A hegyi szil botanikai jellemzése

Nevezéktana

LINNÉ 1753-ban megjelent főművében, a Species plantarum-ban a mezei szileket és a hegyi szilt még nem különítette el, mind a hármat együttesen kezelte, s Ulmus campestris névvel látta el őket. A hegyi szilt az U. campestris-ből 1762-ben W. HUDSON hasította ki, s a Londonban megjelent Flora Anglica első kiadásában Ulmus glabra néven írta le. Későbbi, már csak szinonímként figyelembe veendő nevei az U. scabra és U. montana. Mindhárom fajnév latin eredetű, a < glabra > simát jelent, mely a hegyi szil sokáig sima kérgére utal. A < scabra > jelentése érdes, ezt a fajnevet a levélfelület érdessége alapján adta neki MILLER. A < montana > megfelel a magyar fajnévnek is egyben, mivel előfordulása elsősorban a hegységekre korlátozódik. Az Ulmus nemzetségnév egyébként a szilfa latin köznyelvi alakjából került be a Linné-féle nevezéktanba.

Elterjedése

Európai elterjedésű faj, aerájának határa Észak-Skócián, Közép-Skandinávián, a Ladoga-tó környékén és a Káma felső folyásán húzódik keresztül. Legészakabbra Norvégia partvidékén a 67. szélességi körig hatol fel. Nyugat-Európában az atlanti partvidékre már nem ereszkedik le, Kelet- és Dél-Európában szórványosabb a megjelenése. Keleti irányban elterjedési területe megközelíti az Ural-hegységet. Észak- és Kelet-Európában elsősorban a síkvidék fafaja, Közép- és Dél-Európában viszont már a hegyvidékeken bukkan fel, ahol a bükkösök jellemző elegyfája (1. ábra).
Vertikális megjelenésére itt a Kárpát-medencében FEKETE LAJOS és BLATTNY TIBOR 1913-ban megjelent nagyszabású munkájából (Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a Magyar Állam területén) kaphatunk képet. E szerint az előfordulás alsó határa átlagosan 430 m tszfm., a felső határ átlagosan 1050 m tszfm. Legmagasabbra a Délmagyarországi-hegyvidéken a Godján-Szarkó-hegységben hatol, itt a Suku-völgy északkeleti kitettségében 1460 m tszfm.-nál található meg. További magassági megjelenéseit
az 1. táblázat mutatja.

Előfordulása

Hazánkban elsősorban a középhegységekben találjuk, de megjelenik a Nyugat- és Dél-Dunántúli-dombvidéken is (2. ábra). A bükkösök kísérő fafaja, de jellemző a szurdokerdőkre, továbbá a patakmenti égerligetekre is. Leereszkedik az alföldperemi részekre is, ahol elsősorban a keményfás ligeterdőkben ver tanyát, így ezeken a helyeken a simalevelű mezei szil és a vénic-szil mellett a hegyi szil is megtalálható.
Élőhelyének tömör összefoglalását adja FEKETE LAJOS és MÁGÓCSY-DIETZ SÁNDOR 1896-ban megjelent Erdészeti növénytanukban: "Hegységi erdeinkben szórványosan fordul elő, és gyakran köves tetőkön a hegyi juharral együtt tarkázza a bükkerdőségeket."

Alaktana

Közepes termetű fafaj, a 25 m-es magasságot ritkán haladja meg. Kérge sokáig sima, barnásszürke, később mélyebb hosszanti és sekélyebb keresztbarázdákkal tagolt, a kéregcserepek felső rétegei idősebb korban lehámlanak. Vesszeje a többi hazai szilfajhoz képest vastag, zöldes- vagy sötétbarna, elálló, merev serteszőröktől borzas. Tojásdad rügyei a levélripacs felett ferdén helyezkednek el, feketésbarnák, pikkelyeiket rozsdavörös szőrzet borítja. Virágrügyei duzzadtak, gömbölydedek, a váltakozó állású levelek kétfélék lehetnek: 1. az erőteljes hosszúhajtásokon - melyekből később a tartóágrendszer alakul ki - a csúcsukon háromkaréjúak, karéjaik hosszan kihegyesedők; 2. a gyengébb hosszúhajtásokon és a rövidhajtásokon elliptikusak vagy többnyire visszástojásdadok, nem karéjosodók. A levél 8-16 cm hosszú, lekerekített válla gyengén asszimetrikus, széle kétszeresen fűrészes, csúcsa hirtelen kihegyesedő, nyele rövid, szőrös. A levéllemez vastag, fénytelen, sokerű (14-20 érpár), felül igen rövid serteszőröktől érdes, fonáka pelyhes vagy érdes, az érzugokban fehéren szakállas. Későn lombosodó faj, őszi lombszíneződése sárgászöld.
Virágai gömbölyű csomókban nyílnak, ülők, általában kétivarúak, de előfordulnak a csak porzósok is. A virág forrt leple 5-6 tagú, melyek csúcsa rozsdabarnán szőrös, a porzók száma megegyezik a lepelfogak számával. A kétkaréjú bibe élénkpiros. Márciusban, lombfakadás előtt virágzik. Lependék termése kerekded vagy visszástojásdad alakú, 2-2,5 cm hosszú, kopasz, a makkocska a szárny közepén található. A termés sokáig zöld marad, május első felében érik és hullik. A lependékek szárnyai a késői lombosodásig fotoszintetizálnak.
Irodalmi források szerint nem ritkák az 500 évnél idősebb egyedek. Hazánk legtermetesebb hegyi szilfája a Veszprém megyei Ráktanyán található, melynek törzskerülete 480 cm, magassága 18 m.

Változatossága

Mint általában a szilek, a hegyi szil is jelentős változatosságot mutat a levelek nagysága, alakja, szőrözöttsége tekintetében. Hazánkban a var. glabra változata mellett megtalálható a var. pannonica is, melynél a levelek fonáka, a levélnyél és a fiatal hajtások mirigyesek. Ez a változat nálunk a Dél-Dunántúlon fordul elő.
A mezei szil (U. minor) és hegyi szil mesterséges úton létrehozott hibridfaja a holland szil (U. x hollandica). Fajtái a múlt század elejétől kezdtek elterjedni Nyugat-Európában. Mivel gyökérről sarjad, ezért telepítési helyén sokáig fennmarad, s kis mértékben terjeszkedni is tud. Gyakrabban föllelhető fajtája a 'Hollandica', 'Vegeta' és 'Commelin', utóbbi rezisztens a szilfavésszel szemben. Ennek forgalmazása hazánkban is engedélyezett.