A SZILEK KERTÉSZETI ÉS KULTÚRTÖRTÉNETI VONATKOZÁSAI

A szilek a ligeterdők, a hegyvidékek fája. E tág areájú nemzetség képviselőinek viszonylag kevés kultúr- illetve kertészettörténeti vonatkozása van. A vad vidékek fája a szilfa, amolyan 'szilaj' fa. És mégis, épp ebből adódik az első átvitt értelmű kapcsolódás: a szil és a szilaj szó összefüggése. "Ezer falu, város, halom, dűlő, határrész viseli nálunk a Szilas és Szilágy nevet. S, hol ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt." írja a századfordulón Eötvös Károly, aki tehát nem véletlenül tartja úgy, hogy a magyarok nemzeti fája a szil. A Földrajzi Nevek Etimológiai Szótára számos táj- illetve helységnevet említ, amelyet 'szilfás helyként' határoz meg. Szil, Győr-Sopron megyei helység neve szilfával benőtt helyre utal. Szilágy község Baranya megyében, amelyet az Árpád-kori oklevelek elsőként 1220-ban említenek 'Zylag' néven, a szil fanév -gy képzős származéka. A Szilágyság Erdélyben a Berettyó, Kraszna, Szamos, részben a Lápos folyók, a Szilágy és a Zilah patak vidékén elterülő történelmi tájunk nevében őrzi az egykor vízjárta terület szil ligeterdeinek emlékét. A Budapest határában Káposztásmegyernél a Dunába torkolló Szilas patak, amely Szilasligetnél ered, elnevezése szintén szilfákkal benőtt területre utal. Szilaspagony Nógrád megyei helységnév fiatal, ritkás szilerdőt idéz.

Az alföldi csárdák környékén is gyakran előfordult a szil, amely terebélyes lombkoronájával árnyékot adott az utazóknak és lovaiknak. Az Árpád kori sűrű faluhálózat az Alföldön a 15. századi pusztásodás és az azt követően a török hódoltság alatt bekövetkezett elnéptelenés következtében erősen megritkult. A települések ma is nagyhatárúak, a lakott helyek távolabb fekszenek egymástól, mint az ország dunántúli és északi régióiban. Az utazások során tehát nem volt feltalálható minden esetben település egy napi járóföldön belül. Különös jelentőséget kaptak ezáltal a csárdák, a vendégfogadók, ahol a lovak pihentetése, váltása az utazás során, a motoros járművek elterjedése előtt legalább olyan lényeges volt, mint az emberek, utazók és a kereskedők ellátása. A csárdákhoz pedig hozzátartozott az árnyat adó szil. Talán nem véletlen, hogy az ókori görögök, akik a fákat isteneiknek szentelték, a szilt Hermész, a kereskedők és a tolvajok istene fájaként tisztelték. A szárnyas sziltermések kísérték a lelkeket Hermész vezetésével a világ ítélőbírája elé. Az elesett hősök emlékére a nimfák mindig árnyas szilfákat ültettek.

A római mitológiájában is megjelenik a szil, itt Juno istennő fájaként. Plinius Secundus leírása szerint Nuceria városában, a cimberek ellen viselt háború idején, a Junonak szentelt ligetben, az istennő oltárára ráboruló szilfa csúcsát levágták, majd csodás jelként tartották számon, hogy ezt követően a fa saját erejéből felépült és rögtön virágba borult, majd a háborús veszteségek után ismét helyreállt a római nép tekintélye.

A római korban a szilnek szerepe volt a szőlőtermesztésben is, a szőlő támasztékául használták. Ebből adódóan megjelent a Dionüszosz kultuszban is. Surányi leírása szerint az Ioláosz tiszteletére épült templom kertjét szilfák díszítették. A valláshoz kapcsolódik a szil jelentősége Dél-Franciaországban is, ahol a terebélyes lombú fákban nem bővelkedő mediterrán vidéken a szil helyettesítette a germánok hársfáját. Árnyékában hirdették isten igéjét és ott ítélkeztek.

Hasonlóan kopár volt a magyar Alföld. A 18. századra fátlanná vált síkvidékünk egyetlen jelenlévő kemény fájaként emlékezik meg Eötvös a szilről. "Van fája a siknak is. De csak puha fája. A nyár, a fűz, a rekettye. Szilaj fája csak a szilfa. Erős, kemény, szívós, viharokkal szembeszálló, a mit hajdan szilajnak nevezett az irodalom is, a népnak nyelve is. Gyümölcsöt nem terem, de éjszakára tanyát ad a varjúnak, seregélynek. A villám kikerüli és ha beleüt is, nem árt neki. Legmagasabb csúcsára odaszáll a turul madár. Onnan nézi a napot s a legelésző fizánkoló ménest. Ágából, fiatal hajtásából faragták őseink az ijjat. Századokon át élt. Kora miatt kihalt szilfát még senki sem látott."

A századfordulón, a leírás idején még nyoma sem volt a szilfavésznek, csakúgy, mint a középkorban sem, amikor azonban a szilek egy erdeinket ekkor erőteljesen kihasználó, faállományukat jelentősen csökkentő tevékenységnek, a hamuzsírfőzésnek estek áldozatul. A szilfa hamujából égették egykor a legjobb hamuzsírt és ennek tulajdoníthatóan már a szilfavészt megelőzően jelentősen csökkent a szilek térfoglalása erdeinkben is. A tényt, hogy az újkorban az Alföldön is ritkaságként fordult elő csupán a szilfa, igazolja Tessedik Sámuel önéletírása. A 18. század végi írás beszámol arról, hogy alföldi fátlan birtokán többféle vad- és gyümölcstermő fajból álló fatenyészetet létesített, azért, hogy meggyőződhessen róla, miféle fajok fognak abban a talajban és azon éghajlat alatt a legjobban és leggyorsabban tenyészni. Az ültetett fajok között a szilt is felsorolja. A kísérlete sajnálatosan eredménytelennek bizonyult, mert mint írja " 1783-ban az én szép és drága faiskolámban és gazdasági kertemben 6 napon át 7 községi bika pusztított." Érdekességként megjegyzendő, hogy a községi tiszttartó, akinél Tessedik panasszal élt az esetet követően, nem tekintette komoly veszteségnek a fák eltiprását és ítéletében kimondta, ha még egyszer hasonló eset történik, a bikák tulajdonosai fogják megfizetni a kárt.

A faállományok értéke a síkvidéken tehát ekkor sem vetekedett az állatokéval és a gabonaföldekével, jóllehet a 18. század végén és a 19. század folyamán a vízrendezéseket követően, a sztyeppesedő Alföldön az elszabadult futóhomok megkötésére és a gátak védelmében már megkezdődtek a fásítások, főként nyár- és fűzfajokkal, később akáccal, majd jellemzővé vált a gyümölcsösök és szőlők telepítése. Szilek, a vízfolyásokat kísérő tölgy-kőris-szil ligeterdők újratelepítéséről azonban nem tudósítanak a korabeli források. Nem is történhetett, hiszen a gátak közötti hullámterek ökológiai adottságai főként a puhafás állományoknak kedveznek, a mentett oldalon pedig a megfelelő vízellátottság hiánya és a szántóföldi gabonatermesztés területének rohamos növededése akadályozta a keményfás ligeterdők ismételt térnyerését.

A szilt gyógyító növényként is ismerték a korábbi századokban. Az újkor hajnalán, a természettudomány első közép-európai, az ókori görög nyomdokain induló botanikai leírásai között van Matthioli 1571-ben megjelent orvosi növényleltára. A szerző Theophrastos nyomán mezei (U. campestris) és hegyi szilt (U. montana) említ. Dioscoridesre hivatkozva írja, hogy a fa héját borban feloldva a gyomorbántalmak orvosolhatók. Említi továbbá, hogy a szilfa virága megöli a méheket.

Melius Juhász Péter 1578-ban Erdélyben kiadott Herbáriumában a szilfa hasznairól szólva Matthioli munkáját idézi, immár magyar nyelven. Diószegi 1807-ben kiadott Magyar Füvészkönyvében a mezei szilt sima szilként írja le (Ulmus campestris) ezen kívül említi a "kérges" (U. suberosa), a "nyóltzhímű" (U. effusa), és az "amerikai" (U. americana) szilt.

A szilek, amelyek mint láttuk erdőalkotóként jelentős mértékben visszaszorultak a 19. századra, mindinkább egyedi, különös becsben tartott fákká váltak, amelyek a néphit és a legendák világában, valamint a tájképi kertekben, arborétumokban is fontos szerepet kaptak.

Emlékfáink, évszázados famatuzsálemeink között - amelyek történelmünk nagy alakjaihoz kötnek a mondák és a néphit - hasonlóan a hársakhoz és a vadkörtefákhoz, több szilfát is találunk. Szekszárd mellett, Tolna megyében található Béri Balogh Ádám szilfája, amely a kuruc generálist elfogatásának helyét jelezve vált híressé. Rákóczi fáink között is megjelenik a szil. A legenda szerint az ifjú Rákóczi Máramarosban, az úrmezei határban álló szilfa alatt költötte el utolsó ebédjét, mielőtt Lengyelországba kibujdosott. A környékbeli ruszinok annyira tisztelték a fejedelmet, hogy keresztet állítottak a szilfa alá, hadd süvegelje meg - írja Jankovics Marcell emlékfáink bemutatásánál. A máramarosinál is ismertebb Rákóczi fa, a ma már sajnos csak emlékében fennmaradt akarattyai szilfa - amelynek árnyékában a fejedelem kinyilvánította " a nemzet akarattyát". A Balaton déli magaspartján, Akarattya település határában, a csárda mellett állt több évszázadig ez a legendássá vált szil. "Csodálatos alkotása a természetnek, dereka, főtörzsöke csak ember magasságnyi. Tehát nem volt társa a közelben soha nem versenyezhetett senkivel, vele se versenyzett senki. Születése óta magányosan állt ott dombtetőn büszkén védtelenül, viharok és villámok ostromában.... Milyen régi ez a fa! Meg nem lehet mondani. Az 1532-iki kenesei országgyűlés már ott látta, ott találta. " írja Eötvös az Utazás a Balaton körül c. művében.

A szárazság meghatározó szerepet töltött és tölt be a szilfabetegség terjedésében. Rapaics 1940-ben arról tudósít, hogy a harmincas években Budapesten a több, mint ötszáz utcát díszítő fasorokban található szilek a hársakhoz hasonlóan különösen sínylődnek " a nagyváros sivatagi klímája idő előtt megfosztja lombjuktól a legszebb fákat, s a nyári árnyék elvesztésért nem kárpótlás a másodszori lombosodás. "

A 19. században szép számmal létesített tájképi kertekben, arborétumokban azonban ma is számos szilfajt és változatot találunk, amelyek átvészelték a szilfavész pusztítását. Azokban a nagy parkokban, ahol jó a talaj vízellátottsága és a kiterjedt fás növényállomány kedvezően befolyásolja a páratartalmat, kevésbé pusztított a betegség. A Körös parton, az 1800-as évek derekán és második felében, az elődök Anna ligeti telepítéseit folytató Bolza Pál gróf, apja nyomdokain lépkedve alakította ki a Szarvasi arborétumot, részben a szomszédos Anna liget fáinak átültetésével. A létrehozó "becenevét" viselő gyűjteményeskert, a Pepi kert 1960-as években készült növényleltára hét szilfajt és további három változatot sorol fel. (Ulmus americana - fehér szil; Ulmus carpinifolia - mezei szil; Ulmus carpinifolia 'Wredei'- sárga szil; Ulmus glabra - Hegyi szil; Ulmus glabra 'Exoniensis'- oszlopos hegyi szil; Ulmus glabra 'Pendula' - szomorú szil; Ulmus laevis - vénic szil; Ulmus parviflora - kínai szil; Ulmus pumila - turkesztáni szil; Ulmus rubra - vörös szil. A Soproni Egyetem arborétumában 5 szilfaj: Ulmus americaana, U. laevis, U. parviflora, U. minor var. suberosa, U. parviflora, U. pumilla var. arborea található fel. A Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem budai arborétuma az alapfajokon túl néhány ritka, illetve különleges fajnak, változatnak ad helyet: Ulmus x elegantissima 'Jaqueline Hillier', Ulmus parviflora, Ulmus pumila var. arborea.

A mai dísznövény enciklopédiák számos Ulmus fajt és változatot mutatnak be, amelyeket hosszú életűként jellemeznek és a fentiek alapján érthetően a nagy parkokba ültetendő taxonok közé sorolnak. Az 1980-ben kiadott Kertészeti Dendrológia tankönyv a díszkertekben alkalmazható fajok közül az Ulmus pumilla var. arborea-t tartja a szilvavésznek leginkább ellenállónak.

A faiskolák, csemetekertek kínálata azonban a dendrológiai felsorolásoknál lényegesen szerényebb, sok árudából teljesen hiányzik a szilek választéka. Az Öko Plant Sopronhorpácsi árjegyzékében az Ulmus hollandica 'Lobel' az egyetlen szilfaj, a szombathelyi Prenor egyedül az Ulmus pumilla-t forgalmazza. Az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet erdészeti csemeteleltárában négy szilfaj Ulmus laevis, az U. minor, az U. pumilla ssp. arborea és az Ulmus scabra szerepel. Díszkerti, parképítészeti felhasználásuk így várhatóan meglehetősen korlátozott jelentőségű lesz a közeljövőben is.

Konkolyné dr. Gyuró Éva

Források:

BAUECKER A.: A Szarvasi arborétum. Mg. Kiadó. Bp. 1970.
DIÓSZEGI S. - FAZEKAS M.: Magyar füvészkönyv. Debrecen. 1807.
EÖTVÖS K.: Utazás a Balaton körül. Révai Kiadó.1905.
GODET J. D.: Fák és cserjék. Officina Nova Kiadó. Bp. 1993.
JANKOVICS M.: A fa mitológiája. Csokonai Kiadó. Bp. 1991
KISS L. szerk.: Földrajzi Nevek Etimológiai Szótára. Akadémia K. Bp. 1983.
MATTHIOLI P. A.: Senensis, Medici, Compendium. Venetiis. 1571.
MELIUS P. : Herbárium. Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól. Reprint. Kriterion. 1979.
NAGY B. szerk.: Díszfák, díszcserjék termesztése és felhasználása. Kertészeti Dendrológia. Egyetemi Tankönyv. Mg. Kiadó Bp. 1980.
PLINIUS S.: Historia Naturalis. A természet históriája. A növényekről. Natura. Bp. Reprint. 1987.
RAPAICS R.: Magyar kertek. Természettudományi Kiadó. 1940.
READERS DIGEST: Encyclopedia of Garden Plants and Flowers. London. 1971.
SCHMIDT G. - KELLER PINTÉR J.: Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Budai Arborétuma. Bp. 1996.
SURÁNYI D.: Kerti növények regénye. Mg. Kiadó. Bp. 1985.