő, hasonló életmódot folytató Croesus latipes.
A Betula nemről 5 gubacsszúnyog fajt ismerünk. Mint a gubacsokozó rovarok többsége, ezek is szigorú specialisták, más fafajokon nem fordulnak elő. A Semudobia betulae nevű faj a nyír nőivarú virágaiban, illetve termésében képez gubacsokat, gyakran a magokat is terméketlenné téve.
A nyírek xilofág rovarainak egyik közismert képviselője a nyírfa kéregszú (Scolytus ratzeburgi). A szúk között nagy méretűnek számít, hossza eléri a 6 mm-t is. Anyajárata függőleges, 15-20 cm hosszú. Kirepülési nyílásai sorban, függőleges vonal mentén helyezkednek el. Szintén nyír specialisták a darázsra emlékeztető külsejű nyír üvegszárnyú lepkék (Synanthedon scoliaeformis és Synanthedon culiciformis) is. Lárváik 2-3 évig fejlődnek. Az előbbi idős fák kérge alatt a szíjácsban, utóbbi a törzs belsejében rág.
A Betula nemről Magyarországon eddig 300-nál valamivel több herbivor rovart mutattak ki. Ezzel a fitofág rovarokban leggazdagabb fanemek közé tartozik, a rangsorban csupán a tölgyek (ca. 650 faj) és a füzek (ca. 460 faj) előzik meg. A nyíreken élő fajok között igen sok a specialista, melyek máson nem képesek megélni. Erdeink fajgazdagságának tehát a nyírek jelentős gondnokai. Többek között ezért is kíméletet, sőt gondoskodást érdemelnek!
Dr. CSÓKA GYÖRGY
