BOTANIKAI JELLEMZÉS

Nevezéktan

A madárcseresznyét 1753-ban LINNÉ, a nagy svéd botanikus Prunus avium néven vezette be a tudo-mányba, Species plantarum c. művében ő adja először e faj tudományos leírását. A Prunus tudományos nemzetségnevet a görög prumnon, illetve az ebből levezethető latin prunus név alapján alkotta LINNÉ, mely mindkét nyelvben a madárcseresznyével rokon szilvafát jelöli. A fajnévként szereplő avium a latin avis-ból származik, s utal arra, hogy e fajt elsősorban madarak terjesztik. A mintegy 200 fajt magába foglaló népes Prunus nemzetséget később felosztották, így 1794-ben MOENCH a madár-cseresznyének a Cerasus avium tudományos nevet adta. Az új nemzetségnév Cerasunt kisázsiai város nevéből, illetve az ebből levezethető görög kérasos (= cseresznye) szóból származik.

Elterjedés

A kultúrába vett madárcseresznye kivadulása és meghonosodása miatt pontos elterjedési területét ma már nehéz közreadni. Az area java része Közép- és Nyugat-Európára esik, hiányzik a német-lengyel síkságról, az Alpok és a Nagyalföld jelentős részéről. Dél-Európában szórványos előfordulása van a Kau-kázusban, Olaszországban, a Balkán-félszigeten. Fel-tehetően őshonos Nagy-Britannia délkeleti részén, viszont megkérdőjelezhető az észak-afrikai sponta-neitása. Szigetszerű megjelenése van még a Fekete-tenger környékén, a Kaukázusban és a Kaszpi-tó déli részén is. A folytonos elterjedési területet szemlélve szembetűnik a szubatlanti súlypont, ami egyben utal a madárcseresznye ökológiai igényeinek jellegére is. Kontinensünkön a 65. szélességi körtől északra ősho-nosan már sehol sem találjuk, dél-skandináviai meg-jelenése teljes egészében kivadulásnak tekinthető. Elterjedésének vertikális tagolódását elemezve el-mondható, hogy tipikusan a középhegységek fája, azaz szubmontán elem. A központi Alpokban is - ahol egyébként meglehetősen ritka - csak 1700 m tszf. magasságig kapaszkodik fel, itteni példányai már csak cserjetermetűek maradnak, s termést ritkán érlelnek. A kárpát-medencei megjelenés függőleges tagozódásáról jó képet kapunk FEKETE LAJOS és BLATTNY TIBOR 1913-ban megjelent "Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a Magyar Állam területén" c. könyvéből. Nagyszabású művükből kiderül, hogy a Kárpátok és a Kárpát-medence viszonylatában a madárcseresznye átlagosan 938 m tszf. magasság mellett fordul elő. Legmagasabbra a Déli-Kárpátokban kapaszkodik: a Szebeni-havasok-ban 1304 m-ig hatol.


Hazai előfordulás

Jelenlegi hazai előfordulásáról az üzemtervi adatok alapján összeállított térképből kaphatunk képet. Eszerint előfordulásának súlypontja a Magyar-középhegységre és a Dunántúli- (különösen dél-nyugat-dunántúli) dombvidékre esik. Síkvidéken csak aIföldperemi helyzetben találjuk, a Szatmár-beregi-sík, Nyírség, Szigetköz, Mezőföld és Dráva-sík erdeiben bukkan fel, a kontinentális klímahatás alatt álló többi alföldi területről hiányzik.

Alaktani jellemzés

Termet és kor tekintetében csak szerény méreteket ér el. A 20 m-nél magasabb egyedek ritkák, a 25 m-t csak kivételes esetben lépi túl. Enyhén hajlott, hengeres, a koronában is végigkövethető törzsét vörösesbarna, fényes, gyűrűsen elváló kéreg borítja. Idősebb egyedeken a törzs alján durván repedezett, feketésszürke kéreg alakul ki. Koronája szabad állásban széles tojásdad alakú, laza szerkezetű, zárt állásban magasra tolódó, sudaras, törzse jól feltisztuló. Hajtásrendszerében nagyon sok rövidhajtás jön létre, ezek a keskeny rügypikkely-ripacsoktól sűrűn gyűrűzöttek, rajta a rügyek csokro-san állnak. Itt a középső, keskenyebb rügy levélrügy, míg a körülötte álló duzzadtabb rügyek virágrügyek. A több éves, fejlettebb rövidhajtásokat a kertészeti szakirodalom bokrétás termőnyársnak vagy termő-bokrétának hívja. Vörösesbarna, szürkés foltokkal borított hosszúhajtásán a fényesbarna, hegyes rügyek szórtan állnak. Lombozata sajátos, leveleit ugyanis kissé csüngeti. A 6-15 cm hosszú levelek tipikus mezofita (üde termőhelyeken élő növény) külsőséget kölcsönöznek a fajnak. A visszástojásdad vagy elliptikus, nagy felületű levelek lemeze vékony, többnyire gyengén fénylő, enyhén redős felületű és világoszöld színű. Különleges, párologtatást szabályozó berendezésekre különösebben nincsen szüksége, kifejlett állapotban csak a levélfonákon kiemelkedő erezet mentén találunk maradó pelyhes szőrzetet. A 3-5 cm hosszú levélnyél a napos oldalon pirosasra színeződik, s a levélváll közelében rajta két fejlett, vöröslő mirigyszemölcsöt találunk. Ezek a madárcseresznyére feltűnően jellemző mirigy-szemölcsök egyébként működésképtelenné vált virágon kívüli nektáriumok. Õsszel lombozata sárgán át vörösesre színeződik, különös dekoratív külsőt kölcsönözve a fának. Április második felétől, lombfakadással egyidőben megjelenő virágai fehérbe öltöztetik az ébredező erdő madárcseresznyéit, ilyenkor már messziről fel lehet fedezni őket. A rövidhajtások csúcsán rendszerint 2-5 virágú, hosszú kocsányú csomókat találunk, melyek alapjánál sárgás, szétterülő fellevelek vannak. Fényes felületű, csonthéjas termései júniusban érnek, a csontár göm-bölyű és sima felületű. Magjai ciánglikozidot tartal-maznak, ezért mérgezőek.

A madárcseresznye egyike a leggyönyörködtetőbb fáinknak. Télen a fénylő vörösesbarna, gyűrűsen elváló kérge, tavasszal bőséges virágzása, nyáron feketéspiros, madarak kedvelte termése, ősszel a sárgától a vörös minden árnyalatáig pompázó lombszíneződése méltán teszi a magyar erdők pompás díszévé.

Változatosság a fajon belül

A madárcseresznye változatossága főleg a levelek nagyságában, a termés színében, ízében és nagy-ságában mutatkozik meg. Alakkörében a legjelen-tősebb eltérések az elterjedési terület déli és délkeleti részében tapasztalhatók. Mivel termesztésbe vont változatai könnyen kivadulnak, s a vadon élő madár-cseresznyével kereszteződnek, ezért egyes populá-ciókon belül is nagyfokú változatosság lép fel. A vadon termő alfajt (ssp. avium) elsősorban kicsi, 1 cm-nél kisebb, kemény húsú, alig leveses, kesernyés ízű és éretten fekete színű termései alapján lehet felismerni. Termesztett kultúrváltozatait két nagyobb csoportba sorolják: 1. puha, leveses húsú, édes ízű, éretten fekete termésű szívcseresznyék (convar. juliana); 2. kemény, ropogós húsú, alig leveses, kevésbé édes, éretten piros termésű ropogós cseresznyék (convar. duracina).

Más fajokkal alkotott hibridjei közül a madár-cseresznye - csepleszmeggy keverékfajt kell ki-emelni. Neves dendrológusunk, KÁRPÁTI ZOLTÁN 1944-ben Cerasus x mohácsyana névvel illette ezt a hibridet, mely elsősorban a madárcseresznyének már nem kedvező meleg, meszes talajú, száraz és napos termőhelyeken életképes. Gyakran kisebb (10 m) fává is megnő, levelei a csepleszmeggyéhez hasonlóan kicsik és bőrszerűek. A sajmeggyel és közönséges meggyel alkotott hibridjei a természetből nem, csak mesterségesen előállítva ismeretesek.
TERMÕHELYI IGÉNY

A madárcseresznye termőhelyi igénye a magyaror-szági erdészeti termőhelyértékelés kategóriái szerint a következőképpen határozható meg.

A madárcseresznye tipikus mezofil fafaj, súlyponto-san gyertyános-tölgyes klímaövezetben fordul elő, de (kevésbé jellemzően) egy-egy szál előfordulhat a bükkös és cseres-kocsánytalan tölgyes övezetben is. Az erdős-sztyep klímaövezetből hiányzik.

A hidrológiai viszonyokat (a csapadékon kívüli víz-bevételi lehetőségeket) tekintve általában a "többlet-vízhatástól független" kategóriában fordul elő, vagyis jellemzően a csapadékvíz mennyiségére támaszkodik. Ez utóbbi szükséges mértéke 650-750 mm/év közötti, ritkán ezen alul vagy felül is előfordul, de ilyenkor a talajviszonyoknak, klímának az optimumot kell mu-tatnia számára. Nagyon ritkán megtaláljuk még a szivárgó vizes hidrológiai kategóriában is, valamint a talaj mélyebb rétegeiben megjelenő, víztorlasztó réte-get képező agyagos talajréteg esetén a "változó vízel-látottságú" kategóriában is, de ez már semmiképpen sem jellemző rá, inkább a véletlen telepíti meg ilyen helyen.

Talajtípusok vonatkozásában elsődlegesen a barna erdőtalajok főtípusában van, legjobb növekedéssel az agyagbemosódásos barna erdőtalajon, valamivel gyengébb növekedéssel a barnaföldön találjuk. He-lyenként előfordulhat a podzolos és kovárványos barna erdőtalajokon is. Kisebb jelentőségű talajtípus-előfordulás az elterjedési területén belül: barna rend-zina, mélyebb ranker talajok. A talaj fizikai félesége vályog, kevés agyagosodás még lehetséges előfordulási helyén. Homok csak akkor, ha kovárványcsíkos vagy rozsdabarna erdőtalajokon vizsgálódunk. A talajban kevés kőzettörmelék is lehetséges, elsősorban a szurdokerdők rendzina talajaiban vagy hordalék talajain. Termőréteg mélység tekintetében a közepes mélységűtől az igen mély termőrétegig mindenütt lehetséges. Sekély talajon nem érzi jól magát, ideig-óráig tudja magát fenntartani. A Majer-féle erdőtípus-rendszerben a félszáraz, üde-félnedves kategória a neki való (Melica uniflora ökológiai fajcsoport), száraz vagy vizes kategóriában nem találjuk.

CSEMETENEVELÉS

Jelentősége a magyar csemetetermesztésben

A madárcseresznye hosszú ideje kedvelt fafaja a magyar csemetetermelőknek. Egyéves csemetéje egy-aránt keresett erdészeti és gyümölcsfaiskolai célokra Nyugat-Európában. Sajnos a termelés számszerű ada-tait elemezve, a hazai felhasználás nem mutat ked-vező képet, a madárcseresznye alárendelt jelentőségű a magyar erdészeti csemetetermelésben. Ha pedig ab-ba is belegondolunk, hogy ebből a szerény mennyi-ségű megtermelt anyagból csak egy kis hányad marad a hazai erdőkben (jelentős része exportra kerül, másik jelentős hányadot pedig gyümölcsfa alanynak használnak fel), akkor jogosnak tűnik egyes szakemberek félelme, hogy más fafajok mellett a madárcseresznye is eltűnik lassan az erdeinkből.

Magkezelési és csemetetermelési módszerek

Hagyományos módszer szerint a júliusban érő termést a fa alá leterített ponyváról vagy fóliáról szedik fel. Az igazán szép törzsalakú fákról így kevés magot lehet begyűjteni, mert arra a fa nagy méretei miatt nincs mód, hogy a termést éretten, időben leverjék vagy lerázzák. A ponyvára csak az hullik le, amit a madarak meghagynak. A termés lerázása vagy leverése csak az alacsonyabb fák esetében jöhet szóba, amelyek rendszerint nem a legjobb genotípusok. Ezáltal félő, hogy negatív génszelekció is történik az évek során.

A madárcseresznye magja közel gömbölyű, 7,7-8,5 mm hosszú, 6,8-8,0 mm széles és 5,3-6,0 mm vastag csontár. 1 kg tiszta magban 5-7000 db mag van, ezer-magtömege 150-200 g között ingadozik, az erdészeti gyakorlat 180 g átlag ezermagtömeggel számol. A hazai termesztési gyakorlat szerint, a begyűjtött ter-mést egy-két napos erjesztés után kimossák és rend-szerint azonnal el is vetik. Ha valamilyen oknál fogva nem kerül sor a nyári vetésre - amit egyébként legké-sőbb szeptember végéig kell elvégezni -, akkor a magot nedves közegben rétegelve, 3-5 oC-on kb. 3 hónapig tárolják és márciusban vetik. A rétegelés kezdetét tehát a tervezett vetési időpontból visszafelé számolva kell megállapítani. A takaróföld vastagsága 3-4 cm. 100 %-os használati értékű magból egy fo-lyóméterbe 50 szemet vagy 90 g-ot kell kalkulálni. Rendszerint erélyesen kel és 1 éves korára eléri, sőt lényegesen meghaladja a kiültethető méretet, amikor 19 db/fm kihozatallal lehet minimálisan számolni.

A madárcseresznye magjának ke-zelésével kapcsolatban francia és lengyel kutatók megállapították, hogy a mag igen mély embrio-nális nyugalomban van, amihez egy viszonylag gyenge maghéj-gátlás társul. Tapasztalataik sze-rint a hagyományos rétegelési el-járások nem mindig hoztak kielé-gítő eredményt, a vetések sok esetben egyenetlenül, foltosan keltek. Mindamellett hogy ez gazdaságilag kedvezőtlen, ökoló-giailag sem kívánatos, mert a genetikai változatosság csökke-nését eredményezi. A fent emlí-tett kutatók által kidolgozott vetés előtti magkezelési eljárásezeket a hátrányokat kiküszöböli és egyenletes kelést eredményez. Az eljárás lényege, hogy a frissen begyűjtött, kimosott magot először két hétig 20 oC-on, majd szintén két hétig 3 oC-on, végül újabb két hétig 25 oC-on, mindig nedves közegben tárolják. A meleg fázisok időtartamát akkor célszerű növelni, ha a kezelés után a magot hosszú időre be akarjuk tárolni. Megállapításaik szerint a rétegelő közeg el is hagyható, arra kell csak vigyázni, hogy a mag ne száradjon ki a kezelés során.

Az előkezelést követően a felhasználónak választási lehetősége van: azonnal elveti a magot vagy hosszabb időre betárolja. A tárolásnak akkor van létjogosult-sága, ha több magunk van, mint amennyit el szeret-nénk éppen vetni, ha értékes genotípus magját későb-bi vetésekhez is át szeretnénk menteni, vagy ha a csemetekert állapota, vagy az időjárás nem teszi lehetővé az azonnali vetést. A tárolás lényege az, hogy a magot az előkezelés után, környezeti hőmérsékletű levegővel való átfúvatás, vagy egyszerű szikkasztás útján 8-10 % nedvességtartalomra kiszárítják és -5 oC-os hűtőbe helyezik. Ily módon kezelve, a madárcseresznye magja évekig eltartható és vetésre készen, bármikor elővehető. A vetés előtt csak egy rövid ideig tartó újranedvesítésre van szükség.

A kelés után a csemete gondos kezelést igényel, ami öntözésből, és 10-14 naponként ismételt, gomba elleni permetezésből áll. A csíracsemeték nagyon érzékenyek a cilindrospóra-fertőzésre, ami ellen Dithane M-45-tel végzett megelőző permetezéssel lehet védekezni. Később a blumeriellás levélfoltosság okozhat érzékeny kárt az állományban. A károsítás rendszerint május végén, június elején jelentkezik, az alsó levelek színén liláspiros erek által határolt foltok formájában. A fertőzőtt levelek elsárgulnak, majd nemsokára lehullanak. A fertőzés gyorsan tovaterjed az állományban. A gomba ellen május közepétől, a negyedik-ötödik lomblevél megjelenéséig 10-14 naponta végzett, rendszeres permetezéssel lehet védekezni. Az alkalmazható vegyszerek: Dithane M-45, Orthocid 50 WP, Zineb 80, Fundazol 50 WP. Gyakori a levéltetű fertőzés, ami ellen Bi 58 EC, Unifosz 50 EC, vagy Pirimor 50 DP vegyszerrel lehet védekezni.

A bojtos gyökérzet a tenyészidőszak elején, éles szerszámmal elvégzett alávágással, már 1 éves korra is biztosítható. A tapasztalat szerint ezek a csemeték életképesebbek, a betegségekkel szemben ellenállób-bak, mint az alávágatlanok.

ERDÕMÛVELÉSI TULAJDONSÁGOK

A madárcseresznye a gyertyános-kocsánytalan tölgyesek és gyertyános-kocsányos tölgyesek tipikus elegyfája, ökológiai igényei csaknem egybeesnek a gyertyánéval. Szórványosan fellép még a bükkösökben, üdébb tölgyesekben, szikla- törmeléklejtő- és szurdokerdőkben is. A szárazabb hegyvidéki tölgyesekben és bokorerdőkben csak letörpülő, rövidebb életkorú egyedeit lehet megtalálni. Fényigényes fafaj, ezért általában a felső koronaszintben fordul elő. Alászorult helyzetben, erős árnyalás mellett sínylődik. Fiatalon gyorsan nő, de életkora meglehetősen rövid. 100 évnél idősebb madárcseresznyéről így alig van tudomásunk, 70-80 éves korában rendszerint bélkorhadásnak indul, s elpusztul.

A madárcseresznyét az erdészeti gyakorlat másodrendű fafajként tartja számon, mennyiségi fatermesztés szempontjából jelentősége nem nagy. Erdeink sokféleségének, fajgazdagságának fenntartása érdekében, valamint a minőségi fatermesztés és vadgazdálkodás (utóbbinál a madárcseresznye gyümölcsére kell gondolni) szempontjából azonban a számára megfelelő termőhelyeken jelenléte kívánatos. Magról és tuskósarjról jól, gyökérsarjról mérsékelten újul, idősebb magfák közelsége esetén a fiatalosokban szép számmal képviselteti magát. Terjesztésében a madarak is jelentős szerepet játszanak. Az erdőművelési beavatkozások során szálanként és kisebb csoportokban - elsősorban gyertyános-kocsánytalan és gyertyános-kocsányos tölgyesekben - mindenképpen fenntartandók, onnan az 50 éves kortól már erőteljesen jelentkező természetes elhalás miatt azonban a törzskiválasztó és növedékfokozó gyérítésekkel célszerű kitermelni, ügyelve arra, hogy néhány "magszóró fa" azért maradjon a területen, s az állomány felújítása során a generatív szaporodás biztosított legyen. Ugyanígy célszerű figyelemmel lenni és segíteni a már idősebb állományban (nagyrészt madarak terjesztésével) megjelenő "jövevény" madárcseresznye egyedeket is!

A klasszikus erdőművelés mellett az ültetvényes fatermesztés keretein belül is foglalkoznak a madárcseresznyével. Franciaországban 1-2 ha-os ültetvények létesítését ajánlják a szakemberek a földtulajdonosoknak, elsősorban a legelők fásítására (kettős célú hasznosítás), illetve a felesleges élelmiszertermelő mezőgazdasági területek hasznosítására. A javasolt tőszám tág határok között változik: 200-1100 db/ha. Egy ilyen ültetvényben, eltérően a természetszerű erdőtől, fontos követelmény az egyöntetűség, mert ezáltal biztosíthatók az intenzív kezelés feltételei. Kihasználva a madárcseresznyének azt a tulajdonságát, hogy gyökérről is sarjadzik, gyökérdugványozással lehetne szaporítani a legszebb genotípusokat az ültetvény telepítés céljára.

KÁRTEVÕK ÉS KÓROKOZÓK

A Prunus-félék sok kártevőnek és kórokozónak biztosítanak táplálkozási, szaporodási lehetőséget, il-letve jelentenek aljzatot. Mégis az mondható, hogy a madárcseresznye, összehasonlítva a gyümölcster-mesztésben elterjedt különféle kultúrváltozataival, kevesebb károsítóval és kórokozóval rendelkezik. A legfontosabb kártevőket és kórokozókat célszerű az érintett növényrészek szerint csoportosítva tárgyalni.

A gyökéren, mint általános gyümölcsfa-kórokozót a gyökérgolyvát okozó baktériumot (Agrobacterium tumefaciens) kell megemlíteni. A cserebogárfajok (Melolontha, Polyphylla, Anoxia, stb.) pajorjai a leggyakoribb gyökérkártevők közé tartoznak. A gyö-kérfonalférgek (pl. Prathylenchus penetrans) a gyö-kerek golyvásodását és pusztulását okozzák.

A törzsön megjelenő rákos képződményt a Pseudo-monas mors-prunorum nevű baktérium okozza. Az akác-pajzstetű (Eulecanium corni) és a kaliforniai pajzstetű (Quadraspidiotus perniciosus) a fiatal, elnyomott és legyengült fákat támadják meg, okozva azoknak sokszor a pusztulását. A faanyagban a nagy kéregszú (Scolytus mali) és a púpos szú (Anisandrus dispar) megfeketedő menetei élettani és műszaki kárt is okoznak. A nagy farontó lepke (Cossus cossus) széles meneteivel a törzsben hasonló károkat idéz elő. A kéregmoly (Enarmonia Woeberiana) hernyói a törzs alsó részén a kéregben meneteket készítenek, amelyek ott rákos duzzanatokat hoznak létre. A taplógombák közül a sárga gévagomba (Laetiporus sulphureus) az idős fák kiüregesedését okozza. Az elszáradt ágakon, elpusztult törzseken a rózsaszínes egyrétűtapló (Daedaleopsis confragosa) termőtestek nagyobb számban is előjönnek. A cseresznyefák speciális taplógombája a cinóbertapló (Pycnoporus cinnabarinus).

A koronában a hajtásokon és ágakon a Prunus necrotic ring spot vírus okozza a nekrotikus gyűrűs foltosságot. A törzsön fellépő baktériumos rákosodás és elhalás a korona vastagabb ágain is felléphet. Az akácpajzstetű és a kaliforniai pajzstetű az egészen vékony (1-2 éves) hajtásokon, ágakon is tömegesen elszaporodva a korona részleges vagy teljes pusztu-lását okozhatják. A Taphrina cerasi nevű bábaseprőt okozó gomba koronatorzulást és ágelhalást okoz.

A leveleken a különböző vírusok hatására foltosodás, elszíneződés és levéltorzulás lép fel. A levélfoltosító gombák közül a (Gnomonia erythrostoma) és a (Blumeriella jaapii) okoznak elváltozásokat és rész-leges levélpusztulást. A levelek kilyukacsosodását a Stigmina carpophila nevű gomba okozza. A fiatal zsenge hajtásokon és a leveleken a fekete cseresznye-levéltetű (Myzus cerasi spp. pruniavium) okoz torzulásokat. A levelek összepödrődnek, erős kártétel esetén el is száradnak. A cserebogarak nemzői raj-záskor szívesen fogyasztják a cseresznyefák leveleit, virágait és fiatal gyümölcskezdeményeit. A lepke-hernyók közül a gyapjas lepke (Lymantria dispar), az aranyfarú lepke (Euproctis chrysorrhoea), az ameri-kai fehér medvelepke (Hyphantria cunea) és a téli araszolók (Geometridae család fajai) kártétele a lombozat részleges vagy teljes elvesztését eredmé-nyezheti. A füstösszárnyú levéldarázs (Caliroa cerasi) meztelen csigához hasonló álhernyói a levelek kivázasításával okoznak a hajtásokon lombvesztést.

A virágokat a lombfogyasztó rovarok a levelekkel együtt rágják le, de mint jellegzetes virágkárosító a bundásbogár (Epicometis hirta) és az aranyos virág-bogár (Cetonia aurata) a madárcseresznye fákat is felkeresi.

A gyümölcsben a cseresznyelégy (Rhagoletis cerasi) álcái élnek. A gyümölcs rothadását a Glomerella cingulata és a Sclerotinia laxa (= Monilia cinerea) nevű gombák esetenként tömeges méretekben okoz-zák.

A madárcseresznye kártevői és kórokozói elleni védekezés erdőben csak az egyéb fafajok lomb-fogyasztói esetében alkalmazott anyagokkal és mód-szerekkel történik.

A FAANYAG TULAJDONSÁGAI ÉS IPARI FELHASZNÁLÁSA

A fatest anatómiai jellemzői

A szijácsa sárgásfehér, 3-5 cm széles. A gesztje világos vörösesbarna, zöldesbarna csíkoltsággal. A sugármetszeti "csíkoltság" és a húrmetszeti "rajzos-ság" az évgyűrűk és a két évgyűrű pászta határozott elkülönülésének köszönhető (a zöldesbarnás árnyalat a korai pászta nagyobb edényeinek a színhatása). Az ún. "félig gyűrűslikacsú" fafajok közé tartozik, mivel a korai pászta közepes nagyságú edényei nem alkotnak olyan szabályos sorokat, mint ahogy az megfigyelhető az igazi gyűrűslikacsú fafajoknál (pl. tölgy, kőris, akác stb.). Keskeny bélsugarai a kereszt-metszeten csak nagyítóval láthatók, a sugármet-szeten pedig 0,5-1 mm magas "tükrök" formájában. Gyakran megfigyelhető a rostkötegek hullámos lefu-tása. A világos, enyhén rózsaszín árnyalatú finom szövetű fát markáns rajzolata teszi igen esztétikussá.

A fatest alapállományát rosttracheidák és részben libriform rostok adják (45-50 %), átlagos hosszuk 1,1 mm. Az edények területi részaránya 35-38 %, átmé-rőjük a korai pásztában 70-80, a későiben 30-40 m. A parenchima sejtekből felépülő bélsugarak mennyi-ségi részaránya 17 %, a hosszparenchimáké pedig 2-3 %, igen csekély. Az edények esetenként vörösbarna mézgával tömítettek.

Fahibák, fakárosodások

A szabad állásban növő cseresznye sudarlós törzsfát növeszt, s ennek csak igen rövid szakasza ágtiszta és göcsmentes. Vírusok (gyűrűs mozaikvírus) és gom-bák már az élőfát is megtámadhatják. A törzsön varas hegszövetek és vízhajtások is előfordulnak. A kiter-melt faanyag nem időjárásálló, fülledékeny, tehát ügyelni kell a gyors feldolgozásra, helyes tárolásra.

Erdei választékok

A hazai erdőkben elegyfaként jelenlévő madár-cseresznyére még ma sem fordítanak kellő figyelmet a fakitermelések során. Gyakran összevágják tűzi-fának, mondván: ezzel a néhány törzzsel nincs értel-me elkülönítetten foglalkozni. E rendkívül értékes fa-fajból választékolható:
- furnéripari rönk (színfurnér gyártáshoz),
- fűrészipari rönk,
- fagyártmányfa, kivágás (még extrarövid -
0,5 m - méretben is),
- tüzifa (mivel e fafajnak a térfogatra vetített fűtőértéke igen szerény, ezért csak a másra nem alkalmas - erősen göcsös, beteg - farészek haszná-landók tüzelési célra).

Megmunkálási sajátosságok

Feldolgozáskor tekintettel kell lenni a faanyag fülle-dékenységére, kisebb biológiai tartósságára. Tehát a fűrész- és furnérüzemekben ügyelni kell a szakszerű tárolásra és az alapanyag gyors feldolgozására. Kül-téri felhasználásra nem javasolható. A madár-cseresznye fája könnyen, jó minőséggel, méretpontosan fűrészelhető, gyalulható, marható, csi-szolható. Repedésmentesen könnyen szegezhető, csa-varozható. A gőzölt cseresznye jól hajlítható. Ragasz-tása szintén problémamentes, de tekintettel kell lenni a viszonylag alacsony pH értékre. Lúgokkal való ke-zeléskor a faanyag mahagóni színű árnyalatot kap. Felületkezeléskor gondot okoz a fotodegradáció, vagyis a fény (UV sugarak) hatására a kezelt faanya-gok (bútorok) elveszíthetik természetes színüket (sötétednek). Így célszerű a cseresznyeszínű pigment pácok, vagy az UV abszorbensek (alapozók) al-kalmazása. A nedves cseresznyefa acél és réztár-gyakkal való érintkezéskor foltosodhat. A tömörfából (ragasztott fűrészáruból) készített ún. "biobútoroknál" egyre inkább elterjed a felületek viaszolása és/vagy olajozása.

Felhasználási területek

A madárcseresznye fája a fakereskedelemben rönk, fagyártmányfa, fűrészáru és furnér formájában jelenik meg. Az utóbbi években Európában is forgalmazzák az észak-amerikai cseresznye fűrészárut és furnért.

A cseresznye a bükk, éger, dió és tölgy mellett az egyik legkeresettebb és legértékesebb bútorfa, ill. bel-sőtéri faanyag. E faanyag természetes eleganciája, szépsége különösen a "biedermeier" korszakában vált meghatározó szerepűvé. A cseresznye furnér és tö-mörfa ma is a stilbútorgyártás fontos alapanyaga. A frontfelületek mellett készítenek belőle székeket, asz-talokat, különböző kisbútorokat egyaránt. A gyengébb minőségű vegyes színű cseresznyét dió és mahagóni helyettesítésére is felhasználják.

A belsőépítészetben a cseresznyét szívesen alkal-mazzák falak, mennyezetek borítására, lépcsők, kor-látok, belső ajtók, reprezentatív terek kialakítására. Mivel a cseresznyefa kiválóan faragható, eszter-gálható, elterjedten használják dísztárgyak, lámpa-testek, különböző fatömegcikkek előállítására, sőt a hangszergyártásban (fafúvósok, pianinók) is.

KULTÚRTÖRTÉNET

A madárcseresznye egyike azon mérsékelt övi lombos fáinknak, amelyhez hasonlót - széles elterjedési terü-letét, előfordulását, számos fajtáját és változatát, fel-használásának, alkalmazásának sokrétűségét tekintve - keveset ismerünk. Számon tartjuk mint vadon tenyésző fafajt, mint gyümölcséért termesztett, étket adó növényt, mint virágával és lombjával díszítő kertalkotó elemet, és mint értékes, különlegesen szép faanyagot adó lombos fát. Nem csoda tehát, hogy a kultúrtörténet, a botanika és a kertészettörténet forrá-sai bő tájékoztatást adnak a ma emberének a madár-cseresznye históriai szerepéről, származásáról és el-terjedéséről, termesztett és díszkerti fajtáiról, gyümöl-csének sokféleségéről, étkezési és gyógyászati fel-használásáról, a néphitben játszott szerepéről.

Európában a madárcseresznyét a paleolit kortól kezdődően, több mint ötezer éve ismerték, és fo-gyasztották gyümölcsét. Az Alpok lábánál, a svájci Robenhausen, Wangen és Thuner-See környékén az újkőkorban, majd a rákövetkező korai bronzkorban az itt élő néptörzsek által emelt cölöpépítmények növényi maradványainak feltárása során cseresznyemagvakat találtak. Felfedezték a madárcseresznye magjait a Parma melletti "terramare"-ban, az osztrák Mond-see környékén és a hallstatti sóbányában is, mely nyomok bizonyítják, hogy az őskor gyűjtögető életmódot folytató emberének táplálékul szolgált a cseresznye.

Az ókori Görögország és Róma cseresznyekultúrája

Az ókori civilizációkban a görög, majd a római kul-túrákban találjuk a madárcseresznye termesztésbe vonásának és többrétű hasznosításának kezdeteit. Herodotosz a Kr. e. V. században írt elsőként a görög történetírók között a Kaukázus északi lejtőin és a dél-orosz síkságon élő szkítákról, akik "fák gyümölcsei-vel táplálkoznak. Pontikon a neve a fának, amelyről táplálkoznak, nagysága pedig körülbelül a fügefáé, babhoz hasonló gyümölcsöt terem, de magja van". Egy évszázaddal később, a Kr. e. IV. században Lüszimakhosz, Diphülosz és Theophrasztosz korából ismert a cseresznyekultúra. Theophrasztosz "Növé-nyek története" című művében 500 leírt növény között említi a cseresznyét. A leírásban a fa és annak kérge szerepel részletesen, amelyből arra következ-tethetünk, hogy Hellászban a madárcseresznyét első-sorban mint bútorfát becsülték.

Az ókori Rómában már minden bizonnyal Lucullus előtt is ismerték és termesztették a madárcseresznyét. Erre utal M.T. Varro "Rerum rusticarum libri tres" c. műve, amelynek I. könyve XXXIX. fejezetében részletesen ír a cseresznyetermesztésről, és azt mint a korban általános mezőgazdasági tevékenységet említi.

Plinius G. S. /Kr. u. 23-79/ természettudományos munkássága a cseresznyetermesztés históriájának feltárásánál az egyik legalapvetőbb forrás, jóllehet nem mentes bizonyos tévedésektől. Varro leírása bizonyítja, hogy Itáliában már Krisztus előtt egy évszázaddal folyt cseresznyetermesztés, így Lucullus nem a nemes fajták meghonosítója, mint azt Plinius állítja. Lucullus szerepe minden bizonnyal arra korlátozódott, hogy új fajtával, vagy fajtákkal lepte meg a rómaiakat. Plinius 8 cseresznyefajtát írt le a Historia Naturalis c. 37 kötetes nagy összefoglaló természettudományos műve XV. könyvének 30. fejezetében: "A cseresznyék közül az 'Apraniai' a legpirosabb és a 'Lutatiai' a legfeketébb, a 'Caeciliai' a leggömbölyűbb gyümölcsű. A 'Juniani' cseresznye igen jó ízű, de úgyszólván csak a fáról szedve ehető, mert a szállításhoz túlságosan gyenge", a 'Duránci', amelyet 'Plinius' cseresznyének is neveztek, a legropogósabb fajta.

Európában a madárcseresznye a rómaiak közvetí-tésével terjedt el. Plinius Németországot, Belgiumot, Portugáliát és Angliát említi, mint azon provinciákat, ahová a növény eljutott. Nagy-Britanniában Kr. u. 50-ben, Kent városában már megtalálható volt e faj. A VII-X. századi cseh és morva városok feltárása so-rán is sok cseresznye- és meggymag került napvilág-ra, csakúgy a XII-XV. századi lengyel leletekből.

Magyarországi kultúrtörténeti vonatkozások

A legkorábbi, római kori, hazai kőmaglelet Tác-Gorsiumból származik. A Cerasus avium magyaror-szági termesztésbe vonása a Kr. u. IV. században kezdődött meg a Szerémségben és Pannóniában. A honfoglalást követően sok gyümölcstől eredő helynév maradt ránk, amellyel a megtelepülő magyarság megjelölte a birtokán fekvő nevezetesebb helyeket, mint pl. Cseresznyető, Cseresznyeülés, Cseresznye-szer, Cseresnyésparlag. A korabeli oklevelek, szójegyzékek és szótárak a XIII. századtól kezdődően adnak hiteles forrásokat a cseresznyekultúráról. A rendszeres termesztés a XV. század végétől indult meg, és a XVI. századtól a balkáni gyümölcsfajták meghonosodásával a magyar gyümölcs Európa szerte híres lett. Míg a korábbi évszázadokban mindössze 8 gyümölcsfajt jegyeztek fel hazánk területén, a XVI. században már 8 cseresznyefajtát ismertek. Wenczel Gusztáv a korabeli mezőgazdaságról írott könyvében kiemeli a gyümölcsöskertek jelentőségét és meg-különbözteti az "arbores fructiferae"-t az erdei vad gyümölcsöt termő fáktól, amelyeket "arbores non fructiferae"-nek nevez. Általános volt ekkor, egészen a legutóbbi időkig, hogy a szőlők között gyümölcsfákat telepítettek, amelyet gondosan ápoltak és termésüket nagy becsben tartották, szigorúan őrizték. Lippai János Posoni kertjének "Gyümölcsöskert" leírásában többfajta cseresznyéről, azok ültetéséről és oltásáról számol be: "A cseresnye közönségesen két-féle: óltott és oltatlan. Ezek közzül, némellyek öregek, némellyek közép-szerűek, némellyek aprók. Szinekben pedig, ki fekete, ki vörös, kinek fele fejér, fele vörös, ki éppen fejér. Találkozik éppen zöld is, de én még ollyat nem láttam. Az ize jó édes leves, és egy kicsit fanyarócska szabásu... Az óltott mindenkor jobb a magon költnél. A cseresnye hűves eget, avagy középszerűt szeret: a felette meleget nemigen szenvedheti... szép cseresnyék, mint a hegyes, és dombos helyeken: ávagy a hegyek, és szőlők lábjában. Jó távúl kell egymástul ültetni, a sövények között, avagy mellettek igen alkalmatos."

Takács Sándor tudós szerzetes a "Kertészkedés a tö-rök világban" (1917) c. művében levéltári források alapján mutatta be a kor kertkultúráját. A XVI-XVII. században patriarkális szokás volt a határainkon túl is ismert főúri kertekből virágmagvak, palánták, zöldség és gyümölcsfélék, gyümölcsoltványok ajándékozása, kóstoló küldése a királyi udvarnak és a nemesuraknak, asszonyoknak. "A pálya elnyerése" kedves vetélkedés volt a főurak és a kertészkedést irányító nagyasszonyok között. Nádasdy gróf 1557. június 14-én kelt levelében kéri feleségét, Kanizsai Orsikát: "Királyné asszonyt ne hagyd cseresznye nél-kül. Az őfelsége leányasszonyait se feledd el... az apró cseresznyébe se nekem, se királyné asszonynak őfelségének ne küldj, hanem az öreg szeműbe, mikor jól megérik." Később 1560 májusában írta Perzenics Györgynek: "Értem, hogy komádasszony elvette az pályát az cseresznyével királyné asszony előtt..." Miksa császár 1573-ban kertjeinek megnagyob-bításához és megújításához kétféle cseresznyeoltványt kért Verancsics érsektől: nagyszemű pirosat és öreg-szemű feketét, amelyet fekete ölyvedi cseresznyének is hívnak. Az "ölyvedi cseresznye" az első megkülönböztetett tájfajta, ma is kedvelt gyümöl-csünk. Nagyon régi fajta, amely talán az egész cseresznye vándorutat változatlanul járta végig Kerasuntól Európáig.

A madárcseresznye szerepe a táj- és kertalakításban

A XVIII. század végétől terjedt el Európa és Ame-rikaszerte az útfásítás gyakorlata, amelynek során gyakran gyümölcsfákat, köztük cseresznyét telepíttek. A szekereket, lovaskocsikat felváltó autók és motoros járművek korában már a fák lehulló gyümölcse balesetveszélyt jelent, így a gyümölcsfák fokozatosan kiszorultak az útfásításnál alkalmazott fafajok sorából.

Mind gyakrabban ültetik azonban sorfaként, főként települések utcáin, a Cerasus avium rokonfaját, a Cerasus serrulata 'Kanzan'-t, a japáncseresznye rózsaszín teltvirágú fajtáját, amely májusi virág-pompájával kápráztatja el a szemlélőt. A japán-cseresznye több igen magas díszértékű fajtáját ('Kiku Shidare Sakura' lecsüngő vesszőjű, szomorú változat, 'Amagonava' oszlopos növekedésű fajta) ültetik parkokba, nagy kertekbe szoliterként. A madárcse-resznye díszváltozata a Cerasus avium 'Plena', fehér teltvirágú gyönyörű parkfa, amelyet sajnálatos módon japán rokonai az utóbbi időkben némiképp háttérbe szorítottak.

A termesztett fajták és a díszcseresznyék a kertek, parkok, közterületek kedvelt, dekoratív növényei. A díszcseresznyefák tavaszi virágözöne, nyári üde zöld lombszíne, őszi sárga, barna, vörös színárnyalatú lombja Rembrandt festményeinek színeit idézve sze-met, lelket gyönyörködtet.


A kiadványt a kuratóriumi tagok írásai alapján összeállította:
DR. BARTHA DÉNES és SZMORAD FERENC