A Magyarországon őshonosan előforduló egyes szil fajok herbivor rovarfaunája között igen kicsi az eltérés, igen magas viszont a "genusz-monofág" rovarfajok aránya, melyek szileken kívül más tápnövényen nem élnek meg. Ez tehát azt is jelenti, hogy a hegyi szil rovarfaunájával kapcsolatban elmondottak nagy mértékben vonatkoztathatók a mezei, és vénic szilre is. Szileinken eddig mintegy 130 herbivor rovarfajt regisztráltak, a becslések szerint ennek kb. 90 %-a a hegyi szilen is előfordul.
Törzsében és ágaiban számos xylofág rovarfaj él. Egyaránt kifejlődhet benne a nagy és a kis farontó lepke lárvája (Cossus cossus és a Zeuzera pyrina). Az előbbi akár 3-4 évet is eltölt a törzsben táplálkozva, mire a 10 cm-t is megközelítő nagyságot eléri. Három cincérfajról tudjuk (Clytus rhamni, Exocentrus punctipennis, Saperda punctata), hogy lárváik csak szilek fájában fejlődnek ki, ezeket már a hegyi szilből is kinevelték. Ezek mellett számos további polifág cincér lárvái (pld. Megopis scabrionis, Prionus coriarius, Cerambyx scopoli,…,stb.) is kifejlődnek pusztuló törzsében, illetve ágaiban. Száradó, vastagabb ágaiban él a Magdalis armigera nevű kis méretű (3-5 mm) ormányos bogár is.
A xylofágok csoportjában talán legjelentősebbek a törzs, illetve ágak háncsrészében élő szúk (Acrantus vittatus, Scolytus scolytus, S. multistriatus, S. laevis, S. ensifer, S. pygmaeus). A nagy szil szíjácsszú (Scolytus scolytus) valamennyi közül a leghírhedtebb. Imágói az 1-2 éves ágak villáiban folytatnak táplálkozási rágást, költőjáratuk pedig a törzsek szíjácsában található. Tömeges jelenlétük már önmagában is valószínűleg elegendő lenne a fa elpusztításához, azonban sokkal fontosabb tény, hogy a kifejlett szúk Ophiostoma ulmi nevű tracheomikózist okozó gomba vektorai. Érdemes ismételten megjegyezni, hogy a fertőzés átvitele nem a költőjárat elkészítése során, hanem a táplálkozási rágáskor történik (lásd az E.L. márciusi számában SZABÓ ILONA írását). A nagy szil szíjácsszú mellett más szúfajok is közreműködhetnek a betegség terjesztésében.
A hegyi szil a mezei szilhez hasonlóan fogékony erre a betegségre, "szerencséje" azonban, hogy az erdőkben többnyire szórt elegyként van jelen, ez pedig megnehezíti a szúk, és így az általuk hordozott kórokozó gyors terjeszkedését.
Törzsén és vastagabb ágain találkozhatunk az erősen polifág közönséges kagylóspajzstetű (Lepidosaphes ulmi) hosszúkás pajzsaival, illetve a szilekhez való szoros kötődést nevében is jelző szilfa-pajzstetűvel (Gossyparia spuria).
Levelein több tarkalepke faj is kifejlődik. A nagy rókalepke (Nymphalis polychloros), a gyászlepke (Vanessa antiopa) és a C-betűs lepke (Polygonia c-album) hernyóinak a csalán és más szil fajok mellett tápnövénye lehet a hegyszil is. A tölgyekhez képest kevés, de azért mégiscsak számos polifág lepkehernyó tápnövénye a hegyi szil. Többek között megtalálhatjuk rajta a Lycia hirtaria, a Biston strataria és betularia, az Apochemia pilosaria és a Campaea margaritata nevű araszoló fajok hernyóit is. Ezeken kívül számos bagolylepke (pld. Orthosia stabilis, O. munda, Conistra vaccinii, Cosmia trapezina), valamint a bükk gyapjaslepke (Dasychira pudibunda) és a sárgafoltos púposszövő (Phalera bucephala) is előfordul rajta.
A hegyi szil levelén igen sok, változatos alakú, kisebb-nagyobb levélaknát találhatunk. A Stigmella nemzetségbe tartozó aknázómolyok (S. lemniscella, S. ulmiviora, S. ulmiphaga, S. viscerrella) hosszúkás, kígyózó aknákat készítenek, a Lithocolletis fajok (L. tristrigella, L. agilella) lárváit pedig foltaknákban találhatjuk meg. Nagyméretű, levélfelszíni aknákat készít a Kaliofenusa ulmi nevű levéldarázs lárvája. Az aknázómolyok egyik sajátos képviselője az Ectoedemia amani pedig a fiatal hegyi szil hajtások kérge alatt aknáz. Az aknázómolyok mellett számos zsákhordó moly is táplálkozik a hegyi szil levelein (Coleophora fajok).
A szil olajosbogár (Galerucella luteola) évente több nemzedékkel szaporodik. Tápnövényei a szilek, leggyakrabban a mezei szilen időnként azonban a hegyi szilen is megtalálható. Időnként jelentős lombvesztést is okoz. Nem túl régen egy rendkívül izgalmas és érdekes "szövetségre" derült fény, melynek szereplői a szil, az olajosbogár, és ez utóbbi, Oomyzus gallerucae nevű peteparazitája. Az nőstény 15-25-ös csomókba, levelek fonákjára rakja le petéit. A peterakást röviddel követve - tehát még a tényleges rágás megkezdődése előtt - a szil levelek olyan illatanyagokat bocsátanak ki, mely a specialista peteparazitának megkönnyíti a petecsomók megtalálását, ezzel jelentősen megnövelve a pete stádiumban fellépő mortalitást. Ezt a levélbogár fajt egyébként a múlt század első felében Észak Amerikába is behurcolták, ahol az Európában megszokottnál jóval jelentősebb károkat okozott a szilesekben. Sikerének egyik lehetséges magyarázata, hogy a specialista parazitoidja "itthon maradt", és csak később, biológiai védekezési próbálkozások keretében követhette gazdaállatát az Új Világba.
A szilek sajátos, specialista rovarcsoportját képezik a Pemphigidae családba tartozó, gubacsokozó levéltetű fajok. Ezek többnyire nagy méretű, feltűnő színű, könnyen azonosítható gubacsokat hoznak létre. A Schizoneura lanuginosa nevű faj tyúktojásnyi méretű, hólyagszerű gubacsában sok tetű fejlődik. A gubacs elszáradva még sokáig az ágakon marad. A levélfelszínen képez buzogányszerű, gyakran pirosló, üreges gubacsot a Tetraneura ulmi. Ehhez némileg hasonló, de laposabb, tasakszerű, levélfelszíni gubacsokat képez a Colopha compressa nevű faj. Az Eriosoma ulmi a levél egyik oldalát megvastagítva sodratot képez, mely sárgászöld színezetével elüt az érintetlen levelek sötétzöld színétől.
A hegy szil a fentebb felsoroltakon túl számos további más, érdekes megjelenésű és sajátos életmódú specialista rovarfajnak biztosítja életfeltételeit. Így tehát nem csak önmagában, hanem sajátos rovarfaunáján keresztül is színesíti erdeink összképét.
DR. CSÓKA GYÖRGY
