A magyar kőris megismerésének viszontagságos története

A tudomány eredményei rendszerint nehezen mennek át a gyakorlatba, de olykor maga a tudományos megismerés is sok nehézséggel, buktatóval jár. E megállapításokat kiválóan példázza a magyar kőris hazai esete, melynek történetét - okulásra - az alábbiakban vázlatosan adjuk közre.

Egy megtévesztő feltételezés: a magas kőris ökotípusai

A német erdész szakemberek már régóta felfigyeltek arra, hogy a magas kőris (Fraxinus excelsior L.) két, egymástól lényegesen eltérő termőhelyen tenyészik: 1. száraz, meszes, hegyvidéki termőhelyeken, 2. nedves, főleg sík vidéki termőhelyeken. Ezeket talajrassznak (Bodenrasse, mai értelmezésben ökotípus) fogták fel, s az elsőt "mészkőrisnek" (Kalkesche), a másodikat "vizikőrisnek" (Wasseresche) nevezték. Elsőként Münch tharandti erdészprofesszor és Dieterich tübingeni főerdőtanácsos vállalkoztak arra, hogy a két feltételezett ökotípus közötti különbséget tudományosan is bizonyítsák. A közös tenyészkertben nevelt, eltérő termőhelyekről származó kőriscsemeték összehasonlító elemzését 1925-ben adták közre [1], melyben egyértelmű különbséget mutattak ki a Wasseresche és a Kalkesche között. Ezt a tanulmányt az Erdészeti Lapok hasábjain még ugyanabban az évben Bokor Rezső referálta [2], így a hazai szakközönség e tudományos eredménnyel hamar megismerkedett, s maga a referáló is valószínűsítette nálunk a két ökotípus létezését, amit ő - nem tetszvén a "mészkőris" és a "vizikőris" fordítás - "hegyi kőrisnek", illetve "lapályi kőrisnek" nevezett.
Az ökotípusok létezését tovább erősítette Roth Gyula 1935-ben megjelent Erdőműveléstanában [3], aki szintén ír a "vizikőrisről" és a "mészkőrisről", de utóbbinál cáfolja, hogy szárazságtűrő lenne. Sőt azt is megjegyzi, hogy "némely kutató … két fajt is akar megkülönböztetni". Ugyanebben az évben Magyar Pál a magas kőrisről az Erdészeti Lapokban terjedelmes tanulmányt [4] közölt, amelyben részletesen bemutatta a Münch-Dieterich-féle kísérletet is. Ennek eredményét, mely kétéves csemeték összehasonlításán alapult, elsőként Leibundgut svájci erdészprofesszor cáfolta 1956-ban [5]. Bár ő csak három fa utódait vizsgálta, de sem magasságban, sem gyökérhosszban, sem hamutartalomban nem talált különbséget. Schönborn német kutató a probléma eldöntésére 3-3 populációt elemzett, eredményeit - tíz éves megfigyelés után - 1967-ben adta közre [6]. A növekedésmenetben, a megmaradási százalékban nem tudott különbséget kimutatni, így tagadta a magas kőris ökotípusainak létezését, s a problémát a faj széles termőhely-tűrésével magyarázta. Hasonló megállapításra jutott 1963-ban Lãzãrescu, aki munkatársaival a romániai Mihaiesti-nél végzett összehasonlító elemzést [7].
Az eddigi legátfogóbb, legalaposabb és valóban hosszú távú, 33 éves időtartamú kísérletsorozat Weiser német erdészkutatónak köszönhető. Õ 2-2 populáció utódait 3 különböző termőhelyen ültette el, ezenkívül tenyészedény-kísérleteket is beállított a két legfontosabbnak ítélt ökológiai faktor, a mész és a víz mennyiségének különféle adagolásával. A számos ökomorfológiai és ökofiziológiai jellemző összehasonlító elemzéséről a kísérlet beállításának idején, 1964-65-ben [8-9], majd tíz [10], illetve harminc év múlva [11] számolt be. E példaszerű kutatómunka egyértelműen igazolta, hogy a magas kőris esetében nincs ökotípusos differenciálódás, csak termőhelyi toleranciája folytán tud szélsőséges helyeken is megjelenni.
Az ökotípusok létét cáfoló fenti vizsgálatok megállapításai nem vonultak be a hazai szakmai köztudatba, abban a "vizikőris" és "mészkőris", illetve a "lapályi kőris" és "hegyi kőris" elkülönítés tovább élt. Ennek oka, hogy amíg Németországban és Svájcban a magas kőris fajon belül merült fel két különböző típus létezése, addig nálunk e megnevezések két különböző faj, a magas kőris és az akkor még nem ismert magyar kőris előfordulása, és egymástól morfológiai, illetve termőhelyi tekintetben való különbözősége miatt maradt meg.

Új kőrisfa hazánkban?

A hazai szaksajtót lapozgatva, az Erdészeti Lapok 1885-ben megjelent számában Borbás Vince nagynevű botanikusunk tollából találunk "Uj kőrisfa hazánkban" címmel egy olyan cikket [12], amelyben a magas kőristől több tekintetben lényegesen különböző kőrisfajról értekezik. Ezt a Fiume mellől származó felfedezést a Fraxinus rostrata fajjal azonosította, s két változat elkülönítése mellett a szakközönségnek részletesen bemutatta. Felhívta a figyelmet arra is, "hogy erdészeti tekintetben a Fraxinus rostrata fellelése hazánkban nem csekély adat. Mediterrán eredetű létére jobban bír alkalmazkodni a Karstnak a fákra nézve nyomorúságos viszonyaihoz, mint a Fr. excelsior." Ez a cikk - rövidített formában - még ugyanebben az évben az Österreichische Botanische Zeitschrift-ben német nyelven is megjelent [13], s mint később bebizonyosodott, valójában a F. rostrata nem más, mint a magyar kőris alapfaja, a keskenylevelű kőris (F. angustifolia).
Gyakorlati megfigyeléseit vetette papírra az Erdészeti Lapokban Majerszky István 1914-ben a Duna-ártéri erdők felújítási problémáinak taglalásakor [14]. A lelőhely és leírása alapján biztosan állíthatjuk, hogy ő már a magyar kőrisről ír: "Ajánlanám a szlavóniai kőrissel való próbálkozást. Ott a kőris-fiatalosok is magról keletkeznek oly területeken, melyek néha hónapokig vízzel vannak borítva. A szlavóniai magból kelt csemete talán nálunk is jobban bírná az elborítást, mint a hazai magból kelt és nem kellene oly magas csemetéket vagy suhángokat ültetni.
Egyúttal megemlítem, hogy a szlavóniai kőris botanikailag is más fajta, mint a mi kőrisünk. A mienknek levele sokkal nagyobb, azé aprócska és nagyon sötétzöld és nagyon fűrészelt. A mienknek rügye fekete és 2-3-szor akkora, mint a szlavóniaié, melynek színe vörösbarna, mint az amerikai kőrisé. A friss hajtás színe sötétebb és fényesebb, olajosabb színű, mint a hazai magas kőrisé. Csemetekertben feltűnően gyorsabban nő, mint bármely más kőrisfaj s ennélfogva sokkal nyúlánkabb is. A mienknek nincs álgesztje, amannak van."
Időrendben a harmadik megfigyelést Haracsi Lajos, későbbi erdészprofesszor, tette 1931-ben megjelent cikkében [15], melyben erdőművelési problémákat feszeget: "A német erdészeti irodalomban olvastam, hogy a magaskőrisnek (Fr. excel.) két változata (ökotípusa) ismert: a nedves talajon élő Wasseresche és a szárazabb mészkőtalajon élő Kalkesche. Ezenkívül nálunk még egy harmadik változatáról (ökotípus, alfaj stb.) is tudomásunk van, és ez a szlavóniai híres óriás növésű magaskőris, amely a Dráva bal partján is megtalálható, és néhány helyen magamnak is alkalmam volt megfigyelni; ezt a hegységi alaktól jól meg lehet különböztetni, mert a hegységi rügye fekete, a szlavóniaié sötét kávébarna …"
Érdekes módon a későbbi szakirodalom mind figyelmen kívül hagyta, hogy Roth Gyula, az erdőműveléstan nagynevű professzora, 1935-ben megjelent Erdőműveléstan c. könyvében [3] - ha néven nevezve nem is -, de tesz már megállapítást a magyar kőrisre: "A rendes feketerügyű magas kőrisen kívül előfordul még veresrügyű is a szlavóniai síkvidéki erdőkben. Ezt csak a síkságon találtam és pedig a Duna, a Dráva, a Morava mentén, a dombvidékeken felváltja ezt a feketerügyű. Növekedésük, viselkedésük és igényeik azonosak, az ágakon a veresrügyűnél gyakran találtam a rügyeknek hármas állását a váltakozva ellentétes helyett. Hogy ez külön botanikai fajnak vagy változatnak tekintendő-e, nincs megállapítva." Érdekes, hogy a termőhelyi-ökológiai különbségeket nem vette észre, ugyanakkor - vélhetően elsőként - felfigyelt egy fontos morfológiai sajátosságra, a hármas (ál)örvös rügy- és levélállásra.
1950-ben, az Ajtay Viktor által szerkesztett, az erdőgazdaságban tenyésztendő fafajok megválasztásához írott tájékoztató [16] a korábbiakhoz képest nem közöl többet: "Nedvességkedvelő és szárazságtűrő változat közt alaktani különbség csak az, hogy az ártéri változat rügye vörös, a hegyi változaté fekete. A két változat rendszertani elkülönítése még tisztázatlan." Partos Gyula 1952-ben viszont a gyakorlati felhasználásra nézve tett fontos megállapítást [17]: "Mindnyájan ismerjük a magas kőris nálunk található két termőhelyi változatát: a hegyi kőrist és a síkvidéki kőrist. Nagy hiba volna, ha a hullámtérre a hegyi kőris csemetéjét ültetnénk."

Faj vagy alfaj?

A magyar kőris első tudományos leírását Karel Domin, prágai botanikaprofesszor készítette el 1937-ben, aki a Pozsonyszentgyörgy melletti ún. "Súr" lápterületről egy új kőrisfajt írt le [18], melynek a Fraxinus ptaèovskyi nevet adta. Vasziljev orosz botanikus a Szovjetunió nagy flóraművének összeállítása során a Fraxinus nemzetséget dolgozta fel, munkája 1952-ben látott napvilágot [19]. Ebben a Bereg megyei Salánk község határában szedett kőris taxon alapján vezette be a tudományba a Fraxinus pojarkoviana fajt, s nem vett tudomást arról, hogy Domin tizenöt évvel korábban már más nevet adott neki.
Kárpáti István és felesége, Kárpáti Vera botanikusok az Alsó-Duna-ártéri ligeterdők felvételezése közben, 1955 augusztusában tömegesen találták a magyar kőris egyedeit, amit ők - a fenti híradásokat nem ismervén - a nyugat-mediterrán elterjedésű hegyesfogú kőrissel (Fraxinus oxycarpa) azonosítottak. A felismerésben és az azonosításban Slavniæ, egykori jugoszláv botanikus 1951-ben, a vojvodinai ártéri erdőkben végzett felmérései segítették őket [20]. A Kárpáti házaspár több dolgozatban [21-25] ismertette a hazánkra nézve új fajt, melynek részletes botanikai, cönológiai és termőhelyi jellemzését is megadták, mi több a Béda-Karapancsán lelt példányok alapján új változatot (var. petiolata) írtak le. A későbbiekben kutatásukat kiterjesztették a Duna felsőbb folyására is, s megállapították, hogy a faj a Morvamezőn, a Csallóközben, sőt a Bodrog és a Latorca mentén is előfordul. További terepkutatások, a hazai herbáriumok áttanulmányozása és botanikus kollégák (pl. Borhidi Attila) átadott adatai alapján fényt derítettek kőrisünk pontos előfordulására, s leszögezték, hogy a Duna vízrendszerének ártéri erdeiben a magyar kőris általánosan elterjedt és gyakori. Érdemük még, hogy eredményeiket három erdészeti szakfolyóiratban, s szlovák nyelven is megjelentették.
1959 júliusában Simon Tibor botanikus - Soó Rezső botanikaprofesszor munkatársa, majd tanszéki utóda - a Duna-deltában volt tanulmányúton. Felvételezései és határozása alapján bebizonyosodott [26], hogy az ottani folyó menti ligeterdők kőrise a Fraxinus angustifolia fajhoz tartozik, s feltűnt neki a hasonlóság a mi "alföldi" kőrisünkkel. A herbáriumi anyag áttanulmányozása után Soó Rezsővel együtt megállapították, hogy a hazai sík vidéki területeken nem a magas kőris (F. excelsior) ökotípusa, s nem a Kárpáti házaspár által néhány évvel korábban jelzett hegyesfogú kőris (F. oxycarpa) él, hanem a keskenylevelű kőris (F. angustifolia). S mivel termetben, levél- és termésnagyságban a szubmediterrán-mediterrán területeken élő tipikus keskenylevelű kőris populációktól a Pannon-medencében élő populációk különböznek, és önálló elterjedési területtel is bírnak, ezért Soó Rezső és Simon Tibor 1960-ban megjelent publikációjukban [27] a magyar kőrist alfaji rangon írták le, s a Fraxinus angustifolia VAHL subsp. pannonica SOÓ et SIMON névvel látták el.
A magyar kőrissel (és a többi dél-európai, nem kevésbé kritikus kőristaxonnal) legbehatóbban Pavle Fukarek szarajevói erdészprofesszor foglalkozott az 1950-60-as években [28-38]. Műveiben a morfológiai bélyegek igen alapos elemzésén túl az erdőművelési sajátosságokról, társulásviszonyairól, elterjedési és előfordulási viszonyairól, termőhelyigényéről, változatosságáról olvashatunk részletesen. Tanulmányai az akkori hazai szakkörökbe is eljutottak. Így Tóth Imre erdőmérnök az Alsó-Duna-ártérrel kapcsolatos, az Erdészeti Kutatásokban 1958-ban megjelent, a termőhely és az erdőtípusok közötti összefüggéseket elemző terjedelmes tanulmányában [39] már hivatkozik a Fukarek-féle eredményekre, s hangsúlyozza, hogy hazánkban nem a F. oxycarpa, hanem a F. angustifolia faj fordul elő. Ezt a cikket Soó Rezső és Simon Tibor vélhetően nem ismerte, így valójában nem az ők, hanem Tóth Imre érdeme a faji hovatartozás első hazai közlése. A környező országok közül nemcsak az egykori Jugoszláviában, hanem például Csehországban Jaroslav Horák [40], Szlovákiában Dezider Magic [41-42] tanulmányai révén hamar beivódott - hazánkkal ellentétben - a szakmai köztudatba a magyar kőris léte és elkülönítésének gyakorlati jelentősége.
Miután tisztázódott a magyar kőris pontos taxonómiai státusza és tudományos neve, Kárpáti Zoltán, a Kertészeti Főiskola botanikaprofesszora az alakváltozatosság vizsgálatába fogott. Levél-, ill. termésmorfológiai alapon előbb egy [43-44], majd 14 változatot [45] írt le, melyeket később Soó Rezső forma rangra fokozott le [46-48]. Megjegyezendő, hogy a Kárpáti-féle változatok (formák) gyakorlati jelentőséggel nem bírnak, sőt a botanikai azonosítás is problematikus, mivel határozókulcsa nem konzekvens felépítésű: ugyanazt az egyedet levél alapján az egyik, termés alapján egy másik változatba (formába) lehet besorolni.
Botanikai tekintetben Kárpáti Zoltán egyébként rendet próbált teremteni az európai kőrisek rendszerezésének kusza ismeretanyagában. A német nyelven, 1970-ben külföldön megjelentetett kritikai áttekintését [49] sajnos a nagy európai flóramű, a Flora Europaea összeállításánál [50] nem vették figyelembe, így abban a magyar kőris sajnálatos módon nem szerepel.

Új névadások és az érvényes taxonnév

Úgy tűnt, hogy az 1960-as évekre tisztázódott a magyar kőris taxonómiai rangja, neve, elterjedési területe, morfológiai és cönológiai sajátossága. 1972-ben azonban - elsősorban a hazai botanikusokat - váratlan meglepetés érhette. Zdenìk Pouzar cseh mikológus (!) egy mikológiai folyóirat (Èeská Mykologie) (!) lábjegyzetében (!) kifejtette [51], hogy a Soó Rezső és Simon Tibor által adott tudományos név illegitim, mivel a Botanikai Nevezéktan Nemzetközi Kódexének 37. cikkelye értelmében 1958. január 1-je óta egy taxont akkor lehet érvényesen nyilvánosságra hozni, ha a latin nyelvű diagnózis mellett a típuskijelölés is megtörténik [52]. (Azaz meg kell adni a taxon pontos lelőhelyét, továbbá azt a herbáriumot is, ahol a holotípust - az eredeti példányt - őrzik.) Ez bizony azért meglepő, mert a "fitocézár" Soó Rezső valamennyi korábbi botanikai kongresszuson részt vett, ahol a nomenklatúrai szekcióban ezt és az ehhez hasonló döntéseket meghozták. A Pouzar-féle közlemény tartalmazza a típusmegjelölést (Soutok-őserdő Ruské domy-nál), közli a herbáriumi fellelhetőség adatát, valamint az alfaj elterjedési területe, a Duna-vízgyűjtője alapján új nevet is ad: Fraxinus angustifolia subsp. danubialis. Ez a névváltozás a szlovák flóramű (Flóra Slovenska) 1984-ben megjelent IV/1. kötetének [53] köszönhetően a szakmai köztudatba végérvényesen is beivódott. Nálunk Soó Rezső összegző művének (A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve) 1980-ban napvilágot látott VI. kötetében [54] ugyan már szerepelteti a Pouzar-féle nevet, de csak társnévként. (Soó Rezső nimbuszát jól jelzi, hogy hatkötetes művének regisztere, mely csak jóval halála után jelent meg, utal ugyan arra, hogy e taxonnak új nevet adtak Szlovákiában, de továbbra is megtartja az érvénytelen, 1960-ban adott nevet [55]. A későbbi hazai flóraművek és növényhatározók készítői sem vesznek tudomást a névváltozásról, következésképpen mind a Soó-Simon-féle Fraxinus angustifolia subsp. pannonica nevet alkalmazza. Csak 1998-ban hívja fel a figyelmet Borhidi Attila arra a tényre [56], hogy a hazai botanikusok több mint negyed évszázadon át illegitim nevet használtak, s a magyar kőris érvényes neve a Fraxinus angustifolia VAHL subsp. danubialis POUZAR. (A változások a botanikai köztudatba is nehezen mennek át, a 2000-ben megjelent legutóbbi növényhatározónk még mindig a régi nevet tartalmazza.)
Érdekes fordulat következett be 1975-ben, Haracsi Lajos erdészprofesszor az Egyetem Tudományos Közleményeiben és Az Erdőben is egyaránt megjelentette a "szlavónkőrisről" szóló terjedelmes tanulmányát [57-58]. Ebben az Európában élő kőrisfajokra külön határozókulcsot állított össze, végül Majerszky István - mint a magyar kőris első említője - tiszteletére taxonunkat faji rangra emelte, s a magyar "szlavón kőris", illetve a Fraxinus slavonica MAJ.-HAR. tudományos nevet adta neki. Ezt az előléptetést Soó Rezső élesen kritizálta [54]: "Még tudománytalanabb HARACSY közlése, aki minden nomenklatúrai szabály ellenére (amiket aligha ismer) F. slavonica (MAJERSZKY 1914 nom. nud.) HARACSYnak nevezi (1975), és 3 alfajt említ, leírás nélkül: illyrhungarica, pannonica és euhungarica." Tény és való, hogy a faji rangra való emelés nincs kellőképpen indokolva (és egyébként nem is indokolt), a nomenklatúra szabályai pedig nem lettek minden részletre kiterjedően figyelembe véve, de a fenti kritikában benne rejlik a szakmai féltékenység is. Az is igaz, hogy Haracsi professzor felsorolt három alfajnevet, amelyekhez morfológiai ismérveket és elterjedési területeket már nem rendelt, így azokat értelmezni és alkalmazni sem a gyakorlatban, sem a tudományban nem lehet.

A magyar kőris a későbbi erdészeti szakirodalomban

Erdészeti szakirodalmunkban a két (a magas és a magyar) kőris szétválasztását, néven való nevezését és részletesebb jellemzését Magyar Pál 1960-ban megjelent Alföldfásítás c. könyvének első kötetében [59] találjuk. A szerző dicséretére váljék, hogy igyekszik a két taxon közötti különbségekre fölhívni a figyelmet, bár sok esetben csak kőrist említ, utalván arra, hogy gyakorlati szempontból számos tisztázatlan kérdés van még. Vancsura Rudolf ugyanebben az évben napvilágot látott, és sokak által forgatott könyvében [60] még nem is ír a magyar kőrisről. A magas kőris esetében megemlíti a kétféle ökotípust, s hozzáteszi: "Biztos morfológiai megkülönböztetést a két ökotípus között nem ismerünk." Nagyon röviden jellemzi viszont a hegyesfogú kőrist (F. oxycarpa), nem tudván arról, hogy nálunk ez nem létezik, helyette hazánkban a keskenylevelű kőris alfaja fordul elő.
Az 1963-ban megjelent ún. "zöld könyvek" [61] e kérdésben sajnos sajátos kettősséget mutatnak. A növényföldrajzi-cönológai fejezetekben - melyek összeállítása Csapody István érdeme - a magas és a magyar kőris már helyesen van szétválasztva, ugyanakkor az erdőművelési fejezetekben és a táblázatokban még mindenütt csak magas kőris szerepel; a magyar kőrisnek ekkor még kódja sem volt. Kivételt csupán a Közép- és Alsó-Duna ártér erdőgazdasági táj fejezete jelent, amelynek szerzője, Tóth Imre helyesen alkalmazza a magyar kőris nevet.
Hazánkban a magyar kőris első részletes, botanikai és erdészeti szempontból sem kifogásolható bemutatása Csapody István erdészbotanikus tollából származik, aki az 1966-ban megjelent Erdei fák és cserjék c. könyvben [62] a fajt Csapody Vera akvarelljei segítségével illusztrálja. Az előzmények ellenére Majer Antal erdőműveléstan professzor 1968-ban kiadott Magyarország erdőtársulásai c. alapvető művében [63] még egy helyen tárgyalja a magas és a magyar kőrist, s utóbbiról mindössze ennyit ír: "A hegyi kőris fekete, a síksági kőris barnarügyű. Fukarek (1954) F. angustifolianak nevezi, Kárpáti István F. oxycarpa-t ír a szil-kőris-tölgy ártéri erdőkből, valamint éger-kőris láperdőkből. Soó-Simon (1960) F. angustifolia subsp. pannonicanak, magyarkőrisnek nevezi, mások szlavonkőrisnek. Pannonpontusi faj, s igen gyakori hazánkban.... Síksági ártereken és lápokon [a magas kőrist] a magyarkőris váltja fel."
Nagyon fontos adalékokat szolgáltat ellenben 1968-ban, Tóth Imre erdőmérnök, az Alsó-Duna-ártér kőrisspecialistája Az Erdő c. szaklapban [64]. Aprólékos megfigyelései részben tudományos, részben gyakorlati jellegűek, s ő hívja fel a figyelmet a korábban idézett Majerszky István-féle cikkre, ill. annak fontos megállapításaira is. A későbbiekben a magyar kőris megismertetése, népszerűsítése terén jelentős érdemei vannak Vöröss László Zsigmond pécsi főiskolai tanárnak [65-68], aki többek között az Erdészeti Lapokban is megjelentette tapasztalatait, miként tette azt ugyanitt e sorok írója is [69].
Összefoglalásképpen megállapítható, hogy a tudományos életünk számos reprezentánsa még napjainkban is kétkedve fogadja a magyar kőris létezésének tényét, s a gyakorlati szakemberek közül is csak kevesen ismerik fel és különítik el a magas kőristől. Az év fája cikksorozatunk az elkövetkező időszakban a két taxon közötti különbségekre hívja majd fel a figyelmet, s hangsúlyozza, hogy a gyakorlati életben sem lehet őket összevonni, egy fajként kezelni.
A hivatkozott szakirodalom jegyzékét kérésre a szerző szívesen rendelkezésre bocsátja.

1. MÜNCH, E. - DIETERICH, V. (1925): Kalk- und Wassereschen. - Silva 13: 129-135.
2. BOKOR R. (1925): A magas kőris tájfajtái. - Erdészeti Lapok 64: 310-311.
3. ROTH GY. (1935): Erdőműveléstan I. Alapvető rész. - Röttig-Romwalter, Sopron, p. 103.
4. MAGYAR P. (1935): A magaskőris középhegységeinkben. - Erdészeti Lapok 74(3): 251-263.
5. LEIBUNDGUT, H. (1956): Beitrag zur Rassenfrage der Esche. - Schweizerische Zeitschrift für Forstwesen 107: 165-174.
6. SCHÖNBORN, A. (1967): Gibt es Bodenrassen bei Waldbäumen? - Allgemeine Forst-zeitschrift 22: 294-296.
7. LÃZÃRESCU, C. - NITU, C. - CALUGÃRESCU, C. (1963): Cercetari asupra comportarii unor proveniente de Fraxinus excelsior L. la Mihaiesti. - Revista Padurilor 78: 626-631.
8. WEISER, F. (1964): Anlage und erste Ergebnisse vergleichender Anbauversuche mit generativen Nachkommenschaften von Eschen (Fraxinus excelsior L.) trockener Kalk-standorte und grundwasserbeeinflußter Standorte. - Forstwissenschaftliches Centralblatt 83: 193-211.
9. WEISER, F. (1965): Untersuchungen generativer Nachkommenschaften von Eschen (Fraxinus excelsior L.) trockener Kalkstandorte und grundwasserbeeinflußter Standorte im Gefäßversuch bei differenzierten Wasser- und Kalkgaben. - Forstwissenschaftliches Centralblatt 84: 44-64.
10. WEISER, F. (1974): Ergebnisse 10jähriger vergleichender Anbauversuche mit generativen Nachkommenschaften von Eschen (Fraxinus excelsior L.) trockener Kalkstandorte und grundwasserbeeinflußter Standorte. - Beiträge für Forstwirtschaft 8: 11-16.
11. WEISER, F. (1995): Beitrag zur Existenz von Ökotypen bei Gemeiner Esche (Fraxinus excelsior L.). - Forstarchiv 66: 251-257.
12. B.[orbás] V. (1885): Új kőrisfa hazánkban. - Erdészeti Lapok 24: 165-167.
13. BORBÁS V. (1885): Eine neue Fraxinus Art in Ungarn. - Österreichische Botanische Zeitschrift 35: 165-167.
14. MAJERSZKY I. (1914): A Duna-ártéri erdők felújítása. - Erdészeti Lapok 53: 235-246.
15. HARACSI L. (1931): Erdőművelési problémák. - Erdészeti Kísérletek 33(1-2): 210-219.
16. AJTAY V. (1950): Tájékoztató az erdőgazdaságban tenyésztendő fafajok megválasztásá-hoz. - Népszava, Budapest, p. 38-40.
17. PARTOS GY. (1952): A hullámtéri fásításhoz mag-, csemete- és dugványtermelés. In: IHRIG D. - JÁRÓ Z. - PARTOS GY. - KOLTAY GY. (szerk.): A hullámtéri fásítás kérdései I. - Erdészeti Tudományos Kiskönyvtár 5-6: 59.
18. DOMIN, K. (1937): Nov? jasan (Fraxinus Ptaèovsk?i m.) ze Slovenská. - Lesnická práce 16: 409-410.
19. VASZILJEV, V. N. (1952): Jasen - Fraxinus L. In: KOMAROV, V. L. - SISKIN, B. K. - BOBROV, E. G. (red.): Flora URSS. XVIII. - Editio Academiae Scientiarum URSS, Moszkva-Leningrad, p. 485-502. et Addenda p. 750.
20. SLAVNIÆ, Z. (1952): Nizinske ¹ume Vojvodine. - Zbornik Matice Srpske. Sveske 2. Novi Sad, p. 1-22.
21. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI I.-NÉ (1956): Fraxinus oxycarpa magyarországi természetes előfordulása, elterjedése és társulásviszonyai. - Az Erdő 5(2): 65-68.
22. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI V. (1956): A hegyesfogú és a magas kőris megkülönböztetése. - Erdőgazdaság 10(16): 10.
23. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI V. (1956): Natürliches Vorkommen von Fraxinus oxycarpa in Ungarn. - Acta Botanica Hungarica 2: 275-280.
24. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI I.-NÉ (1957): A Fraxinus oxycarpa WILLD. és Fr. excelsior L. cönológiai elkülönítése. - Erdészeti Kutatások 4(1-2): 65-81.
25. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI V. (1957): Pôvodn? v?skyt Fraxinus oxycarpa Willd. v Èeskoslovensku. - Biológia 12(3): 170-176.
26. SIMON T. (1960): Contributions ? la connaissance de la végétation du Delta du Danube. - Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae Sect Biol. 3: 307-325.
27. SOÓ R. - SIMON T. (1960): Bemerkungen über südosteuropäische Fraxinus- und Dianthus-Arten. - Acta Botanica Hungarica 6: 143-153.
28. FUKAREK, P. (1948): Raz¹irenje poljskog jasena (Fraxinus oxycarpa WILLD.) u FNR Jugoslaviji. - Godi¹njak Biolo¹kog Instituta u Sarajevu 2: 63-70.
29. FUKAREK, P. (1954): Poljski jasen (Fraxinus angustifolia VAHL). - ©umarski list 78: 433-453.
30. FUKAREK, P. (1955): Dodatak èlanku "Poljski jasen (Fraxinus angustifolia VAHL)". - ©umarski list 79: 16-21.
31. FUKAREK, P. (1956): Poljski jasen (Fraxinus angustifolia VAHL) i neke njegove ¹umskouzgojne osobine. - ©umarstvo 9: 331-345.
32. FUKAREK, P. (1956): Prilog poznavanju ¹umskih zajednica u kojima se javlja poljski jasen. - ©umarski list 80: 30-40.
33. FUKAREK, P. (1956): Razlike izmedju polsjkog i obiènog jasena. - Narodni ©umar 10: 27-38.
34. FUKAREK, P. (1957): Novi podaci o polsjkom jasenu (Fraxinus angustifolia VAHL). - ©umarski list 81: 30-35.
35. FUKAREK, P. (1958): Dendrogeografski prilozi flori Bosne i Hercegovine. Nova nazali¹ta poljskog jasena - Fraxinus angustifolia VAHL - u Hercegovini i Bosne. - Godi¹njak Biolo¹kog Instituta u Sarajevu 12: 46-47.
36. FUKAREK, P. (1960): Differences morphologiques et anatomoques entre le Fr?ne commun (Fraxinus excelsior L.) et le Fr?ne oxyphylle (F. angustifolia VAHL). - Bull. Soc. Bot. France 107: 192-198.
37. FUKAREK, P. (1960): Poljski jasen i njegova morfolo¹ka varijabilnost. Fraxinus angustifolia VAHL (= F. oxycarpa WILLD.). - Glasnik za ¹umske pokuse 14: 133-258.
38. FUKAREK, P. (1963): Rasprotrajenost i druge fitohorolo¹ke karakteristike poljskog jasena (Fraxinus angustifolia VAHL). - Nauèno dru¹tvo SR Bosne i Hercegovine. Djela 20(4): 1-99.
39. TÓTH I. (1958): Az Alsó-Dunaártér erdőgazdálkodása. A termőhely- és az erdőtípusok összefüggése. - Erdészeti Kutatások 5(1-2): 77-160. spec. p. 100.
40. HORÁK, J. (1960): Pøisp?vek k ekologické charakteristice spoleèenstev lu¾nich lesú s v?skytem jasanu úzkolistého (Fraxinus angustifolia VAHL). - Sbornik vysoké ¹koly zem?d?lské v Brn? 4: 237-269.
41. MAGIC, D. (1957): Jaseò úzkolist? (Fraxinus angustifolia VAHL) na Slovensku. - Lesnícky Èasopis 3(4): 269-291.
42. MAGIC, D. (1957): Jaseò úzkolist? (Fraxinus angustifolia VAHL), pôvodná drevina na¹ich lukovich lesov. - Les 12(10): 384-388.
43. KÁRPÁTI I. (1966): Bartók Béla emlékfa. - Keszthelyi Agrártudományi Főiskola Kiadványai 8(3): 3-4.
44. KÁRPÁTI Z. (1966): Egy új vadontermő magyarkőris-változat (Fraxinus angustifolia VAHL ssp. pannonica SOÓ et SIMON var. Bartoki KÁRP. Z.). - Keszthelyi Agrártudományi Főiskola Kiadványai 8(3): 5-7.
45. KÁRPÁTI Z. (1968): A magyar kőris (Fraxinus angustifolia VAHL. ssp. pannonica SOÓ et SIMON) alakváltozatossága. - Botanikai Közlemények 55: 37-43.
46. SOÓ R. (1966): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve II. - Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 613-614.
47. SOÓ R. (1970): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve IV. - Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 588.
48. SOÓ R. (1973): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve V. - Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 659-660.
49. KÁRPÁTI Z. (1970): Eine kritisch-taxonomische Übersicht der in Europa wildwachsenden Eschen-Arten und deren Unterarten. - Feddes Repertorium 81: 171-186.
50. AMARAL FRANCO, J. DO - ROCHA ALONSO, N. L. (1972): Fraxinus L. In: TUTIN, T. G. - HEYWOOD, W. H. (eds.): Flora Europaea III. - University Press, Cambridge, p. 53-54.
51. POUZAR, Z. (1972): Hypoxylon fraxinophilum spec. nov. and H. moravicum spec. nov., two interesting species found on Fraxinus angustifolia. - Èeská Mykologie 26: 129-137.
52. GREUTER, W. et al. (1995): Internationaler Code der Botanischen Nomenklatur. - Englera 15: 1-150.
53. BERTOVÁ, L. (1984): Fraxinus L. In: BERTOVÁ, L. (ed.): Flóra Slovenska IV/1. - Veda, Bratislava, p. 71-73.
54. SOÓ R. (1980): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve VI. - Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 78-79., 355.
55. PRISZTER SZ. (1985): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézi-könyve VII. Mutatók. - Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 49.
56. BORHIDI A. (1998): Nevezéktani korrekciók és egyéb kiegészítések a Magyarországi Edényes Flóra Határozójához. - Kitaibelia 3(1): 83-89.
57. HARACSI L. (1975): A szlavónkőris (Fraxinus slavonica MAJ.-HAR. n. sp.). - Az Erdészeti és Faipari Egyetem Tudományos Közleményei 1. sz. p. 7-17.
58. HARACSI L. (1975): A szlavonkőris / Fraxinus slavonica MÁJ.-HAR. n. sp. - Az Erdő 24(8): 363-374.
59. MAGYAR P. (1960): Alföldfásítás I. - Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 342-346.
60. VANCSURA R. (1960): Lombos fák és cserjék. - Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, p. 142-143.
61. DANSZKY I. (1963-64): Magyarország erdőgazdasági tájainak erdőtelepítési, erdőfelújítási irányelvei és eljárásai. - OEF, Budapest.
62. CSAPODY I. - CSAPODY V. - ROTT F. (1966): Erdei fák és cserjék. - OEF, Budapest, p. 193-195.
63. MAJER A. (1968): Magyarország erdőtársulásai. (Az erdőműveléstan alapjai.). - Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 176-177.
64. TÓTH I. (1968): Az alsó Duna-ártér kőriseiről. - Az Erdő 17(11): 503-508.
65. VÖRÖSS L. ZS. (1974): A magyar kőris. - Búvár 29(5): 290-291.
66. VÖRÖSS L. ZS. (1978): Bemutatjuk … a besencei magyar kőrist. - Búvár 33: 239.
67. VÖRÖSS L. ZS. (1982): Hármastagú váltakozó örvös állás egyes Oleaceae nemzetségeknél. - Botanikai Közlemények 69(1-2): 151-154.
68. VÖRÖSS L. ZS. (1991): Ártereink fája: a magyar kőris. - Erdészeti Lapok 126: 84.
69. BARTHA D. (1994): Alig ismert fafajaink V. Magyar kőris. - Erdészeti Lapok 129: 187.